További Külföld cikkek
-
Újabb országban jelent meg a majomhimlő veszélyes variánsa - Újabb részletek derültek ki a kukában megtalált halott csecsemő ügyében
- A Fülöp-szigeteki alelnök bérgyilkost fogadott fel az elnök megöletésére
- Biológiai szüleihez kerül Izraelben az a kétéves kislány, akit lombikprogramban cseréltek el
- A szükség törvényt bont: hol végezheti a dolgát a transznemű képviselő a Capitoliumban?
Szíria érzései ambivalensek. Egyrészt az ország, noha az elmúlt egy-két évben valamelyest összemelegedett Szaddám Husszein rezsimjével, és szorosabbra fűzte a gazdasági kapcsolatokat Bagdaddal, hagyományosan Irak egyik legnagyobb vetélytársa az arab világban. Szíria volt például az egyetlen arab ország, amely az iraki-iráni háborúban Iránt támogatta. Damaszkusznak így érdekében állhat Irak megtámadása, mint ahogy érdekében állt 1991-ben is, és örült az azt követő évtizedes iraki elszigeteltségnek sem. A háborús fenyegetés ugyanakkor aggasztja is a szíreket, akik attól félnek, hogy az precedenst teremt. Szíria ugyanis maga is fejleszt biológiai fegyvereket, és Irakhoz hasonlóan az Egyesült Államok a nemzetközi terrorizmus támogatásával vádolja (Damaszkusz ellenőrzi többek között a libanoni Hezbollahot, és pénzel több palesztin szervezetet is). Basar Asszad országában ezért most biztos sokan idegesek, és azt kérdezik magukban: mi van, ha mi leszünk a következők? Egy lefegyverzett, nyugati katonák által megszállt és demokratikus Irak gondolata szintén nyomasztólag hathat az arab katonai diktatúrák e legszigorúbbikára és legerőszakosabbikára.
Jordánia helyzete nehéz. Abdullah király nagyon Amerika-barát, és gazdaságilag is nagyon sok szállal kötődik az Egyesült Államokhoz (még egy szabadkereskedelmi egyezményt is aláírt, egyedül az arab világban). De Irakhoz is sok gazdasági szál köti az országot, például Szaddám Husszeintől kapja olaja nagy részét, méghozzá a piaci ár alatt, sőt, részben ingyen. Külön probléma, hogy Jordánia lakosságának durván kétharmada palesztin. Ők a Jordán folyó túloldalán folyó intifáda miatt amúgy is idegesek, és még dühösebbek lennének, ha Amerika új hazájukat használná fel a sokuk által kedvelt Szaddám Husszein megtámadására. Vagyis Amman két fontos barátja között őrlődik, ami valószínűleg oda vezet majd, hogy áldását adja ugyan a háborúra, de ahhoz nem járul már hozzá, hogy a jordániai sivatagból támadhassanak az amerikaiak.
A szaúdiak nem túl boldogok a háborútól. Az országban elég sokan gyűlölik az Egyesült Államokat (a WTC-terroristák majdnem mind szaúdiak voltak, ahogy Oszama bin Laden is). Büszkeségüket sérti, hogy amerikai katonáknak kell megvédeniük a királyságot, amely az iszlám két legszentebb helyének is otthont ad (amerikai csapatok állomásoznak itt 1991 óta). Sajnos Fahd király haldoklik, és nyugati hírszerzők szerint az al-Szaúd családot jelenleg egyetlen dolog foglalkoztatja: az utódlás, ami állítólag egyáltalán nem lefutott dolog. Mindebből az következik, hogy a királyság vezetői számára kockázatos támogatásukat adni egy másik arab ország elleni akcióhoz, vagy gyengének mutatkozni Amerikával szemben. A szaúdi-amerikai kapcsolatokban ez már elég sok kárt is okozott az elmúlt évben. Ráadásul Szaúd-Arábia attól is fél, hogy ha Irakot felszabadítják, és nyugati befolyás alá kerül, akkor az könnyen meggyengítheti pozícióit az olajpiacon. Hála a szaúdiak dominálta OPEC kartellnek, az olaj túl drága, de Irak, amely a világ második legnagyobb olajtartalékait mondhatja magáénak, változtathatna ezen. A szaúdiak ezt nem akarják, nekik megfelel egy gyenge, elszigetelt Irak, amely csak fillérekért exportál. Ugyanakkor persze Szaúd-Arábia, a világ legnagyobb olajexportőre, továbbra is függ Amerikától, mind gazdaságilag, mind katonailag. Ahogy a szaúdi külügyminiszter szeptember végén mondta, Rijád nem fogja ellenezni a háborút, ha az ENSZ BT erre felhatalmazást ad. Talán még légibázisait és Irakra klasszul rásimuló sivatagját is odaadja.
