Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Három és fél órás Kispál-tribute-tal indult a Fishing on Orfű fesztivál. A nulladik napon rácsodálkoztunk, mennyi ágra is hajtott az alter-nosztalgia, és hogyan vált népdallá a Csillag vagy fecske.
Gigantikus tribute-ra trombitálta össze a magyar zenei élet apraját-nagyját a kispál-hit pápája, és az együttes leendő krónikása, Lévai Balázs. Egy MTV Icon-szerű tisztelgésre számítottunk az orfűi fesztivál nulladik napján, de a műsor ennél sokkal komplexebb és sokkal jobb volt.
A Csík zenekar koncertje – amiből mi csak a sajtójegyért ácsingózók többszázra duzzadt sorának végéről kaptunk el egy-két taktust – után a nagyszínpad kétnyomásos művelés alá került. Jött egy zenekar, lenyomott egy kétszámos blokkot, utána villámgyorsan megindult az átszerelés, közben az előtérben jött egy átvezető produkció. Az ávezetések gyakran szórakoztatóbbak voltak, mint a zenekaros koncertek, ide kerültek az egyszálgitáros feldolgozások, de volt Kispál András-hasonmásverseny, acapella-kórus, levetítettek egy ultra-archív 1988-as koncertfelvételt (amit még a neten sem találtunk meg) és Jeszenszky Zsolt 1993-as büntető Rocktükör-interjúját is.
A Kispál-dalokon végigszántott a fél magyar könnyűzene Fluor Tomitól az Óriáson át a Subscribe-ig mindenki, egyedül a Quimby hiányzott, őket csak Varga Livius képviselte a műsorvezetői páros ütnivalóbb feleként. Livius mellett a másik műsorvezető a meglepően fesztelen Lévai Balázs volt, akit nagyon megsajnáltunk, mert csak egy hajszálon múlt, hogy társa nem barmolta szét a munkáját, amibe érezhetően rengeteg energiát ölt.
Livius ugyanis penetránsan rossz arccá itta magát, olyanná, aki állandóan beletrollkodott mások szövegébe, látványosan megsértődött, ha nem fogadták be befogadhatatlan vicceit. Azt hiszem, mindenki ismeri ezt a fajta állapotot. A felkonferálások a vége felé már úgy néztek ki, hogy a pironkodó Lévai megpróbálta letolni a színpadról a farkát markolászó, a közönséget hergelő társát, de mi azon sem csodálkoztunk volna, ha egyszerűen fogja, és felképeli őt. Az est mélypontja mindenképpen az volt, amikor a műsorvezetők eljátszották a Jutkát, Lévai tisztességesen elpengette a maga basszusfutamát, Livius orra alá azonban egy hosztesznek kellett tartania a szöveget.
De ez a malőr összességében nem veszélyeztette a jól kitervelt és flottul megvalósított gigaprodukció sikerét. Persze a siker valamilyen szinten már eleve borítékolva volt, hiszen a közönség rettentő mód ki volt éhezve a Kispál-dalokra, a legapróbb, színpadon elszórt szöveg-utalás is azonnal éneklésbe csapott át, és még a haloványabb előadásokat is prímán kisegítette a gyakorlatilag három és fél órán át tartó közönségénekeltetés.
A siker másik tényezője az volt, hogy a felépő együttesek többsége valóban odatette magát, kevesen választották a könnyebb utat, hogy rutinból pengetik el két kedvencüket. Persze mondjuk a Brains, az Intim Torna illegál, vagy Ganxsta Zolee és a Kartell csak egyszerűen felhúzták a stílusukra a kiválasztott számokat, de a legtöbben nem a járt utat választották, hanem valami egyedivel rukkoltak elő.
A bátor és ügyes, meg a bátor, de ügyetlen kísérletekben egy-egy számból gyakran csak a refrén maradt meg, de persze erőteljes vonalat képviselt a tábortüzek ezrei mellett csiszolódott egyszálgitáros megoldás is, az Anna and the Barbies-os Pásztor testvérektől a plútós Nemes Andrásig sokan éltek ezzel az örökzöld eszközzel.
