Miért szól a zene végtelenítve a fejemben?

A YouTube-diszkó aljas dolog, vigyázzanak vele. Minap betettem háttérzenének egy lejátszási listát mindenféle örökzöld slágerekből, és utána napokig nem ment ki a fejemből egy David Bowie-koncertfelvétel. Folyton a Heroes elejét hallottam, ahogy a felemás szemű zseni elkezdi, hogy „you, you can be mean, and I, I'll drink all the time”, éreztem a ritmushangszerek négynegyedes zakatolását, sőt azt is látni véltem, ahogy Bowie az első „you”-nál kimutat a közönségre.

Fotó: Gijsbert Hanekroot

Szinte mindenkinek volt már hasonló tapasztalata, a Szigethez hasonló fesztiválokon is gyakran előfordul; egy dal megragadja az agyunkat, és nem ereszti, akkor sem, ha már az őrületig bosszant minket. Napokig a fejünkben szólhat a zene, de olyan eset is ismert, hogy valakit már három éve kísértett egy dal. A jelenséget a németek Ohrwurmnak, az angolok earwormnek nevezik (mindkettő jelentése „fülféreg”), magyarul leginkább dallamtapadás a neve, de jelzésértékű, hogy dallamot és egy rusnya ízeltlábút is nevezünk fülbemászónak. Nevezik még kognitív viszketésnek és agyviszketésnek is, sőt akaratlan zenei képzelgésnek.

A dallamtapadás az irodalomban és a popkultúrában is jelen van. Mark Twain egy 1876-os novellájában például a főhőst egy dal kísérti, és csak úgy tud megszabadulni tőle, hogy másra „tapasztja át” a dallamot. Egy másik novellában, amit Henry Kuttner írt, a szövetségesek a második világháborúban fegyverként használnak egy megkapó német nótát, hogy szétzilálják a fritzek sorait. Arthur C. Clarke és Fritz Leiber írásaiban is megjelenik a dallamtapadás, Spongyabob pedig egy teljes epizódot szentel neki.

Ahány ember, annyi őrjítő dallam

Hogy mi okozza a dallamtapadást, és mit lehet kezdeni vele, az viszonylag új kutatási terület a tudományban. Egyik nagy szakértője Vicky Williamson, a londoni Goldsmith Főiskola emlékezetkutatója, aki a BBC egy rádióműsorával szövetkezve évekig dedikált weboldalon gyűjtötte az emberek tapasztalatait a dallamtapadásról, és dallamtapadás-szimpóziumot is szervezett. Több mint ötezer beszámolót szedett össze dallamtapadás-károsultaktól, érdekes eredménnyel.

Fotó: Isifa

A felmérés egyik fő tanulsága az volt, hogy ahány ember, annyi őrjítő dallam, vagyis nagyon vegyes volt a felhalmozódó zenei adatbázis. Amikor már több mint ezer beszámoló volt Williamson gyűjteményben, akkor is csak néhány dal akadt, amit egynél többen neveztek meg. Ezek is inkább éppen sikeres filmekhez vagy sorozatokhoz kapcsolódtak „Az új, népszerű filmek zenéit hirtelen öten-hatan is jelentették” – mesélte a kutató a BBC-nek, példaként hozva a Glee című tévésorozat Don’t Stop Believing című dalát. És most kezeket fel, hány embernek nem ment ki a fejéből napokig a Skyfall főcímdala Adele-től?

Williamson megpróbálta megállapítani azokat körülményeket, folyamatokat, amik előidézhetik a dallamtapadást. Az egyik nyilvánvalóan az, ha az adott zenét éppen meghalljuk, pláne ha többször halljuk (nekem ez megvolt Bowie-dalnál, egymás után többször szerepelt a lejátszási listában). De néha akkor is előmászik a fülféreg, ha régen hallottunk egy adott dalt – ilyenkor a memóriánkat beindíthatja a dal címe (Williamson példája: a Faith nevű cipőbolt láttán bekattant neki George Michael Faith-je), egy ismerős szituáció, álom, sőt a stressz is.

James Kellaris, a Cincinnati Egyetem marketingprofesszora szerint is stresszes, esetleg fáradt állapotban vagyunk leginkább kiszolgáltatva a dallamtapadásnak. Kellaris kutatása szerint a neurotikusok gyakrabban tapasztalják a jelenséget, akárcsak a zenészek, akinél a fülféreg foglalkozási ártalom. De hogy a nőknél miért gyakoribb a dolog, mint a férfiaknál, az rejtély. Kellaris felmérése szerint egyébként az emberek 97-99 százaléka tapasztalja a jelenséget. Daniel Levitin, a montreali McGill Egyetem idegkutatója pedig azt derítette ki, hogy a kényszerbetegekben sűrűbben előfordul egy kis kognitív viszketés.

