Önök sátraznak? Anyád... lehetnék

Vonaton utazni mindig élvezet. Olyan, mint a 4-es 6-os, csak tovább tart. A velem szemben ülő francia lány unottan krákog, és kábé tízpercenként a lábamra lép. Fotóskolléga mögöttem izzad a gumicsizmájában – hiába, na… felkészültünk az armageddonra. Gumicsizma, bakancs, meleg ruha, esőkabát. A póló és a fürdőruha meg otthon maradt. Az idő amúgy is elromlik délutánra. Hogy melyikre? Azt már nem néztük meg. Bármelyikre. Mindegyikre.

Székesfehérvár környékén magyarul és angolul is meghallgathatom, hogy a Lourdes-ból hozott csodatévő szenteltvíz vízízű… Ez az a pont, amikor érzem, hogy aludni kéne egy kicsit, de már nem megy. Zamárdi? Vagy Zamárdi felső? Párás, meleg, őszies idő.

A közért és a nemzeti előtt, a Lesz Vigasz teraszán telt ház, kamaszok ülnek a földön azzal az életuntsággal, amivel csak egy kamasz nézhet maga elé. Lemegyünk a partra, becsekkolunk. Vagy inkább becsekkolnánk, de a regisztrációt szokás szerint elbasztuk – volt már olyan, hogy nem? Nem is emlékszem.

A leharcolt, de humoránál lévő lány a pultban nevet, segít, pár perc múlva bejutunk. Elhatározom, hogy a szemétdíjért cserébe kapott zsákot nem hajítom egy laza mozdulattal a kukába, megtöltöm vagy legalábbis megpróbálom.

Merre induljunk? Hülye kérdés, érzem én is, a bejárattól a Fornettiig 5 perc, ha nagyon lassan vánszorgunk. Irány a part. A pénteki bikinishow ma elmarad, azért ehhez már hűvös van. A tóba néhány srác merészkedik be, de a víz kurva hideg, a lányok inkább a parton maradnak. Korán van még, a többség inkább a sátor előtt heverészik, a csajok vadul sminkelnek, megy a ruhaválogatás ezerrel. Egy biztos pont van, a gumicsizma, csütörtök este óta ez az alapdarab.

Kibaszottul környezettudatosan cipelem magammal a szemeteszsákomat – azért örülök annak, hogy a Sziget óta mintha összement volna egy kicsit. Igyekszem a lehető leglazábban és legtermészetesebben betolni a második viceházmestert karomon a cuccal, de azért egy-két óra alatt realizálom, hogy én vagyok az egyetlen lúzer, aki ezzel a kis szeretetcsomaggal vág neki az éjszakának.

Bár a szervezők láthatóan mindent megtettek, a mocsarat nem sikerült felszámolni. Víztócsák itt, húszcentis sár ott. A parttal párhuzamosan spontán vizesárok alakult ki, de most inkább vicces, mint zavaró. Ellentétben azzal az árussal – a mocsárfeszt abszolút vesztesével – aki az egyik legjobbnak ígérkező helyre állt be a bódéjával, ahol csütörtök óta fix, hogy nem fordult meg senki. A hely gyakorlatilag megközelíthetetlenül áll a mocsár közepén, lassan természetfilmet lehetne forgatni onnan, ahogy a gólyatöcs szaporázza lépteit.

Jó lenne tizenhat évesnek lenni és bebaszni, de ez már nem fog összejönni. Egyre abszurdabbnak érzem, hogy gimisek közt mászkálok. A Strandfesztivál igazi tinibulit hozott össze a Balaton partján, az átlagéletkor valahol 18-20 körül mozoghat, de meglepően sok a 15-16 éves is. Egy pillanatra felbukkan a házmesterünk lánya, meglát, aztán zavartan odébb megy.

Ne fossál, anya! Minden meg van csinálva rendesen!

– üvölti a telefonba a mellettem álló kiscsaj, tőle pár lépésre valaki kidobja a taccsot.