A koncert alatt az egyértelmű még egyértelműbbé vált. Ahogy az orosz irodalom Gogol köpönyegéből, úgy a fél magyar könnyűzene Kispál András hamvadó cigaretavége és Lovasi párás szemüvege mögül bújt elő. Rengeteg befutott előadón látszott, hogy kábé alakulásuk óta készülnek arra, hogy – mint az Alvin és a mókusok – kihozzák a punkot a Jelvény nélkülből.
De még Fluor Tomin is érződött, hogy nem csak a Ha az életben-szintű slágereken kupálódott, mert az Óriással a háta mögött a viszonylag ritkán játszott – mondjuk nem is túl jó – Tesis a világot is megpróbálta valahogy elénekelni. A kétszámos minikoncertek közti gyors átállások néhány produkciót sajnos teljesen élvezhetetlenné tettek, az amúgy sem túl acélos Compact Disco alól például egyszerűen kihúzták a szintiszőnyeget, a Belga sláger-reppesített Lekvárjánál meg mindenki csak a refrénre kapcsolt, hogy miről is van szó (itt tennénk szóvá azt a sajnálatos dolgot, hogy az igen egyedi Ül album kipottyant a Kispál-kánonból).
Külön élveztük, ahogy néhányan kifejezetten fricskára vették a feladatot, ilyen volt Ganxsta Zoleeék kigiri-kibaszott kötőszavakkal megtűzdelt Jelvény nélkülje, vagy az Isten Háta Mögött-től a saját legnagyobb slágerük riffjével elkevert Lefekszem a hóba. De a legviccesebb a Soerii & Poolek volt. Ők azt a folyamatot figurázták ki, ahogy az alternatív slágerek idővel leválnak anyaegyüttesükről, és milliós Youtube-letöltéseket, valamint cimbalomos-hegedűs feldolgozásokat hozó modern népdalokká válnak. Ők ugyanis miután felkonfereálták, hogy a "legcsodálatosabb Kispál-szám" következik, egy kis szintialapra elbúgták a Csillag vagy fecske helyett a Most múlik pontosant.
A koncert során persze fel-feltűnedeztek régi tagok is, Bräutigam Gábor a pécsi hálószobájából érkező Járai Márkkal közösen dobolta el a Vadnyugat története indián szemmelt, Kispál András beállt pengetni a bájos amatőr margitszigeti dalkörbe, és Dióssy Ákos is előkerült egy "Hogyvagy, hogytetszik?"- miniinterjúra. Az mondjuk némi hiányérzetet keltett, hogy a zenekar többi dobosa és az évtizedes állandó vendég Lecsó sem volt jelen.
Természetesen a zenekar vezetője is feltűnt a koncerten, nem is egyszer. Lovasi András először az 1988-as orfűi koncertvideo kapcsán lépett színpadra, méghozzá egy eddig csak Stingtől látott tenyérösszeérintős buddhista hangulatú meghajlással. A közönség szerint egyre jürgen klopposabb Lovasitól megtudhattuk, hogy a felvételen látható, még alternatív körökben is meghökkenést kiváltó ruha voltaképpen egy turiból származó református papkabát. A miniinterjú után a színpad mellől élvezte a műsort, és csak a záróceremóniát levezénylendő tért vissza, hogy elénekelje a Ha ez a véget.
A zenekar tagjai a nagykoncert utáni programokban is kivették a részüket – méghozzá serény, ámde kisség kapkodó DJ-zéssel. A kisebbik nagyszínpadon a Kispállal többször is kollaboráló Ágoston Béla ezúttal egy kvintett élén játszott szép újragondolásokat, melyben a zenészek egy-egy jól eltalált Kispál-motívumból építették fel a jazztételeket, majd vezették vissza magába a dalba. Egy másik színpadon pedig a Holnaphoz Holddal tributelemez előadói játszottak nem csak feldolgozásokat.
A kiegészítő programok során tudatosult csak bennünk az, milyen simán és erőlködésmentesen fel lehetett fűzni egy egész estét a Kispál és a borzra. A buli maga azonban behalt, mivel a maratoni tribute-koncert csak fél egyre ért véget, utána pedig az ott tömörülő ezrek gyorsan felszívódtak a sátrakban, nyilvánvalóan az előttünk álló három hosszú és meleg napra spórolva az energiát.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon