Jobb ma egy Guetta, mint holnap két Calvin Harris

Kész, ennyi volt, vége az idei Szigetnek. A nagy sírás-rívás előtt azonban még akadt búcsúajándék, mint például La Roux zseniális koncertje vagy az Outkast visszatérő turnéjának kicsit csalódást keltő fellépése, és persze az olyan, lassan rendszeres vendégek, mint a NOFX, Calvin Harris vagy a Triggerfinger.

TRIGGERFINGER

Őrületes seggrázásba torkollt a Triggerfinger napindító koncertje a Nagyszínpadon, de ennek így is kellett lennie, mert olyan nincs, hogy a belgák ne mozgassanak meg mindenkit, legyen az elsőfesztiválos tini, vagy headbangelésben megőszült 50-es rocker. Sajó már a kihagyhatatlan zenekarok között is megmondta, hogy Ruben Blocknál sármosabb fickó nemigen fogott még gitárt, ezt pedig csak fokozza a színpadi mozgásával, mert ilyen egylábas twistje talán nincs másnak a földön, mint neki.

Egy baj volt csak velük, hogy a triónak kicsit nagy volt a Nagyszínpad, hiába próbált Block mindenhova eljutni, hogy mindenki kapjon az arcába egy kis gitárt. Na, de ez volt a legnagyobb gondunk, mert remek kis koncert volt elejétől a végéig, a hangsúllyal a végén, mert a Shake For Me-t bő 20 percesre nyújtották, benne vagy 8 percnyi dobszólóval és 10 percnyi gitárnyúzással, pont úgy, ahogy annak egy fesztiválon történnie is kell.  Nagy kár, hogy ősszel nem jönnek Bécsnél keletebbre, mert mondjuk egy A38-at biztos izzásig hevítenének. (Update: november 25-én jönnek az A38-ra!)

8/10 (koroknai)

MOUNT KIMBIE

2011-ben nagyon megviselt, hogy elmaradt a Mount Kimbie fellépése az A38-on, mert ellopták az egyik tag útlevelét. Gyakorlatilag azóta vártam, hogy végre egyszer eljöjjenek, és idén a Sziget megadta nekem, amire annyira nagyon vágytam. A Crooks & Lovers albumot is rongyosra hallgattam, annak minden szuper slágerével együtt (már amennyiben a sláger kifejezésnek van értelme a Mount Kimbie esetében), de a tavalyi Cold Spring Fault Less Youth folyamatzenésebb, szétfolyósabb cucca is nagyon bejött. Imádom a Break Well szöszölős elejét, amikor futás közben hallgatom, annál a kiállásnál mindig úgy érzem, hogy még öt szigetkört le tudnék futni, most amikor a Sziget utolsó napján eltolták élőben, úgy éreztem, még egy fesztiválhetet végig tudnék csinálni, annyira húzott.

Nagyon okosan összerakott, szépen építkező szett volt, amit végig élőben toltak, a villódzó fényekkel együtt nagyon jól rá lehetett csúszni, az A38 vödörhangzása sem volt annyira zavaró, kicsit hátrébb állva a magasakat is lehetett hallani a döngölő basszus mellett. Az viszont most is tökéletesen kiderült, mennyire antisztárok, egy-két félszeg "Thank you!"-ra futotta csak a számok között, az egyórás koncert végén integetve vonultak le. A pontlevonás csak a fesztiválkörnyezetnek (vödörként kongó sátor, beszélgető érdeklődők) szól, a koncert egyébként tökéletes volt, de szívesen megnézném őket a hajón is, normális körülmények között. 8/10 (libor)

NOFX

Tavaly sikerült lemaradni a parkos NOFX koncertről, akkor azt ígérték, hogy négy év múlva visszanéznek hozzánk, de ha már nem kellett ennyit várni rájuk, gyorsan le is csaptam a lehetőségre. Hiába veteránok már a kaliforniai srácok, az energia még mindig csak ömlik belőlük, ami tuti, hogy nem normális dolog, de hát ők sem azok és pont ez bennük a király. Persze most is rengeteget dumáltak, kapásból azzal kezdték, hogy aki nem az Outkastet nézi, az tuti rasszista, mert nem kíváncsi a rájuk, meg hogy amíg André 3000-ék nem végeznek a szomszédban, nem is kezdhetik el a koncertet, mert olyan hangosak, úgyhogy addig csak ácsorognának 45 percet.

