Elveszett viking horda a partisátorban

2012.08.13. 23:02
5 hozzászólás

A Sziget utolsó napján fellépő Amon Amarth volt az idei fesztivál egyik legnagyobb rejtélye. Az hagyján, hogy a bejelentésük óta mindenki azon röhögött, hogy vikingmetál zúz majd a partiaréna beekizett szeletelőinek, de az sem valószínű, hogy a metáltalanított Szigetre csak a svédek miatt bejött valaki a 13 ezer forintos napijeggyel Amon Amarth-ra, ezzel is duzzasztva a tömeget. Mindegy, legalább színesítették az amúgy kora estig nem teknósított Arénaként, hanem eklektikus Európa színpadként üzemelő helyszínt, és amolyan megváltást jelentettek a Sziget metál nélkül maradt hínárhajúinak. Mint amikor hajdanán a vikingek teljesen elveszve hánykódtak a tengeren, Floki viking nagy éhségében már épp kanyarintott volna egyet Bjarni vikingből, majd hirtelen felbukkant előttük a szárazföld. Na, ilyen volt a fémszívűeknek ez a késő délutáni Amon Amarth-koncert.

A svédeket amúgy annak ellenére sokan ismerhetik, hogy még mindig csak egy szűkebb rétegnek zenélnek. A 2008-as Twilight of the Thunder God lemezük idején ugyanis valamiért az akkor még jól működő Myspace felkapta a zenekart, és akármilyen zenei profilra érkezett az ember, állandóan csak a szigorúan feszítő Amon Amarth-ba ütközött a hirdetések helyén. Hogy ez mennyit dobott a népszerűségükön, azt nem tudom, de az biztos, hogy az Aréna küzdőtere tisztességesen megtelt, és láthatóan még a szövegeket is tudta a közönség, (vagy csak gyorsan tanulja a párszavas, kiabálós refréneket). A hangulat mindenesetre jó volt, még ha annyira nem is tüzelték fel a közönséget, hogy vezényszóra viking hadsereg legyen belőlük, és a Dunán hajókázva fosztogassák a folyó menti falukat az est hátralévő részében.

Megvan ám az oka annak, hogy állandóan vikingezek itt össze-vissza. Az 1992-ben alakult Amon Amarth ugyanis alapvetően dallamos death metált játszik, a szövegeiket viszont szinte kizárólag a viking mitológiából építkeznek. Még a tagok is hajdanán volt harcosoknak néznek ki. Az egész színpadból csak lobogó szőke hajakat lehetett látni, Johan Hegg énekes pedig egy az egyben megjeleníti azt a képet, ami az emberben egy vikingről él: loncsos, hosszú haj, hatalmas szakáll és még ivószaruja is van. Ha utóbbiból a szakállára csorgatva öntötte volna magába a vörösbort, tényleg azt hittem volna, hogy valami csata utáni viking duhajkodásba csöppentem.

Mellesleg bármilyen vicces is, hogy a partiarénában léptek fel, az Amon Amarth zenéjére valóban lehet partizni. A dalaik nem terhelik le az agyat, a riffjeik egyszerűek, akár teljesen ismeretlenül is elkaphatja az embert lendület, már ha van benne bármiféle érzelem a metál iránt. A Szigeten is simán ott ragadtak a fürdésből érkező külföldiek, pár dal után pedig már a tömeg közepén villáztak/léggitároztak az un. málházós, kétlábdobos, harci indulókra hajazó témákra, befeszített terpeszállásban.

Jó volt ez, még úgy is, hogy nem vagyok kifejezett rajongója a svéd csapatnak. Kellemes volt végre fémesen zsizsegő gitárokat hallgatni, hogy aztán megtisztulva vethessük bele magunkat az LMFAO hatalmas, felfújható zebrákkal, pálmafákkal, lufikkal tarkított tuskó gigabulijába a nagyszínpad előtt.