Meg kellett volna csípni őket, hogy magukhoz térjenek

A csütörtöki tömegnyomor után péntekre kicsit szellősebbé vált a Sziget, így nem is volt olyan koncert, amire a Megtelt-tábla miatt esetleg lemaradtunk volna. Az már más kérdés, hogy valamiért péntekre maradtak az igazán gyenge előadások, Cee Lo Green vagy Kelis óriási csalódást okozott, ahogy a Band of Skulls-Klaxons párostol sem voltunk elájulva.

Palma Violets

Az A38-on nyitni nem mindig a leghálásabb feladat, kedden Brody Dalle sem érezte a hangulatot, nem úgy a brit Palma Violets. Róluk annyit érdemes tudni, hogy tavaly az egyik legjobb gitárzenei albumot hozták ki Nagy-Britanniában. A Nagyszínpaddal való ütközések miatt fél órával eltolt kezdés miatt a zenekar úgy lépett fel, mintha már órák óta erre várnának, a második dalnál megvolt a dobverőtörés, a harmadiknál pedig már mindkét gitáros a földön fetrengett. Kár, hogy a hangzás csak valahol a negyedik szám környékén kezdett megjavulni, addig érezhetően nagyon nem tudtak mit kezdeni a hangosítók a zenekar iszonyatosan zajos, széttorzított gitárjátékával. Nagy megfejtés egyébként nincs a Palma Violetsben, a jó hangos, garázrockos számaikat pont azzal a beleéssél nyomták végig, ami az 180 lemezen is érezhető, a Pete Doherty Ausztráliában nevelkedett absztinens unokaöccsére hasonlító énekes, és valószínűleg tök részeg/szétkólázott/nagyon lelkes basszusgitáros mindent megtettek a szórakoztatásért, utóbbi különösen, annyira szétfeszítette az energia, hogy a nagy járkálásban többször nekiment a társának, ami miatt az egyik szám konkrétan megakadt egy pillanatra, hogy aztán röhögve folytassák. A Best Friends továbbra is az egyik legjobb teli torokból a haverodat átölelve üvölthető kocsmasláger, de a többi számra sem lehetett panasz. Nagyon-nagyon megnézném őket egyszer egy klubkoncerten, mert ez több mint ígéretes volt. 8/10 (sajó)

Cee Lo Green

Az énekes ötször kinyomta a feje fölé emelt táncosnőjét, ami becsületes teljesítmény, de teljesen értelmetlen. És sajnos ez volt a legemlékezetesebb pillanat CeeLo Green péntek délutáni Nagyszínpados lakossági programjáról. A jó hangú, vicces fizimiskájú énekes már túlvan néhány nagy slágeren (Crazy, Fuck You, Cry Baby vagy a Bright Lights Bigger City), sokmilliós Youtube-videókon, sőt még a The Voice zsűrijébe is beült. Mégis, vannak olyan előadók, akiket jobb videón nézni és mp3-on hallgatni, mint koncerten, mert ott egyszerűen nem működnek. Cee Lo Greennek nagyon nagy volt a nagyszínpad, sok béna rendezői ötlettel igyekeztek színesíteni a produkciót, egy csak nőkből álló zenekarral, táncoslányokkal és két alig közepes MC-vel. A koncert közben megidézték Iggy Pop, az INXS, a Nirvana vagy Moby slágereit is, úgyhogy Cee Lo Greent fesztiválok helyett inkább esküvőkre kellene hívni. Iszonyú jó hangja van, mosolygós, szerethető figura, aki elég jól elénekli a slágereket, és akkor legalább nem kell kérdeznie a közönségtől, hogy ugye ők Kornra jöttek, ha ennyire nem mozgatja meg őket a produkció. 3/10 (valuska)

Band of Skulls

Nagyon sokan mondogatták, hogy ezt a koncertet semmiképp sem érdemes kihagyni, mert a Band of Skulls mennyire fasza zenekar és milyen jók már élőben is, de az az igazság, hogy nekem nem tűnt többnek egy közepesnél azért sokkal jobb bluesrock együttesnél, akik nagyon szeretnek lassú felvezetések után rendesen belerobbantani refrénbe. Pedig egy dalt kizárólag a magyar közönség miatt játszottak el, máshol ezt nem adják élőben, ami dícséretes, csak nagy kár, hogy ez is egyike volt annak a sok lassú, kissé lagymatagon építkezős dalnak, amit én személy szerint nem igazán kedvelek. Azonban a saját ízlésem ellenére egyértelművé vált, hogy a Band of Skulls egy végtelenül profi produkció, ami nem akar kizárólag mocsári zúzással elütni egy teljes fellépési időt, ezért igazságtalan lenne lehúzni őket. Nekem 6/10, a közönségnek 7,5/10. (sajó)

