Bartóktól a Bikiniig: Muzsikás a Szigeten

Tíz év kihagyás után izgalmas élmény újra a Szigetre vetődni, alig van, ami változatlan: a diáklányok megvannak még, csak már németajkúak, a sör is folyik (talán már kevésbé vizezik, mint annak idején, bár tény, hogy pont háromszor annyiba kerül). Viszont a csapos úgy néz rám, mint egy ufóra, amikor készpénzzel akarok fizetni, el is hajt a bankkonténerbe fesztiválkártyát csináltatni azzal a megértően atyáskodó félmosollyal, mellyel együgyű, de jóravaló neandervölgyi szomszédjának mutogathatta ősünk a kovakőhasználat fortélyait. A piros telefonfülkéket, tarháló punkokat, kispénzű filozófusokat mind lesöpörte a színről az új idők szele, és mintha a szomszédos Quimby-koncertről is azt zúgnák át G-dúrban a kabócák: öreg vagy, haver!

Semmi gond, nem lógok ki a sorból: a világzenei színpad környékén nem egy tisztes őszes halánték kandikál ki a színpad előtt álldogáló közepes tömegből, és az amfiteátrumszerűen használt buckaoldalon is nagy számban vegyülnek évtizedek irodai gályarabságában megereszkedett hátsófelek a fess és jellemzően félmeztelen fiatalok között.

A bennfenteseknek Éri Pityu állítólag előre megsúgta, hogy egyórás csúszással terveznek kezdeni, és lőn: a rövid bevezető után pontban nyolckor csap a húrok közé az együttes. Bátortalanul a közönség is énekelni kezdi a Béreslegényt és az Érik a szőlőt: biztos, ami ziher alapon középiskolai énekóráról is ismert dallamokkal indítunk, talán pont úgy, ahogy negyven éve ősszel az első Muzsikás-klubban.

A legbátrabb párok már előbb táncra perdülnek, mint ahogy az első néptáncosok felérnek a színpadra, batikolt atlétában bandázó félrészeg fiatalt ugyanúgy magával ragad a lendület, mint néptáncszakkörön felnőtt kimért mérnököket és bölcsészlányokat. Sebestyén Márta nem jött el, de a Vándor Vokál is megállja a helyét: első számuk a Nem úgy van az, mint volt régen, ami egykoron még a pop-rockot is megihlette.

Hamar Dani eddig bírja, hogy ne szólítsa meg a közönséget: jubileumi koncert lévén azokra az időkre réved vissza, amikor az volt a csoda, hogy budapestiként eljuthattak Erdélybe, ahol megtanulták azt a muzsikát, amit azóta is játszanak. Egyben felkonferálja a koncert legszebb gesztusát: azt a három mezőségi asszonyt, akik még ebben a hagyományban élnek, és akik természetességükkel mintha tényleg a hajdanvolt székely fonóba engednének bepillantani.

Apró szépséghiba, de sajnos a fesztiválokon elkerülhetetlen: a hangszer nélküli részek alatt áthallatszik a szomszédos színpadok basszusa. Ez éppen a legszebb, egy szál autentikus énekszóból álló részek intimitását dönti romba, de úgy tűnik, sem az előadók, sem a közönség nem akad fenn rajta, bár Petrás Mária megérdemelné, hogy csendben énekelhesse a moldvai balladát.

Fellép Jandó Jenő és Alexander Balanescu is, előbbi meghívása egészen merész húzás, talán nem is zongorázott még senki Bartókot Sziget-színpadon. Az Allegro Barbaro nem hangzik rockzenének, mint ahogy Hamar kis túlzással élve előzetesen fogalmazott, de népzenéből merített motívumai ki-kihallatszanak.

Utána Balanescu az eddig hallott zenékre improvizál, és a végére még a mellettem ülő hollandok is bevonódnak, akik az első taktusok alatt még a Londonban élő román hegedűművész nevével viccelődtek. Eleinte szó szerint döcögősen indul: Balanescu hegedűjátéka a szaggatottból a folyamatos felé tart, és repetitív ugyan, de nem monoton. Sipos Mihállyal a Bartók albumról eljátsszák még a 32. duót, tánczeneként, azt mutatva meg, hogy Bartók milyen szervesen épít a népzenei hagyományra, mely egész munkásságában visszaköszön.

Újabb legenda éled meg: az az erdélyi magyar zsidó zene, amit a Muzsikás talált meg, amikor mindenki örökre elveszettnek hitte. Egy idős román prímástól tanulták, aki sokat játszott régen zsidó muzsikásokkal.

Gyors egymásutánban az Amadinda és a Wovenhand is feltűnik, előbbi saját lejegyzésű polinéz ritmusokat mutat be, utóbbi közös produkcióval is készül: a Betyárnóta angol–magyar vegyes előadásban hangzik el. Úgy tűnik, Éri Péter hangja a korral nemesedik, ha a Tisza partján is ilyen mélyen dörmögött volna a lírai én, biztos nem mer vele ujjat húzni a három csendőr. Megtudjuk azt is, hogy Hamar Dani is jó erőben van: szinte megelevenedik a hetvenes évek kulturális közege, amikor az ellenzéki dallá vált Hidegen fújnak a szeleket ováció fogadja.

A teljesség igénye nélkül megjelenik még a Gereben együttes, eltávozott magyarpalatkai mesterek szintén zenész gyermekei, és táncegyüttesek: fiatalok-középkorúak vegyesen, élő bizonyítékai annak, hogy az az értékmentés, amit negyven éve elkezdett a Muzsikás, mára gyökeret vert, érdekes és aktuális. Negyven évre nehéz lehet visszatekinteni, főleg, ha ilyen mozgalmas volt, a koncert ezért lett ilyen széttagolt, vagy ha tetszik, képeskönyvszerű, mint az igényesen kivetített fekete-fehér diák a háttérben: meghittől a csűrdöngetően kirobbanóig (nemcsak a táncban: Sipos Mihály zenében elvesző színpadi mozgását is öröm nézni), a polinéztől a kalotaszegiig, máramarosi zsidótól a Londonban élő román virtuózig megjelenik szinte minden és mindenki, aki és ami az együttessel és a táncházmozgalommal kapcsolatba került.

A Muzsikás tagjai joggal lehetnek büszkék erre a pályafutásra: akkor kezdtek el kiállni az igazi magyar népi kultúra mellett, amikor még nem nagyon szabadott a nemzeti identitást pedzegetni, és évtizedek munkájával sikerült a feledésből megmenteni, kultúránk ismert részévé tenni a népzenét. Ma is ők azok, akik hangoztatják: a népzene, az igazi nemzeti kultúra politikai hovatartozástól függetlenül fontos, becsülendő és nem kisajátítandó.

Milyen kár, hogy mi, magyarok olyan ritkán merünk büszkének lenni az értékeinkre – dünnyögöm magamban, miközben a pultnál lehúzatom a sörnyi pénzt a szigetes kártyámról, és beleveszek a tíz évvel ezelőttről ismerős tömegbe.