Éljen a magyar szabadság, éljen az Ignite

Az Index fesztiválblogja

Érdemes lenne megnézni, hogy a Hegyalja kiesésével melyik fesztivál nyert a legtöbbet. Nem reprezentatív felmérésünk szerint valószínűleg a FEZEN. A székesfehérvári fesztivál ugyan nincs olyan festői környezetben (sőt), mint a tokaji, de zenei felhozatalban nagyon hasonló, és a közönségében is nagy volt az átfedés mindig. Igazából rockfesztivál mindkettő, de kiszolgálja a nagy tömeg igényeit is a Quimbyvel, a Magna Cum Laudéval, a Kiscsilllaggal és a hozzájuk hasonló rádióbarát zenékkel. Külföldi felhozatalban viszont csak rock és metál van. A fesztivál legnagyobb dobása eddig a tavalyi Deep Purple volt, idén meg sem közelítették ezt a szintet, de azért bőven akadt olyan, amiért érdemes volt elutazni Fehérvárra. Mi ezért a négyért autóztunk: Hellyeah, Ignite, Europe, Skid Row.

Hellyeah: Az eső kegyeltjei

Amikor supergroupként emlegetnek egy zenekart, az mindig gyanús. Egyrészt mindenki örülhet, hogy nagy nevek, ha találkoznak, akkor az majd milyen újító és elementáris lesz. Másrészt azt is be kell látni, hogy ezek a nagy nevek inkább a saját fő zenekarukra koncentrálnak, arról nem is beszélve, hogy turnét összehozni az egyéb elfoglaltságok miatt gyakorlatilag lehetetlen. A Hellyeah abban más, hogy úgy supergroup, hogy senki sem csinál ezen kívül úgy igazán semmit. A zenekar legnagyobb neve Vinnie Paul, bár a zenekar ötlete nem tőle származik, de legalább a Pantera és a Damageplan után végre újra lehet élőben dobolni látni. Akik alakították a Hellyeah-t az Tom Maxwell a Notthingface-ből és Chad Gray a Mudvayne-ből. Az év elején történt cserék óta basszusgitáron Kyle Sanders játszik, ő a Bloodsimple-ben és a Monstróban zenélt előtte és nem mellesleg Troy Sanders Mastodon-basszusgitáros bátyja.

hellyeah
Fotó: Tar Karoly

A júniusban megjelent Blood For Blood lemezt turnéztató zenekar a Fezen nulladik napján játszott, ahol segítségükre volt az időjárás is, lévén szakadt az eső, ők meg fedett helyen léptek fel. Aki nem menekült haza a vihar elől, azok többsége Hellyeah-koncerten kötött ki, akik mindezt eléggé élvezték és tisztában is voltak vele

Ha nem ismered a szöveget, mindegy, csak csinálj úgy mintha ismernéd és tátogj!

és egy idő után a közönség is rákapott a néhol panterás, néhol egészen lágy, már-már rádióbarát dalokra. Mert egyébként a Hellyeah zenéje erről szól és ettől jó: egyszerű, repetitív, semmifajta összetettség vagy megfejtés nincs benne. Pont az a fajta, amit akkor is élvezni lehet, ha csak a vihar elől menekült be valaki, meg akkor is, ha mondjuk ismerjük a legutóbbi lemezt és tudjuk üvölteni a kicsit sem összetett szövegeket. (je)

Ignite: Amerikai gyártmány, magyar alkatrészekkel

Téglás Zoli Ignite-énekesnek amerikai létére sokkal őszintébb a magyarsága, mint itthon a legtöbb embernek. Magyar ugyan, de elég távol él az országtól, hogy ne legyen megfertőzve az itthoni letargikus, paranoid hangulattal. Egyszerűen büszke arra, hogy honnan jött, és ebben nem zavarja meg semmi. Nincsenek a szavai mögött demagóg rigmusok, szabályok, hogy hogyan is kell magyarnak lenni. Ő egyszerűen csak az, őszintén, naivan. Ezért lehet imádni az amúgy Kaliforniából származó Ignite hazai koncertjeit is. Csak mosolyog az ember, ahogy rettenetesen törve, de igazi tájszólással, nagy izgalomban mondja el teljesen egyszerű, tiszta gondolatait. Nem lehet nem lelkesedni érte.

