Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Sajnos a Sziget évtizedes hangerő-csatái felmorozsolták a kisszínpados szabadtéri koncerteket. Régebben - amikor ugye mindenjobbvolt – simán meg lehetett tenni, hogy csak úgy odafülelt az ember egy-egy színpadhoz, és ha kedve volt, közelebb ment, ha meg éppen ki akarta várni egy végtelen Ferenczi György-szóló végét, akkor pedig leült egy sörre. Ma már a szuperhangszigetelt és rácsos be- és kiléptetőlabirintussal körülvett sátrakban ez nem annyira működik, szombat éjjel az A38-ban mégis sok olyan embert láttunk, akit a sátorból kiszűrődő zene - na jó, lehet, hogy a hideg - vonzotta be az Azari & III bulijára, és azután jól ottragadt.
A lüktető, de mégsem döngölő ütemekre eresztett egyszerű partidallamokra, illletve a kicsit Erasure-ös, kicsit George Michael-es, de nagyon markáns énekre még a diszkó aranykorszakában edződött csípők is azonnal beindultak.
A formáció még nem vájta bele magát annyira a magyar elektronikus köztudatba, mert igazából csak 2011-ben lőttek ki a torontói raktár-stúdiók és melegfesztiválok világából. Tavaly jelent meg az együttes nevét viselő bemutatkozó albumuk, amit Glastonburyben, a londoni Loveboxon, no meg a Balaton Soundon is megturnéztattak. És bár van egy-két olyan partislágerük, mint mondjuk a Manic vagy a Hungry for the Power, azért ők még nem akkora nevek, hogy szardíniásdobozzá változtassák az A38-sátrat. De ez egyáltalán nem volt baj, mert így pont kellemes méretű közönség verődött össze, minden táncoló simán megengedhetett magának egy egész csomó merész oldallépést.
Itt is éreztette hatását az egész Szigetet ellepő beöltözés-mánia, az Azari&III-n elsősorban a klerikális jelmezek vonultak fel előttünk; egy jókora spanyol csoport például árleszállításos matricákkal teleragasztott püspöki mitrákban ropta. Ezen kívül szintén a fesztiválturistáknál figyeltük meg azt, hogy 2012 menő bulijaiban már nem csak a vastagkeretes szemüveg meg a kackiás bajusz teszi a hipsztert, hanem megjelent egy sajátos hipszter-tánc is, ami egy kiöregedett boxoló parkinson-kóros kézremegéséhez hasonló gesztikulációból, illetve a legendás techno-viking határozott lábmunkájának kreatív alkalmazásából áll.
Tánclépésekért a két fekete énekesnek, Starving Yet Full-nak és Fritz Heldernek sem kellett a szomszéd VIP-szektorba mennie. A már névre is fantasztikus páros rózsaszín rácsos fluortomi-napszemüvegben és egyéb deluxe partikellékben olyan visszafogott, mégis nagyon fülledt és nagyon homoerotikus show-t csinált, hogy Mirkóczki Ádám ott azonnal sírva fakadt volna. De a közönség tekintete mégis inkább a kivetítőn burjánzó - az elektronikus zenében úgy tűnik, kötelező gyakorlatnak számító - geometriai alakzatokat, valamint az absztrakt, gördeszkás témájú bejátszásokat követte. És nem ok nélkül.
A koncerten a hangzás is felhívta magára a figyelmet, és ha egy koncerten felfigyelünk a hangzásra, akkor az sok jót nem jelenthet. Azariéknál sem jelentett, egész egyszerűen szánalmas, hogy miközben az A38 hajón szinte tökéletes a koncerthangosítás, addig a Szigetes kihelyezett tagozaton az egész fesztiválon képtelenek voltak jól eltalálni az arányokat. A basszus szerda éjjel eleinte fátyolos volt, utána az egyik énekhang tűnt el a süllyesztőbe, egy csomó olyan hiba merült fel, mely egy bombasztikusabb produkciónál nem lett volna annyira zavaró, de a különleges énekhangra és rafinált hangzásra alapozó Azari&III-n igen.
De így is minden problémán simán áttáncoltuk volna magunkat, ha lettek volna olyan katartikus pontok a koncerten, melyek magukkal ragadnak minket. Azonban az egész produkció – az együttes harsány vizuális esztétikája ellenére – túl decens volt, túl kiszámított, olyan mint egy siófoki étteremben a rántott pangasiushoz szóló Café del Mar. Hiányzott a buli, a csapatás, csak mentek egymás után a dalok, és még mielőtt arra gondolhattunk volna, hogy ez bizony nem valami izgalmas, Hopp!, már vége is lett a koncertnek. Thankyou, kalap, kabát, és a srácok egy üveg Sprite-tal integetve eltűntek a backstage-ben. Mi meg ott álltunk, és próbáltunk kitalálni, hány nap alatt fog ez az egész a feledésbe merülni.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon