A cseh fesztivál tanulhatna a magyaroktól

2014.07.22. 14:43
Az Index fesztiválblogja

Elképesztően látványos ipari műemlékek között nagyon jó zenékre bulizni egész olcsón, hát mi lehet ennél jobb? Ezzel az optimista költői kérdéssel vágtunk neki a csehországi Colours of Ostrava fesztiválnak, amit néha kis Szigetként is emlegetnek, a fesztiválok ősidőkbeli, a végletes kommercializálódás előtti hangulatát ígérve. Ez utóbbi meg is volt, mert mintha a fesztivál minden szolgáltatójának fájt volna, ha el kellett valamit adnia, azonban kiderült, hogy a keményvonalas kapitalizmussal járó olyan nagyszerű vívmányok, mint a használható WC-k és a hajnalig tartó bulik bizony nagyon-nagyon tudnak hiányozni egy fesztiválon.

Praktikum

A Colours of Ostrava négy napjára elővételben akár már 56 euróért (kb. 16 ezer forint) is lehet jegyet kapni, de még a későn eszmélők is megússzák 90 euróból kempingjeggyel együtt. Ostravába ráadásul van közetlen vonat Budapestről, kocsival pedig körülbelül öt óra alatt oda lehet érni. A parkolással vannak problémák, mert a fesztivál parkolói nagyjából fél nap alatt teljesen megteltek, de az ostravai rendőrök hihetetlen emberbarátságról téve tanubizonyságot a fesztivál ideje alatt lényegében sehol nem büntették a parkolókat.

A Colours of Ostravát 2012 óta a fantasztikusan ötletes és példaértékű módon felújított, és azóta kulturális célokra használt Dolní Vítkovicében, az egykori ostravai vasgyárban szervezik meg. A helyszínről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, egyszerűen utánozhatatlan élmény különféle óriási csövek, tornyok, és tégla gyárépületek között elrejtett, vagy egy egykori gáztározóban kiépített színpadon játszó előadókat bámulni. Ezért a látványért sok mindent meg is bocsájt ember, majd nagyot sóhajtva vet még egy pillantást a lemenő nap fényeire a kokszoló tornyán, mielőtt belép a ToiToi-ba, ahol már a második napon szó szerint púposan állt a szar.

Azon már kicsit nehezebb túllépni, hogy mindazt, amit megtudtam a felújításról és a múlt században igen kalandos dolgokat átélt gyárról azt hazaérve az internetről kellett összekaparnom, mert az “Englis Information Point”-hoz kiállított kedves lányka egy embert soha nem látott amazóniai törzs szintjén beszélt angolul. Így nem tájékoztatott arról, hogy van a fesztivál területén egy állati jól összerakott múzeum, és hogy az iszonyú menő magas és fura épületek egy jó részét be lehet járni. Erről aztán, mivel a programfüzetben sem tartották fontosnak megemlíteni, jól le is maradtunk, ahogyan Európa legnagyobb látogatható szénbányáját sem néztük meg – pedig ez is a gyárhoz tartozik - mert arról meg annyit nyögött ki az infópultos lány, hogy van valahol a városban egy lyuk, ahová le lehet menni.

A jól kialakított angol honlappal rendelkező, és a külföldi látogatók érdeklődésére nyilvánvalóan számot tartó fesztiválon egyébként szinte már komikus módon nem tudott senki angolul. Nem olyan értelmében nem tudott, hogy ügyetlenül fejezte ki magát, vagy egyszerű szavakat használt vicces kiejtéssel, hanem a teljes és tökéletes tudatlanság értelmében, amiből ráadásul a megértés iránti vágy is teljesen hiányzott. Amikor például a bejáratnál a szervezőktől szerettem volna kérni egy programfüzetet, még a kezemmel is mutogatva, hogy valami lapozhatót kérek, hosszas tanácskozás utána kezembe nyomtak egy kitűzőt. Ezek után persze a legkevésbé sem lepődtem meg, hogy öt perc múlva az egyik kávéspultnál két capuccino helyett kaptam két espressot, két pohár tejet és nem mellesleg két capuccinot is.

Ezek persze kedves kis félreértések, és nem okoznak jelentősebb problémát. Az viszont, hogy a honlapon és a nyomtatott programban sehol nem említették meg, hogy az egyik színpad programjaira külön kell - plusz pénzért - regisztrálni, mert zárt térben lesznek és a helyek száma véges, egy kifejezetten idegesítő és amatőr szervezési hiba. Így esett meg, hogy az egyik legjobban várt koncertről, az Ólafur Arnaldséról lemaradtunk, illetve csak egy, a koncertterem előtt felállított kivetítőn nézhettük meg. Persze szuper, hogy legalább ott, de végignézni kívülről ahogy Ólafur megdúdoltatja a közönséget, majd a dúdolásokat beleloopolja a következő dalba inkább csak növelte azt az érzést, hogy most valami nagyon jóból maradunk ki.

Részesei voltunk azért nagyon sok jó koncertnek is, minden napra jutott legalább 3-4 izgalmas és otthon viszonylag ritkán látott előadó, mint például az elszállós elektronikából egy zúzos rockkoncertet összehozó Trentmoller, a francia sanzonokat felturbósító ZAZ, a Nicholas Jaar féle Darkside, vagy a mindig nagyon intenzív koncertélményt produkáló The National. A koncerteket ráadásul meglehetősen figyelmes módon úgy szervezték, hogy a nagy nevek soha nem játszottak egy időben, így teljesen jól fel lehetett építeni egy estét egymást követő jobbnál-jobb koncertekkel. A délutáni idősávra sem lehetett panasz, játszott például az ausztrál Chet Faker, akinek annyira magával ragadó a hangja, hogy még sört is elfelejt koncert közben inni az ember, a favágó kinézetű John Grant és Emíliana Torrini is, aki annyira megilletődött attól, hogy ilyen sok ember előtt játszhat, hogy több selfiet készített a tömeggel mint egy elsőinstagrammozó tinilány.

A koncertek után viszont a Colours megszűnik fesztivál lenni, nem volt hajnalig tartó asztalon táncolás, de még egy árva fetrengős chillsátor sem, ahol kettő után még szólt volna a zene. Sőt, a biztonságiak egyenesen kiterelték a kódorgó embereket. Egy fesztiválnagyhatalom állampolgáraiként nehezen hittük el, hogy nem mi értjük félre a szituációt, és az utolsó napon egy atomkatasztrófa utolsó túlélőiként bolyongtunk valami zenét keresve este tizenegykor, miközben körülöttünk szó szerint szerelték szét a fesztivált, éjfélkor pedig az utolsó dj is beleüvöltötte a mikrofonba, hogy három, kettő, egy vége. Aztán mindenki szedhette a lábát, hogy elsőként érjen oda a hatezer fős kempingben gondosan felállított összesen 20 zuhany és 40 csap valamelyikéhez.