Aztán Mike gyorsan bedobta a tequiláját, majd a 60%  egyperces felvezetője után nem is volt megállás. Nem tudom, hogy az A38 hangosítói találták meg a végére az összhangot, vagy magától lett karcos minden, de így lett tök brutális az egész. Szóval még ha rasszisták is voltunk bő egy órára, amiért nem az Outkasten csapattuk, bőven megérte, kifelé haladva pedig azon gondolkodtam, miközben egy olasz srác azt ecsetelte, hogy 1996 óta 200-szor látta a NOFX-et, hogy menő punkzenésznek születni kell, mert szegény sokkal rosszabbul nézett ki, mint a fiúk a színpadon. 7,5/10 (koroknai)

OUTKAST

 Az Outkasttól konkrétan azt vártam, hogy a záró napon a legnagyobb bulit csinálják a Szigeten. Nem kevés ez, de Macklemore-nak sikerült iszonyú sok fénnyel, robbanással, konfettivel, ellenben az Outkastnak sajnos egyáltalán nem. Mondjuk meg sem próbálták. A mindig őrületes energiákat mozgató Andre 3000 szomorkásan és mélán sétálgatott a színpadon fehér parókájában, ha látta már valaki egyetlen fellépésüket vagy videoklipjüket, akkor nem hitt a szemének. Az idén 20 éves Outkast nagy turnén ünnepli önnön sikereit, mi is ezt tettük volna, de pont a szülinapost verte agyon a midlife-crisis.

A közönség is döbbenten nézte a produkció közepes iramát, a koncert borzasztó vontatott és lassú indítását, a percekig tartó elsötétítést, amikor Big Boi a közönséghez fordult, hogy együtt imádkozzuk a színpadra André 3000-et, majd a keresésére indult. Az első pár dalt együtt adták elő, majd előbb Big Boi jött három számmal, utána pedig André 3000, ami konkrétan azt jelentette, hogy amit az előbbi felépített, azt az utóbbi lerombolta. Közös történetük során soha nem voltak elválaszthatatlan duó, hiszen az egyik Outkast-albumot például úgy rakták össze, hogy az egyik felét Big Boi, a másikat André 3000 hozta, és utóbbin található a Hey Ya!, ami az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb slágere.

A nézők bulizni akartak a Hey Ya!-ra, a B.O.B-re, a Ms. Jacksonra vagy a The Whole Worldre, de még ezeket is visszafojtva kapták csak meg. Mintha minden 100 méteres sprinter az első 10 métert keményen elindítaná, majd teljesen kiengedne. Érthetetlen volt, mi történik a színpadon, mert közben az Outkast sok jó dalt játszott, amiket egyébként fesztiválon nem lenne szabad. Közönségtől sem láttam még olyat, hogy értetlenül keresi a saját helyét koncert közben, nem reagál az énekes kérdéseire, hanem néma csöndben nézi, ahogy erőlködnek a színpadon. Az Outkast nem fesztiválműsort állított össze, hanem egy saját maguknak és legkeményebb rajongóiknak szóló dallistát, a saját születésnapi turnéjukon nyilván saját magukkal foglalkoznának, és csak azt játsszák, amiket szeretnek. És ez nem lenne baj, ha legalább egy kis energiát beletesznek a koncertbe. Aki nem volt ott, úgy sem hiszi el, hogy a Hey Ya! tegnap egy hatástalan bulibomba volt, amit kilőttek, de kipukkadt lufiként hullott vissza a fejünkre. 5/10 (valuska)

CALVIN HARRIS

"Nehezen búcsúztunk, mert közben még lüktetett bennünk, amit Calvin Harris koncertjén éltünk át. Sikerült ugyanis az első soros hely, megkaptuk a világító party rudakat, és akkorát csápoltunk, énekeltünk, sikítoztunk a skót DJ zenéjére, hogy hangunk, energiánk csak elvétve maradt." - írja a kisalföld.hu. Valószínűleg ezrek érezték ilyen jól magukat ezen a fellépésen, ehhez képest szerintem a mai napig nem tudjuk, hogy valóban Calvin Harris lépett-e fel tegnap este a Sziget lézershow-val, tűzijátékkal felturbózott záróbuliján. Annyi biztos, hogy egy sziluett állt a dj pult mögött.

A tavalyi záróbuli hasonlóan volt szégyenletes - akkor David Guetta lépett fel - és akkor a tüzijáték alatt volt a legjobb koncert, az A38 sátorban, a Tame Impala lépett fel. Így egyértelmű volt, hogy most is muszáj megnézni, ki játszik ott, amíg a "skót aranyifjú", a "Guinnes-rekorder", a "legnagyobb név a mainstream elektronikus zene univerzumában", a "száz százalékig partykompatibilis" számaival, a "felsorolhatatlan mennyiségű bombaslágerével"  Mad Max-szerű őrületet varázsol a nagyszínpad elé. És most is kiderült: az End Show alatt az A38-ban kell lenni. Az angol La Roux lépett fel, és a végig felfelé ívelő koncert a sátorba szám közben durván bahallatszó tüzijátékra konkrétan szintipop-metál lett. La Roux > Calvin Harris (német t.)

LA ROUX

A La Roux-ban benne volt a lehetőség, hogy fertelmes lesz, hogy Elly Jacksonnak vékony lesz a hangja, hogy az egész magnóról fog menni, vagy hogy az új számok egyáltalán nem lesznek annyira jók, mint a régi slágerek. Egyik sem történt meg, amit még eddig a pillanatig is nehezen tudok elhinni, és nem azért, mert egy szörnyen pesszimista ember vagyok, hanem mert a La Roux gyakorlatilag teljesítette azt, amit egy popkoncerttől elvár az ember a Szigeten: lendületes volt, olyan emberek játszották, akiket láthatólag érdekli az egész, a frontembernek több jelenléte volt, mint az egész Outkast-színpadnak összesen, és közben baromi jó számok szóltak. Jackson úgy táncolt, pózolt, énekelt a lódenkabátjában, ahogy egy popsztárhoz illik, a zenekarral pedig biztosan hosszú felkészüléssel sikerült úgy összerakniuk az új dalokat is, hogy ne töltelék legyen belőlük, hanem rendes műsorszám.

Külön király volt, hogy lenyomták a hétperces Silent Partnert az új lemezről, a tényleg okosan összerakott dalsorrendet a Bulletproof zárta, amitől mindenki meggajdult az A38 sátorban. Ezt lehetetlen jobban csinálni, mondjuk ennél többet írni sem nagyon lehet. 9/10 (klág)

DARKSIDE

A Darkside abból áll, hogy a chílei Nicolas Jaar mindenféle potmétereket tekerget és dobalapokat rakod, az amerikai Dave Harrington meg úgy gitározik, mintha a Top Gun filmzenéjét próbálná bemutatni a Guitar Hero-ban, namost ez amúgy papíron szörnyen hangzik, de koncerten olyan, mintha Chris Reát összeboronálnák Laurent Garnierrel, azaz nagyívű, néha tempósabb, néha atmoszférikusabb, néha meg kifejezetten technós zenét játszanának. Amit hallgatni baromi jó érzés, a szétfolyó, hegyek között, völgyek között, különböző sistergések és riffekből kibukkanó hömpölygés elég fasza, viszont nagyon öntörvényű is. Engem speciel nem zavart annyira, amikor nem volt ütem, de nagyon vicces volt látni a szétmotyózott arcokat, ahogy kétségbeesetten, szeletelve, egyik lábról a másikra állva dülöngélve keresik azt a hangokban, ami egyértelműen nincs ott.

Ez mondjuk nem a koncertről szól, hanem a közönségről, a Darkside – aminek egyébként a Sziget közönsége a zenekar fennállásának egyik utolsó koncertjét nézhette meg – pontosan olyan volt, mint lemezen, viszont lemezen hallgatva nincsenek hatalmas, tökéletesen időzített reflektorfények a Paper Trails közben. 8/10 (klág)