Manic Street Preachers

Állítólag tavaly még a mostaninál is kevesebben lézengtek a Manics koncertjén, amit tökéletesen meg tudok érteni, telik az a kurva idő ugyebár, de azért fáj az ember szíve. James Dean Bradfield biztos, ami biztos, nagyjából ötször mondta el a másfél óra alatt azok kedvéért, akik még meg sem születtek, amikor a bandája éppen a csúcson volt, hogy kik ők és honnan érkeztek. Utóbbit az erősítőládákra kilógatott két walesi zászlóval is nyomatékosították. De akkor már úgy igazságos, ha elmondom, én sem rajongtam értük soha, a Manics nekem mindig is a még azért elfogadható nyálasság határán egy kicsivel már túl volt - élőben viszont a dalok sokkal keményebb hangzása ezt rögtön orvosolta. Bedobták az összes létező slágerüket - a Suicide Is Painlesst élőben hallani azért tényleg felemelő érzés -, meg vagy féltucat dalt a pár hónapja megjelent új albumukról, a Futurologyról - a nyolcvanas évek stadionrock-érzését tökéletesen felélesztő Walk Me To The Bridge, vagyis az első új kislemezdal már most egyértelműen a rajongók kedvence lett. Szerették a közönséget, a közönség is szerette őket, James Dean még egy "beautiful fucking country"-t is megeresztett, amire valahonnan felhangzott egy kis önfeledt "Kurvaország, Kurvaország!" skandálás, mégiscsak két választás között vagyunk. A fucking jelzőt még James Dean elromlott gitárja is megkapta persze, ami éppen az egyik dal közepén mondta fel a szolgálatot, a lassan harminc éves banda vezetőjét persze nem hozta ez sem zavarba, hangolással egybekötve fejezte be a szám utolsó másfél percét. Mindenki megkapta, amiért jött - amikor a közönséget mutatta a kamera, nem véletlenül bukkantak föl az átlagnál gyakrabban harminc-negyven pluszos arcok -, aki meg nem jött, majd jövőre bepótolhatja, vagy utána, vagy valamikor máskor. 8/10 (panyi)

Angel Haze

Angel Haze a minden szempontból gyenge pénteki nap legérdekesebb előadója volt: ötperces kemény bemelegítés után érkezett az A38 sötét színpadára, ahol őt alig lehetett látni. Egyszerűen nem kapott fényt semmilyen fény, ami inkább tűnt koncepciónak mint hibának. Sötét, rejtőzködő és titokzatos volt, pont az ellentéte annak, amit a hiphop műfajban megszoktunk. Egy DJ-nek és egy MC-nek kellett szembenéznie a tízezer férőhelyes sátorral, amibe nagy szerencsénkre kevesen jöttek csak be, így történhetett meg, hogy Angel Haze a nézők között rappelte végig az egyik dalát, fel-alá járkálva-ugrálva. A mixtape-ekkel és ingyen elérhető EP-vel induló fiatal lány már elég korán kijelentette, hogy nincs kit majmolni a rapszakmában, ő csak magára számíthat. És ez a régi recept úgy látszik, beválik, mert izgalmas dolgokat gurít. Az alapvetően szupermacsó, férfias és elnyomó hiphopba határozottan és lendületesen érkezett meg, jó témákkal, remek stílussal, erős alapokkal. Például megírta a gyerekkorában elszenvedett szexuális abúzusokat Eminem Cleaning Out My Closet című dalára. De újragondolta Kanye West és Jay-Z Otis című slágerét is a korábban általa is sokat fikázott Iggy Azaleával. Ahogy a fenti példákból is látszik, állandóan átlépi a határokat, egy kreatív, játékos előadóról van szó, aki azért meglepően sötét világot épít szavakból, legutóbb például a zseniális Siával közös Battle Cry-ban. Tessék őt sokat hallgatni! 8/10 (valuska)

Korn

A Kornnak már konkrétankapcsolata van a Szigettel: volt már a hisztis kurva szerepében, amikor az ideiglenes gitáros csak a függöny mögött húzhatta a riffeket, miközben Jonathan Davis két szám közt megvetően belecsulázott a tömegbe. És nyomták már olyan lelkesen is koncertet a nagyszínpadon, hogy attól lehetett félni, kettétörik a csöccsel díszített mikrofonállvány, olyan erősen rángatta az énekes. Az biztos, hogy a Giger tervezte állványt idén jó erősen kikötötték, de ez azért inkább túlbiztosításnak tűnt: a Korn ezúttal nem hisztériázott, nem voltak sztárallűrjeik, lenyomtak egy profi haknit, aztán már várta őket a svédasztal, és az áfás számlát is le kell adnia valakinek.

