Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
A Sziget zárónapján három eltérő hangzásvilágú indierock-zenekar is fellépett az A38 hajó színpadán. Nem csak a helyszín és a címke egyezett, koncertjeik szinte egymás után következtek.
Tizenéves csodagyerekek
Az A38 sátrának vasárnapi programját a The Bots nevű kaliforniai "afropunk" duó indította. A tizenkilenc éves Mikaiah Lei és a mindössze tizenhat éves Anaiah Lei nemcsak zenésztársak, hanem testvérek is – egy kínai édesapa és egy afro-karibi édesanya gyermekeiként születtek. "A Black Keys jobb kinézettel" – fogalmaz velük kapcsolatban találóan az egyik YouTube-kommentelő.
Kár is lenne tagadni, a két kamasz zenéje cseppet sem eredeti, dalaik sem különösebben jók vagy emlékezetesek, mégis remekül működnek. A Bots egyszerre merítkezik az ötvenes és hatvanas évekből, keveri a garázsrockot és a rhythm and bluest a punk dinamikájával. Mintha a náluk talán valamivel híresebb amerikai-filippínó-palesztin Hanni El Khatib zenéjét ötvöznék a feketékből álló Bad Brains nevű hardcore-legenda keménységével. Valójában épp ez a hangzás viszi el a hátán a produkciót: egyszerre laza és dögös, ha pedig kell, kifejezetten izmos és tökös. A mikrofonfejű dobos és az arab kendős énekes-gitáros kraftos koncertje már az első pillanatokban felrázza a sok napos bulizástól és a hőségtől még kótyagos közönséget.
A Lei-testvérek végtelenül szerények, nagy-nagy alázattal és élvezettel adják elő dalaikat. Egyedül Mikaiah énekhangja tűnik a mutálástól némileg jellegtelennek, amit viszont gyakran "jimihendrixes" gitárvinnyogtatással, sőt, ha úgy adódik, hangszeres színpadi bukfenccel próbál kompenzálni. Miután a fiatal fiú a közönség sorai közt énekli el egyik dalát, még a pogó is beindul a délutáni műsorsávban. Bárcsak mi is ennyire cool tinédzserek lehettünk volna!
Háttérzene szolid sörözéshez
Az őket követő The Cribs a brit indie-élmezőny egyik nagy rejtélye: a zenekar eddig életműve alatt sem lemezeivel, sem koncertjeivel, nem sok érdekességet tudott felmutatni, leszámítva, hogy három évig tagjai közt tudhatta Johnny Marrt, a legendás Smith legendás gitárosát. Koncertjük is ezt tükrözi, meglehetősen fantáziátlan és jellegtelen indie rockot adnak elő stadionba illő manírokkal.
Amit a szemeinkkel érzékelünk, annak zenei megfelelőjét kapják a hallójárataink is: kellemesen zsíros haj, agyonmosott pólók, szakadt farmernadrágok és letaposott tornacipők. A nagy svunggal nekilendülő mozdulatok olykor felborítják a mikrofonállványt, előkerül a zenekar életében kötelező elemként funkcionáló dobszerelésre és monitorokra való taposás, a széles terpesz, de a három testvér műsora mégsem tud érdekes lenni. A késő délutáni, illetve koraesti sörkortyoláshoz talán épp megfelelő zenei aláfestés lehetett. Nekünk, magyaroknak viszont kétségkívül megdobogtatta a szívünket, amikor Gary Jarman énekes-frontember (Freddi Mercury nyomán) halandzsanyelven és néha "iájózva" megpróbálta elénekelni a "Tavaszi szél vizet áraszt..." kezdetű népdalunkat. A koncert ennek ellenére sem lett jobb, inkább tűnt az angolszász gitárzenei hagyományokhoz hűen, üres májerkodásnak.
A jövő Pink Floydja
Egy koncertnyi szusszanás után, nagyon szerető és lelkes közönség előtt állt színpadra az idei Sziget talán leginkább időszerű zenekara, az ausztrál Tame Impala. Ami öt évvel ezelőtt a MGMT volt a fesztivál lineupjában, az most, 2013-ban Kevin Parker csapata lett: tavalyi csúcsteljesítményük, a Lonerism című lemez után jobbkor nem is igazán jöhettek volna Magyarországra – főként a fiatal lányok nagy örömére, csakúgy mint 2008-ban a MGMT esetében.
Bár a legtöbben elsősorban egekig repítő pszichedéliát vártunk, a koncert olykor inkább tűnt visszahúzódó shoegaze-műsornak, ezt a benyomást pedig a színpadi attitűd, a fények és a megvilágítás egyaránt erősítette. Persze nem kellett nagyon megijedni, még így is jutott a lebegtetésből bőven, köszönhetően elsősorban az éterien savas éneknek és az olykor már-már klubzenés elszállásoknak.
Sokan úgy vélik, hogy az oklahomai Flaming Lips a napjaink Pink Floydja. Ebben nagyon sok igazság van, de amint kiöregedik Wayne Coyne és földtől elrugaszkodott csapata, a Tame Impala – némi érés után – jó eséllyel veheti át a helyüket, és válhat a legfrissebb, legfiatalabb Pink Floyddá. Parkerék egyelőre kevésbé progresszíven, inkább a múltba révedve és az elődök előtt tisztelegve igyekeznek bevenni a rózsaszín fellegeket.
A Tame Impala műsora tehát egy igazán remek és kivételesen tényleg aktuális zenekar átlagosan erős koncertje volt.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon