Amiről minden 17 éves álmodozik

A Volt Fesztivál egyik legjobb koncertjét adta csütörtök este a brit Foals, a fellépés után pedig még beszélgethettünk is Yannis Phillippakis énekessel, aki a közhiedelemmel ellenétben egyáltalán nem rossz arc, nem utálkozik fölöslegesen, csak nem szereti visszafogni magát.

A Foals első lemeze a megjelenésének évében az egyik legjobb bemutatkozás volt: a zenekar híre viszonylag hamar eljutott Magyarországra is, köszönhetően az indie mellett az akkor épp rövid tombolását tartó new rave időszaknak, és az olyan friss produkcióknak, mint a Crystal Castles, Late of the Pier, Klaxons és számos társuk, köztük a Foals is. Ráadásul az akkor nagyon népszerű, hedonista fiatalokról szóló Skins tévésorozatnak egy extra miniepizódjában is feltűntek, amiben látszólag a világ legjobb buliján játszanak, pont olyanon, amiről minden 17 éves álmodik.

Meg is kérdeztem az interjúra cigivel és gintonikkal érkező Yannis Philippakist, hogy milyen volt annak idején ez a forgatás, tényleg csak úgy dobálták az emberek az extasyt, mint ahogy hallani lehetett itt-ott, vagy csak ügyes forgatásról van szó.

Abban az időszakban egy rakás izgalmas zenekar tűnt fel, mint a Crystal Castles, a sorozat készítői pedig ragaszkodtak ahhoz, hogy friss zenék legyenek a műsorban.  Minket is meghívtak, és elsőre jó ötletnek tűnt, de maga a forgatás rém unalmas volt, és a videón látható party kizárólag csak a kamerák előtt történt meg.

- vagyis nem potyogott az égből motorolás eki.

Mivel a koncert után beszéltünk, rákérdezhettem az énekesnél, hogy milyen megfontolásból játsszák jóval lassabban azokat a dalokat, amik még az első lemezükön jelentek meg.

Fotó: Adrián Zoltán

Én ugyan nem vettem észre, de most, hogy mondod, a Hummer vagy a Red Socks Pugie tényleg más tempóban ment le. Szerintem ez azért is lehet, mert az új számaink kicsit más hozzáállást követelnek meg, és nem tudunk csak úgy csapongani a dalok között.

- majd a dalok említésénél kitér arra, hogy az olyan slágereik, mint a Miami vagy a Cassius miért maradtak ki.

A Miamit szoktuk játszani, csak most úgy alakult, hogy végül nem raktuk bele a setlistbe, de a következő bulin már lehet benne lesz. A Cassius teljesen más eset, egész egyszerűen annyira unjuk, és olyan sokszor eljátszottuk már, hogy képtelenek lennénk izgalmasan előadni. Van ilyen, a közönség pedig ezt biztosan megérti.

- mondja. Elpanaszolja, hogy egy nem túl jó hangulatú norvég fellépésről érkeztek Sopronba, és ugyan gyűlöl nappal, dög melegben zenélni, nagyon meglepődött, hogy a magyar közönség mennyire ismeri a zenéiket. A háttérben közben behallatszódott a 30 Seconds To Mars koncertje, és hát a péntek este fő attrakciója a tortadobálós Steve Aoki volt. A Foals énekeséről köztudott, hogy szeret beszólni más zenészeknek, küldte már el David Guettát és az Arctic Monkeyst is a francba, biztosan nem lehet annyira jó érzés Jared Leto és Steve Aoki miatt forróságban zenélni a negyed 8-as sávban.

Ez van, inkább nem foglalkozom velük. Annak örülök persze, ha valami haver zenekar van velünk együtt a backstage-ben, minden más alkalomnál inkább elvonulok és nagy ívben szarok a többiekre.

Remek kapcsolatuk van a Vampire Weekenddel, a Crystal Castlesszel, Haimmal vagy a Warpainttel, vagyis főleg indie zenekarokkal. Kicsit furcsa is, hogy saját maga kategorizálja be a többi együttest, és több alkalommal is úgy beszél az indie-ről és magáról a közegről, ahogy a zenei újságírók szoktak, a zenészek legnagyobb szomorúságára.

Fotó: Adrián Zoltán

Sok minden megváltozott azóta, hogy felkapták az indie zenekarokat. Én mondjuk egyáltalán nem bánom, mert a progresszió híve vagyok, az viszont elszomorít, hogy mennyi zenekar szűnt meg az ismerősök közül, és mennyi zenekar ment el rossz irányba. Szinte csak az Arctic Monkeys maradt a generációnkból, aki tényleg képes volt releváns maradni, és folyamatosan megújulni.

Phillippakis elmondja, hogy neki az "evolution or extinction", vagyis a "fejlődés vagy kihalás" az ars poeticája, egész egyszerűen muszáj mindig valami újat csinálnia, különben elveszti az érdeklődést. Így született az Inhaler című szám is, ami eddig tőlük kicsit szokatlan a kemény, Tom Morello-szerű gitártémával.

Kicsit féltem is attól, hogy ez már túl metál lesz az embereknek, de pozitívan csalódtam. Az utóbbi hónapokban ezt szeretem legjobban játszani, és a tervek között szerepel, hogy a következő zenék, amiket írok, jóval keményebbek legyenek, sokkal több zúzást szeretnék.

Persze konkrétumokat nem mondott egy következő nagylemezről, de azt kérte, hogy mindenképpen írjam le, szeretnének még visszajönni ide, lehetőleg egy klubkoncertre, mert a norvég fellépésük után a soproni koncert úgy kellett nekik, mint a tűző napon a jéghideg sör.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!