A dobos a korai albumok funkyba hajló lazasága helyett feszes metálalapokat adott a koncertnek, de attól ez még a Szigeten egy bestof albumot játszottal el: a közönség lelkesen ugrált a slágerekre, csak azt nem értettük, hogy miért kell minden egyes szám után levonulni a teljes zenekarnak. Gondolom az oxigén, meg a hidratáló kézkrém hiányzott nekik időről időre, de hát már csak ilyen a rock and roll: ebbe is bele lehet öregedni méltósággal 7/10 (SzabóZ)

Kelis

Óriási csúszással kezdődött a koncert, és sajnos később is csalódást okozott. Kelis iszonyú jó énekesnő, nagyon sok slágerrel,  a koncerten se a státuszából, se a dalaiból nem tudott kihozni semmit. Látszott, hogy nem ez volt élete legfontosabb koncertje, de a rajongónak/nézőnek pont ez számított volna elég sokat. Az egy dolog, hogy nem szólt jól kifelé a hangcucc, a CD-ről bejátszott vokálok borzasztó idegesítőek voltak, a robotzenészekből álló halálosan unott csapatot meg kellett volna csípkedni, hogy magukhoz térjenek. De a Tina Turnernek öltözött Kelist nem frusztrálta semmi, a koncertnek úgy lett vége, hogy lesétált a színpadról. A fény és világítás viszont menő volt, és tényleg eljátszotta a Breakfastöt, a Milkshake-et és a Trick Me-t. 3/10 (valuska)

Klaxons

A Klaxons legutóbb Bécsben láttam 2007-ben élőben, egészen véletlenül pont ez az év az, amikor tisztességes zenehallgató utoljára foglalkozott az együttessel, akkor januárban jelent meg a Myths Of The Near Future album, amit az akkor éppen a valósággal minden fonalat elvesztő New Musical Express magazin úgy körberajongott, hogy mindenki más halkan a markába kuncogott. Ez volt a new rave nevű légbőlkapott zenei stílus születési pontja, amit ugyan próbált az NME és rengeteg más újság magyarázgatni, de valójában arról volt szó, hogy

A szövegeik meg nem arról szóltak, hogy büdösszájú férfiak romantikát keresnek a sivár nagyvárosban, hanem mondjuk utaltak Thomas Pynchon vagy William S. Burroughs könyveire. A Klaxons ebben a stílusban volt a jézusatyaúristen 2007-ben, és két tökéletes popszámmal (Atlantis To Interzone, Golden Skans) ezt akár gondolhatták volna magukról is. A hét évvel ezelőtti bécsi koncerten nagyjából 35 percet játszottak, végig a falakon futó klipjeiket bámulták, majd az egyébként tökéletesen szóló szettet azzal hagyták ott, hogy elnézést, de rosszul szól mindenük. Úgy néztek ki, mint három (a turnéra beugró német dobossal együtt négy) pöcs, akinek vagy az osztrák közönség a kevés, vagy az egész hájp túl sok.

A 2014-es Klaxons, hét évvel és két érdektelen albummal később profi fesztiválzenekar, aminek a tagjai biztos nagyon sokat nézték felvételekről a Killerst és a Metronomyt, lelkesek, jólöltözöttek, megbízhatóak, csak éppen 2007 óta nem írtak egy slágert sem. Írtak okés számokat, amik beférnek még a magyar rádióba is, meg lehet velük turnézni, de soha büdös életben nem fognak megint összehozni egy Golden Skanst. Ettől még rendben lett volna a koncert, szívesen megismertem volna az új számokat, de az A38 sátor még mindig olyan hangosítást produkált, mint a zenekar egy szomszédba falazott bödönből próbálna játszani, hiába mentünk közép-középre, ahogy megyünk a szélére, egyre hangosabb és erősebb a Klaxons, de még így sem lehet semmit hallani a vokálokból. Előtte Kelis is úgy szólt itt, mintha valaki egy zsákba dugott tranzisztoros rádión hallgatta volna a Petőfi Rádiót, úgyhogy előre félek attól, hogy mi lesz az olyan koncerteken, mint a Mount Kimbie vagy a Darkside, ahol tényleg szólnia is kell a dolgoknak, nem csak középtempós britpopot kell eljátszani nagy beleéléssel. 5/10 (klág)