Azt mondták egyszer nekem egy interjúban, hogy úgy beszélek, mint egy paraszt. Hát, mondtam nekik, nagyon köszönöm szépen!

A még csak demo formában megjelent, tényleg megható Falu című dalt is teli torokból üvöltötte mindenki. Lényegében ezt várta a közönség a legjobban, és már nem is a záró A Place Called Home magyar verzióját az éljen a magyar szabadság, éljen a magyar haza sorokkal. 

Téglásnak amúgy sok baja volt a hátával az elmúlt években (legutóbb nélküle léptek fel még a Szigeten is), már nem is pörög annyira színpadon, mint régen, de így is egy hardcore-zenekarhoz méltó volt a koncert, és sokan is voltak rajtuk. Hamarosan, hét év szünet után jön az új lemez, erről is játszottak egy dalt (a Falu állítólag nem lesz rajta), amit Téglás így vezetett fel:

Egy új számot megírni, izé... hogyismondják... Olyan, mint egy dinnyét kiszarni!

Bele sem merek gondolni ez milyen lehet, de a színpadon nem tűnt szenvedősnek. Jó koncert volt, az idei FEZEN legjobbja. (dg)

Europe: Végső visszaszámlálás, durr nélkül

A svéd Europe tulajdonképpen egyet jelent a Final Countdownnal. Ez egy olyan teher, amivel nem lehet könnyű együtt élni. Ha eljátsszák koncerten, akkor az a baj, ha nem játsszák, akkor az. Egy örök súly, amit mindig viselniük kell. A svéd zenekar egyszer már feloszlott, bár nyilvánvalóan nem azért, hogy ezt a számot elfelejtse. Már csak azért sem, mert az újjáalakulás után ugyanúgy a koncertek szerves része maradt, mint korábban. A Europe amúgy a 2004 utáni lemezein egyáltalán nem azt a vonalat követte, mint azelőtt. Kicsit keményedett és a blues is nagy teret kapott, főleg az utolsó Bag Of Boneson. Ezeken a lemezeken bőven vannak nagy dalok, és a zenekar fejlődése is folyamatos, ami ennyi idősen kifejezetten becsülendő.

A FEZEN-en a technikai tudásuk legjavát mutatták be, és ez a csiszoltság szinte már zavaró volt. John Norum a rockszakma egyik legfeelingesebben játszó gitárosa, és ezen a koncerten is övé volt a főszerep. Más kérdés, hogy a közönség nem túl tüzesen reagált a zenekarra. Ők mindent megtettek, Joey Tempest még magyarul is elmondott több mondatot, de valahogy nem ragadt át a közönségre a pozitív hangulat. Még az utolsóként elhangzott Final Countdown sem tudott ezen sokat segíteni. (dj)

Skid Row: Csak a rock and roll

A Europe-éhoz nagyon hasonlít a Skid Row terhe. Nekik egy név jelenti ugyanazt, mint a Europe-nak a Final Countdown, mégpedig Sebastian Bach. Johnny Solinger már nagyon régen tagja a zenekarnak, de a mai napig vannak, akik azt hiszik, hogy Bach még mindig itt énekel, közben meg már 18 éve kiszállt. A Skid Row-t ez persze nem különösen zavarja, és annak ellenére is nyomja a klasszikus amerikai rock 'n rollt, hogy még egy olyan fesztiválon, mint a FEZEN is csak egy kisebb színpadon kapnak helyet.

A koncert is olyan volt, mintha mai napig teher nélkül zenélnének, és végre rájuk a közönség is olyan hévvel válaszolt, ahogy megérdemelték. Nem valószínű, hogy senki nem kérdezte meg a közönségben állva, hogy

Hol van Bach? Nélküle ez nem az igazi.

de aki nem rajongóként közelít a Skid Row-hoz, egyáltalán nem érezhette, hogy ez egy hiányos zenekar. Persze, valószínűleg sosem lesznek már olyan sikereik, mint kilencvenes évek elején, de ettől még az utóbbi években készített EP-k, és ez a koncertteljesítmény is arról árulkodik, hogy a zenekar nem csak a múltból szeretne élni, és nem érdekli más, csak hogy kurva jó zenét csináljon. (dj)



  • Hírek
  • Bankszámla