Másodszor lépett fel a Horrors Magyarországon, fesztiválon először. Őszintén szólva nem vártam sokat tőlük, mert két éve volt szerencsétlenségem a szerbiai Exiten látni, hogy miképp hal meg az egész kriptaszökevény koncepció a nagyszípadon.
Ehhez képest a Horrors mostani fellépése a Sziget egyik legjobb koncertje lett, ha pedig megnézzük, kik léptek fel eddig ebben a borzasztó 16:30-as idősávban, akkor tényleg csak kalapot lengethetünk Faris Badwan és társai előtt. A már említett kriptaszökevény koncepció ezúttal azért nem halt meg, mert már szó sincs lecsúszott kriptaszökevény koncepcióról. A Horrors nem festi magát, de még a briteknél agyonreklámozott, megcsócsált és kiköpött lemezükről sem játszották el az egyébként nagyszerűen sikerült shock rockos parasztvakításokat. Színpadra állt helyette egy fasza rockzenekar, ami ráadásul még kinézetre is szép emlékeket idéz, hiszen többük gond nélkül beférne akármelyik Ramones tribute zenekarba.
A legnagyobb meglepetést a 2011-es Skying lemez túlnyomó részt középtempós dalai okozták. Nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy működhet a pszichedéliával támadó Horrors élőben, de a második Who Can Saynél már elkapott az az érzés, amit a legjobban a Pop, Csajok Satöbbi filmváltozatában mutattak be abban a részben, amikor a főszereplő bekapcsolja a lemezboltban a Beta Band Dry the Rainjét. Tehát még azok is önkéntelen bólogatásba kezdtek, akik tényleg csak azért ültek le a nagyszínpad melletti kerítéshez, mert egyedül ott találtak árnyékot.
Ami külön nagyszerűvé tette a koncertet, az a hangzás: idénre már úgy általában kijelenthető, hogy jól szól a Sziget, de rég hallottam ennyire jónak így is bármit. Ez persze annak is köszönhető, hogy a Horrorsnak amúgy is fasza megszólalása van, úgyhogy logikus, hogy ha ezt át sikerül vinni élőben is, akkor éteri végeredményre számíthatunk.
Páran a közönségből fanyalogtak a koncert után, amiért a zenekar nem játszott a bemutatkozó lemezről. Pedig semmi probléma nem volt ezzel, a tíz dalos setlistből szinte semmit nem lett volna érdemes kicserélni egyik pózerkedő korai darabra sem. Idő az lett volna rá, mert megdöbbentően elnyújtották az amúgy is hosszú dalokat, de egyszerűen jobban esett alámerülni a mostani, felnőtt Horrorsba, mint nosztalgiázni egy lemezen, amit maga a készítők sem tartanak elég jónak ahhoz, hogy megemlítsék.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon