Aki nem szeret nosztalgiázni, az hazudik - A Deja Vu Fesztivál Szegeden

2013.06.18. 13:33 Módosítva: 2013.06.18. 14:11
4 hozzászólás
Az Index fesztiválblogja

Ha van fesztivál, amit akár csak kisadag rosszindulattal is oldalakon keresztül lehetne cikizni, akkor az egyértelműen a Deja Vu. Körülbelül ezt gondoltam az idei szezon egyik újdonságáról, Szeged legújabb többnapos zenei rendezvényéről, amikor először hallottam róla.

Nem kellett ehhez más, csak ránézni a plakátokra: Balázs Fecó, Zoltán Erika, Első Emelet, Sipos F. Tamás, Kozmix, Hip-Hop Boyz, UFO, Bon-Bon. És ha ez még nem lenne elég: Alphaville, Modern Talking, Culture Beat és Gigi D'Agostino. Durva, mi? Száz százalékig retrofesztivál, száz százalékig a hazai közönségnek. Csakhogy ez már olyan magas labda, amit igazán nem illik lecsapni. Ráadásul, jobban belegondolva a szervezők ötlete valójában remek: a SZIN már számtalanszor bebizonyította, hogy Szegeden semmi szükség egy fesztiválra drága és/vagy aktuális fellépőket hívni, így a legkézenfekvőbb eleve nosztalgiafesztivált szervezni.

Innentől az pedig már adott, hogy nem kell a zenekarok szervezésekor túl nagyot vállalni. Ja, és még valami: nosztalgikus érzései mindenkinek vannak, akinek nincsenek, annak vagy katasztrofális volt a fiatalsága, vagy hazudik. Jó esetben tehát előbb-utóbb a többség kerül olyan helyzetbe, hogy rájön, a múltidézés jól esik neki, úgyhogy igazán gonosz dolog a nosztalgiázókat piszkálni. Még akkor is, ha a javarészt a nyolcvanas-kilencvenes évek hazai slágerei és pár, főleg német popzenekar segítségével megy a múltba révedés.

7311 430776670354961 30258739 n
Fotó: Deja Vu Fesztivál / Facebook

A csütörtök délután és vasárnap hajnal között, a szegedi Postás-sporttelepen megrendezett fesztivál legtöbb koncertjéről egyébként túl sokat mesélni nehéz lenne, a szervezők annyira csak a slágerekre koncentráltak a három nap alatt, hogy nem nagyon adtak több lehetőséget egy-egy fellépőnek fél óránál. Ez garantálta, hogy csak a jól ismert számokat hallhassa a közönség. Ennek tudatában, gondolom, látatlanul is fel tudja sorolni bárki, hogy a Balázs Fecó, Somló vagy Charlie miket énekeltek, és hogy mit lehetett hallani a Bon-Bontól, Zoltán Erikától, vagy mondjuk a Hip-Hop Boyztól. Igen, pontosan azokat a számokat.

A fesztivál első napja egészen az Alphaville fellépéséig nagyjából egy visszafogott falunapra emlékeztetett. Szerencsére abból a fajtából, ahová nem a Zene Expressz legmenőbb fellépőit hívják meg, hanem inkább Somló Tamást és Charlie-t, akik jókedvükben néhány számot még együtt is elnyomtak a nem túl népes közönségnek, a korábban fellépő Bebe (Back II Black) pedig még vokálozni is beállt hozzájuk. A rövid idő ellenére zenekarral tolták, nagyjából egy bandával lement három koncert, hogy aztán az Alphaville-nek maradjon ideje beállni és színpadot rendezni. Erre mondjuk szükség is volt, a fesztivál egyetlen komolyan vehető színpadi látványát ők adták, és sokszorosan jobb fellépést produkáltak, mint néhány éve a SZIN-en.

Az mondjuk még mindig nagyon vicces, ahogyan Marian Gold (régen és most) arról énekel, hogy forever young, de szerencsére azért más dalok is voltak, nem csak ez és a Big in Japan. Ezek közben pedig vidáman meg lehetett állapítani, hogy bármelyik kevésbé ismert számuk jobb, mint a slágereik. Talán azért, mert azokhoz hozzá mertek nyúlni az elmúlt harminc évben az adott kornak megfelelően. Valamivel több mint egyórás koncertjükkel az egyetlen gond csak az volt, hogy az összes külföldi fellépő közül őket hallgatták a legkevesebben, míg mondjuk szombaton Gigi D'Agostino dj-szettjére kábé ötször annyi ember volt kíváncsi.

A második nap egyik kiemelkedő pillanatának az Első Emelet harmincéves jubileumi koncertjét szánták, kaptak is vagy két órát, a pénteknek köszönhetően már jóval nagyobb közönség előtt. Utánuk a nagyszínpados dj-zés egészen új dimenzióját megvillantva kábé negyed órán keresztül DJ Dominique kiabált a mikrofonjába régi Edda slágerekre, aminek a csúcspontja a Szellemvilág című sláger prosztódiszkó-feldolgozása volt. Na meg az, ahogyan szinte lezavarták szerencsétlent a színpadról, a gurulós dj-pulttal együtt, mert már nagyon kellett a hely Thomas Anders beállásához.

999385 429857550446873 1815003764 n
Fotó: Deja Vu Fesztivál / Facebook

A Modern Talking által híressé vált Anders persze sokkal visszafogottabb tempóban folytatta, és az első néhány szám után kiderült, valamiért beszélgetős koncerttel készült Szegedre. Ezzel csak egy gond volt: a harmincas-negyvenes közönség nagy része a felét sem értette a számok közötti 1-2 perces sztorizásoknak, bár akkor sikerült komolyabb ovációt elérnie, amikor ByeAlex Kedvesem című dalát kezdte el dicsérni.

Két órás koncertje alatt egyébként komolyan igyekeztem a Modern Talkinggal szembeni minden előítéletemet leküzdeni, ebben sokat segíthetett volna, hogy egy rakás önálló dalt énekelt, de ezek hatására is csak a következő két megállapításra jutottam. Koncertje esszenciaként foglalt magába mindent, amiért gyűlölni lehet a nyolcvanas éveket, és szinte semmit, amiért őszintén rajongani lehetett érte. Emellett pedig nyilvánvalóvá vált, hogy Thomas Anders vélhetően minden idők legrosszabb George Michael-imitátora is egyben. A fellépés végéhez érve persze egyre több Modern Talking-slágert énekelt el, úgyhogy a keményvonalas rajongók rövid felmérésem alapján elégedettek voltak a produkcióval. Akik meg mégsem, azokkal a Szegedi Borfesztiválról a Deja Vure telepített néhány standnál találkoztam, amint éppen igyekeztek minél gyorsabban vállalhatatlanul részegre inni magukat bánatukban, miért cserben hagyta őket Mr. Gentleman of Music. De ilyenek csak kevesen voltak.

Mindezek után az utolsó napra nagyon látványosan csökkent a fesztivál átlagéletkora, már a helyszínre menet a partibuszon is több huszonévessel lehetett találkozni, mint előtte összesen. Nyilván a Culture Beat és főleg Gigi D'Agostino azokat is megindította, akik a kilencvenes évek végén jártak diszkóba, és láthatóan a Hip-Hop Boyz is sokakat érdekelt az egy héttel korábbi világraszóló Attraction-siker után. Aztán persze volt pofára esés, amikor az együttes eredeti három tagjából csak egy állt a színpadon, és ő sem a Real Action volt. (Vagy lehet, hogy éppen ezért volt a produkció Hop-Hop Boyz néven a programfüzetben?) Nem ők voltak az egyetlen ilyenek egyébként, az UFO-ban is csak az egyik csaj tűnt eredetinek.

Összességében messze a szombati nap sikerült a legegységesebbre: a magyar Scooter szerepét lassan húsz éve betöltő Kozmix rövid koncertje után a Culture Beat folytatta a kilencvenes évek diszkójának megidézését, figyelemre méltó eredménnyel. Bár nekik sem sok közük van már az eredeti csapathoz, lendületes, döngölős, kellően bugyuta koncertjük tényleg beindította a többséget, arról nem is beszélve, hogy a színpadi jelenlétük is megért egy misét. Már a gumilabdaként ugráló fekete énekesnő is nagyon szórakoztató látvány nyújtott, de még őt is messze felülmúlta a csapat egyik MC-je, aki arcszőrzetét talán Matisyahutól kérte kölcsön, és ami előtt bármelyik haszid zsidó megemelné a kalapját. Megjelenése pláne akkor vált igazán remekké, amikor társával belekezdtek a kilencvenes évek bármelyik fiúcsapatát hajazó táncukba, mintha mi sem lenne természetesebb ezzel a fejjel. Tényleg jó bulit csináltak, és persze a Mr. Vain kétszer is szólt.

469099 429697760462852 1439998517 o
Fotó: Deja Vu Fesztivál / Facebook

Jóval kevésbé volt lelkes a kétezres évek elejének legidegesítőbb diszkóslágereiért felelős Gigi D'Agostino, aki röhejes giccsmatróz-jelmezben, strasszos fejhallgatóval nyomott egy alig egyórás dj-szettet. Ezt viszont abból az igazi paraszt fajtából. Olyan zenei prosztóság jellemezte az egész produkciót, amit röhejes egyszerűsége miatt már akár élvezni is lehetett. Lejátszotta kötelező sikerszámait, meg pár kevésbé ismertet, a hatás fokozása érdekében pedig úgy érezte, a Public Domain Operation Blade-jének közvetlen közelében Robbie Williams Angel című balladáját és a Queentől a We Are The Champions-t is el kell sütnie. Eközben, vélhetően a technikusoknak, angolul, de nagyon komoly olasz akcentussal bekiabálta, hogy plíz pámpáp dö válium, amit nem tudom, hogyan értettek a pultban, de az biztos, hogy a hangerő nem lett magasabb. A lemezlovas ezután alig tíz percen belül egy gyors tenkjúverimács kíséretében lesétált a színpadról, vissza se nézett, pedig több ezren várták, hogy legyen még valami. Javára írandó viszont, hogy még a buli elején kiosztatott a szervezőkkel több száz, vagy talán több ezer darab, elemes, seprűszerű szálakban végződő, a szivárvány minden színében villogó fényrudat, rajtuk a GIGI DAG felirattal. A közönség persze imádta, még órákkal később, hajnalban is mindenki ezekkel szórakozott. Mi is. Ilyesmikkel portalaníthatnak a leggicsesebb buzibárokban.

Az este húzónevének villámgyors távozása talán a szervezőket is meglepte (azóta kiderült, hogy valóban meglepte őket - a szerk.), a mindössze fél tizenegykor véget érő produkció után ugyanis végül még több mintegy egy órára visszaküldték a színpadra a nap leginkább partikompatibilis hazai fellépőjét. Lányi Lala és szintis cimborája, HoZso segítségével a közönség még kábé éjfélig kiabálhatta, hogy Kozmix a házban, és a ráadásban a saját számok mellett Depeche Mode-, Bonanza Banzai-  és Scooter-opuszok is előkerültek. A két csávó nagyon kitett magáért, nem túlzás, hogy a közönség imádta őket, amiért visszajöttek veretni, így végül a három nap egyik legnagyobb buliját csinálták. Szinte már felnőttek zenei- és frizurapéldaképükhöz.

1010200 429545107144784 752717636 n
Fotó: Deja Vu Fesztivál / Facebook

A végig feltűnően tiszta és kulturált fesztiválon voltak egyébként más helyszínek is, azokon főleg tribute zenekarok és egykor menőnek számító helyi lemezlovasok igyekezték elhitetni a közönséggel, hogy újra húsz-harminc évvel ezelőtt vannak, valahol az Ifjúsági Ház vagy a Tisza Gyöngye táncparkettjén. Két szolid flashback között pedig lehetett lazítani a gasztroudvarban, ahol a legjobb csajok rendszeresen a dörgicsei Echo Pincészet környékén mászkáltak. Gondolom, bejött nekik az édes szürkebarát.



Az Index fesztiválblogja
  • Eladnék
  • Hírek