Anna and the Barbies-t elnyomja a Random Trip a nagyszínpadról. Még egy kör, még egy vice, és ki is kötünk a Fish-en. Óriási bulit csináltak, végre van stage diving, akad, aki elhozta anyut is. Aztán vissza a nagyszínpad elé a gigantikus homokozóba, ahol néhány ovis megtalálta a fonalat, amit nekünk nem sikerült. Ténfergünk még egy kicsit, aztán két pisi közt megtaláljuk a legjobb helyet: a kocsmadiszkót. Magyar Nemzeti Hip-Hoppot! Mindenki ugrál, a Bëlga után Jackótól a Pulp Fiction zenéjéig mindent betesznek. Társastánc kezdőknek és haladóknak: van, aki gumicsizmában, van, aki mezítláb tolja. Tavaly is a strand büféjében zajlott az élet, igaz, akkor a fesztivál kerítésén kívül voltak, most belülre kerültek.

Knife Party? Nézünk egymásra bambán, de én a bungee jumping felé kacsintgatok. Ugrottam már, igaz, az sem tegnap volt. Végül bemegyünk zúzni egyet, de nem az igazi. „Majd lesz valahogy” olvasom az előttem álló srác colásüvegén. Még nem ugrálunk, mert nem vagyunk elől, mondja a kolléganőm, úgyhogy pár sorral beljebb evickélünk. Aztán mégis inkább kifelé vesszük az irányt. Még egy fény, de így sem látom az alagút végét. Ugrani kéne, érzem én, csak valahogy mégsem.

Végül csak befizetek. Hatvan méter. A kilátás pazar, mit ne mondjak, de… negyven leszek, basszameg, nem megy. Hét éve ugrottam, de most… menjünk le, mondom lemondóan a lánynak. Száz?  – kérdezi. Száz – mondom, és kicsit hülyén érzem magam. Valami elmúlt. Elmúlt a nyár is. Egy perc, és újra szilárd talajt érzek a lábam alatt. Kolléga bebulizna, úgyhogy átmegyünk a kocsmadiszkóba. Hangulat van, de Orsi sem találja a hangot a kamaszokkal.  Kettőből össze lehetne gyúrni egy fasza harmincast, röhögünk. Végül elpályázunk.

Enyhe(?) másnap az ázott kutya szagú házban. Félálomban újra megszemlélhetem a hetvenes években élt vadak trófeáit a falon. Ébresztőnek egy kávé – porból, de jobb, mint a semmi. Aztán vissza a Strandra. Eleinte szemerkél, mire leérünk, már zuhog. Laza csata a biztonságiakkal – a fotóscuccot védendő, beállhatunk-e a sátor alá? Ahogy az lenni szokott, győz a legnagyobb gyökér – nyilván a főnök –, úgyhogy mennünk kell. Futólépés a kocsmáig, egy fröccs, és nézhetjük a mocsárfeszt romjait, a bikini + gumicsizma kombóban flangáló tiniket.

A Strandfesztivál azé’ jóóó, mer’ sok a csaj és az innivalóóó!

– üvölti egy srác, és máris indulhat az iszapbirkózás a nagyszínpad előtt.

Pedig ma még nem is ittunk, csak vizet, azt is csapból

– röhögnek a lányok.

Jó lenne újra tizenhat évesnek lenni…

Innen egy laktózmentes buliba csöppenünk a Cökiben. Bár telt ház van, az az érzésem, hogy ez nem a laktózmentes ételekről vagy a startupokról szóló előadásnak köszönhető. A mocsárfeszten kevés fedett hely van, aki megunta a vízágyat, ide menekül. Mellettem egy pár azon gondolkodik, hogy most mi legyen.

– Menjünk kicsim, majd visszajövünk holnap.

– Mér’? Holnap jobb lesz?

– Biztos…  

– mondja a srác, nem túl nagy meggyőződéssel.

Mi is elindulunk, korog a gyomor, enni kéne valamit. Sorban állás a vendéglőben, végül néhány srác odahív minket az asztalukhoz, ahol van még két hely.

Önök sátraznak?

– kérdezi az egyik.

Anyád… lehetnék, gondolom magamban, de igyekszem kulturáltan válaszolni. Nem, nem sátrazunk.

Az jó, olyan eső volt, hogy megnyomtam a matracot, és bugyogott alatta a víz. Most kezdett jó lenni.

Ebéd után még elgondolkodunk azon, hogy visszamenjünk-e este bulizni, dobni egy seggest a sárba, de meggyőzzük egymást – és magunkat – arról, hogy a rekreációnak vannak kulturáltabb formái is, így harminc fölött. Hétfőn tárt karokkal vár a cég, szóval: Szevasz mocsárfeszt! Szevasz Zamárdi!