A legszebb dolgok mindig a mocsokból nőnek ki

Kicsit meglepődtem, amikor közölték, hogy a Sziget Nagyszínpadán fellépő Cee Lo Green készséggel ad interjút, csak menjek el délre a fővárosi Marionette Hotelbe, másfél órán át szívesen áll a sajtó rendelkezésére. Cee Lo Green ugyanis még amerikai mértékkel is sztárnak számít, köszönhetően az ottani Voice tehetségkutatónak, ahol mentor és zsűri is volt, mi magyarok főleg Gnarls Barkley Crazy című számából ismerjük.

A hotel egyik tárgyalójában fogadott az énekes, miután lementek a tévés, bulvárlapos, női magazinos interjúk. Egy hatalmas asztal végében ült, távol attól a 3-4 embertől, akik közül valamelyik a menedzsere lehetett, a másik pedig Big Gipp, a Goodie Mob egyik rappere. Az állandóan vigyorgó Green talpig feketében, melegítőben, hatalmas napszemüveggel mesélt, miközben néha kivillant két gyémántdarab, amit a fogaiba ültetett. Nem hordhat mindenki aranyozott fogvédőt, na.

Fotó: Mohai Balázs

Green egy ideje kiszállt a Voice-ból, helyette új valóságshow-t indított The Good Life címmel, ami róla és a '90-es évek meghatározó déli rapcsapatáról, a Goodie Mobról szól. Gondoltam, ha már Big Gipp is itt van, akkor miért nem látok sehol kamerákat.

Volt szó arról, hogy áthozzuk az egész stábot Európába, de nem feltétlenül igénylem állandóan, hogy lássanak az emberek, sokkal inkább vágyom arra, hogy én lássak másokat.

- meséli Green, akivel kapcsolatban muszáj felhozni a Voice-ban végzett munkáját, hiszen emiatt ismerte meg az Egyesült Államok azon része is, akik még életükben nem hallottak a Goodie Mobról, vagy nem érdekelte őket kik vannak a Gnarls Barkley mögött. Érezhetően passzolná a témát, de azért azt kiemeli, hogy mennyire jó érzés volt fiatalokkal együtt dolgozni, kicsit egyengetni az útjukat és máig segítséget nyújt nekik, ha kérik. Azonban egy nevet sem emel ki, ezért nagyon érdekel, hogy a '90-es években, amikor csóró atlantai srácként próbált érvényesülni az énekléssel, mennyire jött volna neki jól egy ilyen műsor.

Az egy egészen más kor és más helyzet volt, nekünk egy közösséget kellett felépítenünk, majd képviselnünk akkoriban. Ha lett is volna ilyen műsor, én biztosan nem jelentkezek rá, mert nem ismertségre vágytam. Nem sértésből mondom, de nem vagyok benne biztos, hogy az az előnyős, ha valakit a tévében fedeznek fel. Én abban hiszek, hogy az igazán értékálló produkció organikusan jönnek létre, nem pedig mesterségesen kreálják őket. A legszebb dolgok mindig a mocsokból nőnek ki.

A Goodie Mob vagy a Szigeten vasárnap fellépő OutKast komoly szerepet játszottak abban, hogy a '90-es években a keleti és a nyugati part uralta hiphopban felfigyeljenek a déli államok előadóira, aminek köszönhetően a 2000-es évekre a mainstream rap fókusza átirányítódott Louisianára, Georgiára vagy éppen Alabamára.

Fotó: Mohai Balázs

Mára a déli rap is iszonyatos változáson ment keresztül a crunktól a bounce-on át a trapig, Waka Flocka Flame vagy Gucci Mane például olyan távol áll stílusban és mondanivalóban elődöktől, mint Macklemore Eminemtől.

Ők valamilyen szinten mind a fiatal testvéreink, fiaink, akiknek fontos, hogy olyan érzékenységgel viseltessenek a környezetük felé, amit elvárnak tőlük. Lehet pozitívan és nagyon negatívan is állni a világhoz, de a megfelelő balansz megtalálása vezet el igazán a helyes útra. A zenéd ne csak életstílus legyen, hanem életforma is. Ezt kell szerintem mindenkinek észben tartani, aki olyan környékről jön és zenél, ahonnan én is.

Cee Lo Green egyébként évekig úgy zenélt, hogy soha nem sikerült számára az igazi kommerciális áttörés, ez akkor változott meg, amikor összeállt Danger Mouse szuperproducerrel, és összehozták a Gnarls Barkleyt, illetve a Crazy c. megaslágert, amit talán még ma is magas rotációban játszanak a siófoki gyrososoknál.

Jó ideje tervben van, hogy Danger Mouse-szal ismét összeállunk egy lemezre, de most annyi projekten dolgozom, hogy ez csak sokadlagos. Lesz egy kollaborációm a TV on the Radióval, amit kifejezetten várok, ennél viszont sokkal fontosabb a Girl Power, az ötödik nagylemezen elkészítése. Ráadásul nemrég fejeztük be a valóságshow-nk első évadát, Big Gipp cimborámnak is dolgozom a visszatérésén, szóval a Gnarls Barkley csak egy távoli terv, bármennyire szeretném én, Danger Mouse vagy a közönség.

Atlantaiként kicsit furcsa azért, hogy valaki nem a Hawks, hanem a 76ers, Suns és a Rockets legendájának számító, Charles Barkley kosarasról nevezi el a zenekarát, amire Cee Lo Green nagyokat nevetve annyit válaszol, hogy ő valóban lokálpatrióta, de a Gnarls Barkley csak egy olyan szójáték, mint a Lynyrd Skynyrd, szóval nem kell túl komolyan venni.

A Gnarls Barkley után aztán megint kicsit háttérbe szorult Green, ami a Fuck You c. slágerével (és persze a Voice miatt) változott meg. A Fuck You pillanatok alatt elárasztotta a netet, a 21. században instant befutást jelentő virális sláger lett belőle. Pedig Green eleinte egyáltalán nem szerette a dalt, neki kicsit túl bunkó volt a "baszd meg" éneklése, ami helyett azt is mondhatta volna a dalszövegben, hogy nem tetszik, vagy valami jóval szolidabb.

Úgy képzeld el, hogy alig egy-két órával azelőtt töltöttük fel a klipet, mielőtt Los Angelesből Londonba utaztunk volna. Amikor leszálttunk a gépről és megérkeztünk a szállodába, a videó megtekintése több milliónál járt, az újságírók pedig egy olyan videóról kérdezgették, amit még én is alig párszor néztem meg. Azt hittem leesem a székről, ekkor éreztem először az internet hatását a karrieremre.

Ugyan Cee Lo Green inkább a klasszikus funk és soul dallamokkal dolgozik, de az utóbbi időben többször látni őt rockzenei feldolgozásokban, énekelt már a Queens of the Stone Age-dzsel, feldolgozta az NFL himnuszának szánt Blitzkrieg Bopot a Ramonestől, a szigetes koncertjén pedig volt Dancing With Myself és Seven Nation Army is. Ezek után már tényleg csak pár lépés összerakni egy rocklemezt.

Látod Larry, pontosan erről beszélek, öreg!

- mutat rá az asztal másik végében ülő, középkorú üzletemberre hasonlító fazonra, aki a menedzsere, PR-osa, vagy valami hasonló lehet. Cee Lo imádja a rock and rollt, és úgy érzi, már eljött az a kor, amikor valaki a hiphopból vagy más, tipikusan fekete műfajokból érkezve drasztikusan stílusváltáson menjen keresztül.

Érted, ma már egyre több jól szituált fehér srác rappel, már rég nem csak Eminem számít fehér hollónak a szakmában. Sőt, nincs is már fehér holló, annyira természetes, hogy nem csak afroamerikaik szeretik a hiphopot. Itt az ideje, hogy a rockzene is hasonló utat járjon be, én pedig szívesen kísérletezem ezzel.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!