Portré: Jasszer Arafat

Arafat, aki vezetési stílusában nem sokban különbözik arab diktátortársaitól és az ezeregyéjszaka kalifáitól, valójában mindent meg is tett, hogy megnehezítse egy "objektív" portré vagy biográfia elkészültét. Állítása szerint Jeruzsálemben született, de az anyakönyvi kivonatok szerint Kairóban, Egyiptomban látta meg a napvilágot, 1929-ben. A feljegyzések szerint eredeti neve Mohammed Abdel-Raouf Arafat al Qudwa al-Husszein, és egy kereskedőcsalád gyermeke. Az anyja korán meghalt, ő pedig négyévesen Jeruzsálembe ment nagybátyjával; a város akkor még brit protektorátus volt. Ugyanitt járt egyetemre is, zsidó diákok közt forgott, zsidó irodalmat olvasott és tanult.

Fiatalon

Nem sokáig. 1946-ra a palesztin nacionalistává lett egyiptomi diák fegyvereket csempészett a palesztinok lakta területekre, és a '48-as arab-izraeli háború már testvérei oldalán látta. A beszámolók ellentmondásosak: Arafat állítása szerint az arabok nem fogadták be a palesztin szabadcsapatokat, mások viszont látni vélték Arafatot küzdeni az izraeliek ellen. Akárhogy történt is, amikor a háború elveszett, és a palesztinok saját ország nélkül maradtak, Arafat és társai militáns mozgalmat alapítottak a palesztin nép egy államba való tömörítésére: ez volt a Fatah (ötvenes évek közepe? - a beszámolók ezúttal is foghíjasak). A Fatah később a legnagyobb és legfontosabb lett a palesztin Felszabadási Szervezeten (PFSZ) belül, ami eleinte nem szolgált másra, mint a különbözö Izrael-ellenes, lényegében terrorista csoportosulások tömörítésére.

Arafat, aki előtt ekkorra már csak egyetlen cél lebegett, a független palesztin állam létrehozása (Izrael ellenében), kivette részét a küzdelemből. A hatvanas években a PFSZ élénken szervezte a terrorista akciókat a zsidó állam ellen, de nem tudta megakadályozni, hogy a '67-es hatnapos háborúban Izrael újra győzedelmes legyen a környező arab országok ellen. Ekkor került izraeli ellenőrzés alá a Jordán nyugati partja, a Gáza-övezet, és a Golán-fennsík. Rossz idők következtek a PFSZ-re. Husszein, Jordánia királya ráunt az Arafat-vezette csoport ténykedésére országában, és egy rövid polgárháborúban kiszorította a palesztin hazafiakat (Jordánia lakosságának több mint fele, nem mellékesen, palesztin). A szervezet Libanonba volt kénytelen visszavonulni, ahol folytatta harcát Izrael ellen, de belebonyolódott az ott zajló polgárháborúba is. Egyesek szerint Arafatnak köze volt az '72-es müncheni vérengzéshez is, amikor terroristák izraeli olimpikonokat mészároltak le. Ennek ellenére 1974-ben az ENSZ megfigyelői státuszt adott a PFSZ-nek.

Nyolc évvel később Arafat támogatni kezdte a megszállt területek arab lakosságát is, akik lázadozni kezdtek a helyenként embertelen izraeli uralom ellen. Ezzel párhuzamosan a szervezet - újabb vereségeket követően - áttette székhelyét Libanonból Tunéziába.

Kacskaringós pályát tudhat maga mögött

A fordulat '88-ban következett be, amikor Arafat kijelentette, hogy elutasítja a terrorizmust, és támogatja az Izraellel való békés együttélés politikáját. Bár az Öböl-háborúban Szaddám Husszein mellé állt (pénz és barátok nélkül maradva az újabb elvesztett háború után), a kilencvenes évek elejére a PFSZ-et a legtöbb ország elismerte, ahogy Arafat is hivatalosan tudomásul vette Izrael állam létét. Innen már egyenes út vezetett a '93-as oslói megállapodáshoz, ami létrehozott egy független palesztin fennhatóságot és megígértette Izraellel csapatai kivonását a megszállt területekről - mindezt kizárólag békés kereteken belül. A Palesztin Hatóság '96-ban Arafatot választotta elnökének, aki még Nobel-békedíjat is kapott (Jicak Rabinnal és Simon Peresszel megosztva). Azóta Arafat tanácskozásokra jár, és fontos emberekkel fog kezet - Izrael ráunt az ötven éve tartó kváziháborúra.

Kacskaringós pálya. Arafat gyors megtérését nemzetközi terroristából elismert és tiszteletreméltó államférfivá persze nem nehéz összekötni az arabok állandó és csúfos vereségsorozatával. A terror sem hozta meg az áhított sikereket (bár utóbb tárgyalóasztalhoz ültette Izraelt), ráadásul Arafat sokáig még az Perzsa-öböl menti kis arab államok vezetői számára sem volt szalonképes. Nem csak azért, mert a kis királyságok és diktatúrák notóriusan képtelenek tartós szövetségeket létrehozni (és ennek nem sok köze van a PFSZ-vezér terrorista mivoltához), hanem azért is, mert az önfejű és sokak szerint egyszerűen ostoba Arafat elkövetett néhány csúnya hibát. Ilyen volt például Irak oldalára állni '90-ben, hogy aztán egy vas nélkül maradjon a szövetségesek diadala után.

A PFSZ így persze kénytelen volt békét kötni, de az is lehet, hogy Arafat már bánja a dolgok ilyetén alakulását: a békefolyamat nem nagyon halad, ő pedig lassan beleőszül. A szélsőséges csoportok feletti uralma kétséges, sokan pedig - barátai közül is - ráuntak az eredménytelenségre. Diktatórikus vezetési stilusa miatt nehéz elképzelni, hogy halála után hasonló erejű férfiú állhat a palesztinok élére. Olyan valaki, aki képes összefogni a népet - leszámítva persze a radikális, szélsőségesen Izrael-ellenes csoportokat. Nem mellékesen ő maga az, aki igen hatékonyan takarítja el a porondról az összes szóbajöhető vezérjelöltet.