Kellaris megpróbált közös nevezőt találni a dallamtapadás-konform dalok között, és azt találta, hogy az egyszerű, ismétlődő, esetleg valamilyen szokatlan ritmusváltással operáló művek váltják ki legnagyobb eséllyel a jelenséget. Felmérésében a megkérdezettek 74 százaléka szöveges, énekelt dalt nem tudod kiűzni a fejéből, a reklámdalok 15 százalékkal, az instrumentálisak 11-gyel képviseltették magukat.

Fotó: Mail Today

A Bucknell Egyetem hallgatóin az is felmérték, hogyan viszonyulnak a dallamtapadás tárgyához. A válaszolók több mint felének kedves dalok csípődtek be, 30 százalékuk semlegesen állt a megtapadt zenéhez, szánalomra méltó 15 százaléknak pedig olyan dal ment végtelenítve a fejében, amit utált. Az imént említett Levitin pedig a hallott dalrészletek hosszát próbálta belőni, 15 és 30 másodperc közé sikerült. Vagyis nem az egész dal megy a fejünkben (és ez nálam is így volt, csak a Heroes elejét hallottam folyton).

Ne edd meg a nadragulyát, de csuhajja

Hogy miért létezik egyáltalán dallamtapadás, mi a pszichológiai-élettani háttere, arról megoszlanak az elméletek. Williamson szerint a jelenség az akaratlan emlékezet nevű nagyobb jelenség része. Ide tartozik, amikor hirtelen, a semmiből megkívánunk valamilyen ételt, vagy amikor egyszer csak eszünkbe jut egy barátunk, akit nagyon régen láttunk. A zene többféleképpen hathat ránk – a hangzás, a dalszöveg, egy koncertélmény, zenészeknél a kotta –, ezért többféle úton kódolódik a memóriában, így többféle dolog elő is hívhatja, akaratlanul is. A kutatónő szerint a másik fontos tényező, hogy a zenéhez általában emóciók társulnak, és az érzelmi konnotációkkal rögzült emlékek könnyebben előhívhatók (és egy Sziget-koncerten jó eséllyel van egy kis érzelmi töltet is). Kellaris felveti azt is, hogy a dallamtapadás csak az éppen lustálkodó agy elfoglaltsága.

Más szakértők evolúciós értelmet tulajdonítanak a dallamtapadásnak. Levitin úgy véli, az őskorban kell keresni a magyarázatot. Az írás csak ötezer éve alakult ki, de a beszéd több százezer éve. És már akkor is meg kellett jegyezni fontos információkat – melyik bogyó mérgező, hova kell szúrni a mamutnak –, ebben pedig dalok is segítettek. A ritmus, a zene, a rímek és az ismétlődés olyan mankók, amelyek révén könnyebb megjegyezni bármit. A dalba szedett létfontosságú információk nyomait ma is megtalálni erős szájhagyománnyal rendelkező kultúrákban – és talán ennek a gyakorlatnak a mellékhatása a dallamtapadás.

A New Hampshire-i Dartmouth Főiskola kutatói David Kraemer vezetésével vizsgálták a jelenség szervi hátterét is. Népszerű énekelt dalokat (például a Rolling Stones Satisfactionjét) és instrumentális műveket (például A rózsaszín párduc filmzenéjét) játszottak le kísérleti alanyoknak, akiknek fMRI-vel követték az agyműködését. A lejátszott zenékben a kutatók 2-5 másodperces részleteket csendre cseréltek, és ezekben a néma időszakokban történt az érdekes dolog: az alanyok agyában aktiválódott a hallókéreg, amikor számukra ismerős zene szólt. Ha szöveges dal szólt, akkor az asszociatív (vagy másodlagos) hallókéreg aktiválódott, ha pedig instrumentális, akkor az elsődleges hallókéreg is tüzelt. Vagyis az agy folytatta tovább a dalt a szünetekben is, betömte a réseket – valami hasonló játszódhat le dallamtapadás közben is, de hogy ez a fajta agyi aktivitás az agyviszketés maga, vagy már a kognitív viszketés „megvakarása”, annak eldöntése még további kutatásokat igényel.

I can't get you out of my head

A jelenség kutatói szerint leggyakrabban azt kérdezik tőlük, hogyan lehet megszabadulni a megtapadt dallamtól. Erre többféle módszert javasolnak, de egyénenként változhat, hogy kinél mi válik be. Többen javasolják az agy lefoglalását egyszerű feladatokkal, például sudoku- vagy keresztrejtvényfejtéssel, anagrammagyártással, esetleg olvasással.

Érdemes kipróbálni azt is, hogy figyelmesen végighallgatjuk elejétől végéig a dalt, ami kínoz bennünket (nekem Bowie-nál ez vált be), az extrémebb javaslatok között pedig imaginációs technika is szerepel: képzeljük el a fülkukacot, ahogy kimászik a fejünkből, lesöpörjük, és rálépünk a rohadékra.

És persze magától értetődő gyógymód, hogy egy másik dallal üssük ki a bennünket kísértő dallamot, akár énekelve, akár rádiót, akár a YouTube-diszkót hallgatva. Csak ne lepődjünk meg, ha aztán az új dal tapad meg, és kezdhetjük az egészet elölről.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!