Amerika, az 'agresszor'

Erről nyilván az amerikaiak zavaros kommunikációja is tehet. George W. Bush hol az iraki diktátor elszámolatlan tömegpusztító fegyvereit hozza fel háborús indoklásul, hol a soha nem bizonyított al-Kaida-kapcsolatot, hol meg az iraki nép sanyarú sorsát. Részben ez az összevissza beszélés vezet oda, hogy Európában és a szerencsétlen arab országokban komoly hitele van az olyan hajmeresztő, a politikai és gazdasági realitást teljesen figyelmen kívül hagyó elméleteknek, mint például hogy Amerika azért indít háborút, hogy "ellopja" Irak olaját. (A legtöbb gyanakvó számára túl egyszerű az a válasz, hogy olajat lényegesen olcsóbb venni, ahogy Amerika évtizedeken át vett is Iraktól, mint erővel elszedni.)

A zavaros kommunikáció mögött jelentős részben az áll, hogy maga az amerikai vezetés is megosztott. A kormány eléggé vegyes, és az Irak elleni háborús politikában legalább két különböző elképzelés, cél találkozik.

Nemzetbiztonsági érdekek, küldetéstudat, vallás

Az adminisztráció egyes tagjai, elsősorban Donald Rumsfeld védelmi miniszter, Dick Cheney alelnök és Condoleeza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó, Irakot hagyományos értelemben vett fenyegetésként kezelik. Meg vannak győződve, hogy a tömegpusztító fegyverekkel felszerelt Szaddám Huszein komoly fenyegetést jelent a szövetséges érdekekre az Öbölben, főleg a stabil olajellátásra. Ezt alátámasztja Irak eddigi expanzív viselkedése, két támadó háborúja. Ez hagyományos és egyébként teljesen legitim érv, tekintve, hogy a világ olajellátásának harmada az Öbölből jön. (Érdekesség: Európa sokkal jobban függ a közel-keleti olajtól, mint Amerika.)

Ehhez hozzájön még az is, hogy a szeptember 11-e utáni világban a tömegpusztító fegyverek elterjedését sokkal komolyabban kell venni, mint azelőtt. Biológiai vagy vegyi fegyverekkel felszerelt terroristák százszor nagyobb veszélyt jelentenek a világra, mint azok, akik egyszerű Semtexszel vannak ellátva. A kormány e hagyományos konzervatív tagjai tehát azért akarják a háborút, mert az elmúlt 12 év tapasztalata meggyőzte őket, hogy Irakot nem lehet diplomáciai úton leszerelni. Az egyetlen mód az erőszak.

Az adminisztráció fontos pillérét az úgynevezett neokonzervatívok adják. A csoport két legérdekesebb és intellektuális szempontból legkiemelkedőbb tagja Paul Wolfowitz védelmiminiszter-helyettes és Richard Perle, a Pentagon stratégiával foglalkozó csoportjának vezetője. Ők ideológiai összecsapásként fogják fel a konfliktust: a modern és liberális amerikai értékek az elnyomás, a diktatúra és az állami terror ellenében. Azért akarják az iraki diktátor bukását, hogy az országot demokratikus, liberális elvek mentén Amerika újjáépíthesse. Úgy vélik, hogy ez pozitív folyamatokat indíthatna el az egész rothadó Közel-Keleten.

Wolfowitz és Perle véleményét megerősítette szeptember 11-e, ami megmutatta, hogy az elmaradott, antidemokratikus és rendkívül súlyos gazdasági-társadalmi problémákkal küzdő Arábia olyan démonokat szül a világra, amelyek életveszélyes fenyegetést jelentenek az Egyesült Államokra. "A neokonzervatívok szerint a Közel-Keleten demokratikus államok sorát kell felépíteni, mert csak ez garantálja Amerika nemzetbiztonsági érdekeit" - mondja Magyarics Tamás Amerika-szakértő, a Teleki László Külpolitikai Intézet munkatársa.

Ez a két irányzat és elképzelés az elnökben, George W. Bushban "ér össze". Az elnöknek mély vallásos meggyőződés adja azt a kötőanyagot, amellyel összefogja, összetartja ezeket a különböző ideológiákat. A jól felfogott amerikai biztonsági és gazdasági érdekek és az újkonzervatívok ideológiai céljai találkoznak Bush azon meggyőződésével, hogy Szaddám Huszein gonosz, aki ezért megérett arra, hogy eltávolítsák. Az indokok eltérnek, a cél ugyanaz: háború Szaddám ellen.

A külpolitikai kérdések ilyen erkölcsi vonalak mentén való megközelítése egyébként egyáltalán nem idegen az eléggé vallásos amerikai társadalomtól. "Amerikában vallásos eredetű hagyománya van annak, hogy a világban a jó és a rossz küzd egymással, és ebben a küzdelemben Amerika a jót képviseli" - mondja Magyarics Tamás. Bush éles vallásos retorikáját persze nem kell száz százalékig komolyan venni: mint minden politikus, valamelyest ő is színészkedik, játszik hallgatóságának.

Ez rossz?

A mostani amerikai kormányt külpolitikáját kétségtelenül nagyobb határozottság és céltudatosság jellemzi, nagyobb agresszió fűti, mint az előzőt. Amerika óriási hatalma miatt ez nagyjából mindenkit érint. De az adminisztráció kicsit több mint két éve alatt éppenséggel nagy önmérsékletről és visszafogottságról is tanúbizonyságot tett. Szeptember 11-re adott válasza viszonylag mérsékelt volt, megcáfolva az agyatlan visszavágást jóslókat (bár még nem tudni, mi lesz Afganisztán sorsa hosszútávon). Irak 12 év hazudozás után kapott még egy utolsó esélyt, hogy az ENSZ-szel együttműködve szereljen le, holott Bush először hónapokig fenyegetőzött, hogy egyoldalúan megtámadja az országot.

A főkérdés nyilván az, hogy jó-e nekünk, jó-e a világnak egy ilyen Amerikához hasonló hegemón, akinek hatalmát sehogy vagy csak alig-alig lehet korlátozni. Ez legitim felvetés még akkor is, ha a demokratikus és liberális Amerika nem hagyományos értelemben vett birodalom. Nem hasonlítható Rómához, az európai gyarmatbirodalmakhoz vagy a Szovjetunióhoz, nem is kell tőle úgy tartani. A kérdés egy kicsit túl messzire vezet, de Irak kapcsán talán nem olyan nehéz rá megadni a választ. Szaddám Huszein 12 éve csinál bolondot a nemzetközi közösségből, szegi meg az ENSZ határozatait, és egyáltalán nem hajlandó lemondani fegyvereiről. Az ENSZ nem tud vele mit csinálni (annyira nem is feszül). Az, hogy az ellenőrök négy év szünet után most újra bemehettek az országba, csakis Amerika harciasságának köszönhető. Ha Irak végre tényleg leszerel, akár így, akár úgy, az egyedül Amerika sikere lesz. És majd kérdezzük meg a felszabadított irakiakat, hogy ők bánják-e ezt.