Kuvaitot, Bahraint, Katart, az Egyesült Arab Emírségeket és Ománt egyrészt hasonló dolgok foglalkoztatják, mint a többi arab országot. Az Egyesült Államokat gyanakvással, ellenszenvvel, sőt néha egyenesen gyűlölettel figyelő lakosságuk nem örül a háborúnak. Sajnálják a szankcióktól szenvedő irakiakat, és nem értik, hogy a világ miért nem fordít ennyi energiát az izraeli-palesztin konfliktus megoldására is. Ezért ezek az autoriter rezsimek nem szívesen támogatnák a háborút. De annyira nem is ellenzik: méretüknél, gazdaságuknál fogva mozgásterük kicsi, és nagy mértékben függenek Amerikától. Ellentmondani nem fognak, pláne, ha Washington ENSZ-felhatalmazással érkezik. Sőt: kevés kétség van, hogy még a légibázisaikat is rendelkezésére bocsátják. Bahrain március 19-én, az amerikai ultimátum lejárta előtt nem sokkal bejelentette, hajlandó menedékjogot adni Sazddam Huszeinnek.
Egyiptom ugyan nincs a szomszédban, de gazdasági-katonai súlya miatt számít, mit mond. Hoszni Mubarak rezsimjének az egész helyzet roppant kellemetlen. Egyik oldalon az Irak ellen készülődő Amerika, amelyre katonailag és gazdaságilag rá van utalva. A másik oldalon az egyiptomi (és pánarab) közvélemény, amely gyűlöli az Egyesült Államok közel-keleti politikáját, és elutasítja az iraki háborút. Minden arab vezetőnek ez a dilemma jár a fejében, de Egyiptom különösen kényes helyzetben van, hagyományos vezető szerepe miatt az arab világban. Az ország ráadásul ma már nem olyan fontos és erős, mint harminc évvel ezelőtt volt, ami külön frusztráció az egyiptomiaknak. Kairónak így óvatosan kell lavíroznia, hogy egyik oldalt se bántsa meg. Hab a tortán: ha Szaddám Husszein megbukik, és országából nyugati protektorátus és demokrácia lesz, az fenyegetést jelenthet Egyiptom pozícióira. A két ország nagyon régóta versenyez az egyes számú arab állam szerepéért. Mubaraknak a mostani helyzet felel meg leginkább: egy gyenge, körbezárt Irak, ami csak néha kerül a híradókba. Egy ENSZ-felhatalmazás esetén nem fog ellenkezni ő sem.
Izrael Irak ellensége, és Ariel Saron kormánya lelkesen bíztatja Amerikát a háborúra. Ebből még baj lehet: ha Szaddám Husszein, vesztét érezve, biológia vagy vegyi töltetekkel felszerelt rakétákat lő ki izraeli városokra, lehet, hogy Izrael nem tudja magát megtürtőztetni (mint az Öbölháborúban) és visszalő valami hasonlóan durva cuccal (van neki). Ez káoszhoz vezetne, és azonnal szétverné az Irak-ellenes "koalíciót". Még akár arra is kényszeríthetné Egyiptomot és Szíriát, hogy elkezdjék verni az Izrael-ellenes harci dobokat, ahogy az Irak elleni háborúból Szaddám Husszein nagy ügyesen arab-izraeli konfliktust csinált. Ez a nyugati tervezők egyik legrosszabb rémálma, ezért Washington megpróbálja rávenni Izraelt, hogy még egy iraki csapás esetén is tartsa távol magát az egész ügytől. Izrael emellett óriási felfordulásra számíthat a palesztin területeken, ahogy Amerika megindul Irak ellen.
Jasszer Arafatnak Irak nélkül is van elég baja, egy új háború komplex helyzet elé állítja. Az utolsó Öbölháborúban Irak mellé állt, ami oda vezetett, hogy az összes, Szaddámtól rettegő olajsejkség megvonta tőle a támogatását. Ebbe Arafat majdnem belerokkant, ezt a hibát még egyszer nem követi el. De a palesztinok közül most is sokan lelkesednek Szaddám Husszeinért, úgyhogy háború esetén garantált a felfordulás. Ez Arafatnak külön fejfájást jelent, de még akár jól is jöhet: eltereli a figyelmet egyéb, aktuális problémáiról, mint például az izraeli-amerikai kezdeményezésről a palesztin elnök eltávolítására és a Palesztin Hatóság "megreformálására". De ha a kamerák nagyon sokáig másfelé fordulnak, az nem jó. Arafat egyetlen igazi fegyvere a publicitás. Ráadásul ha Irakban jól alakulnak a dolgok, és az országból nyugati protektorátus, vagy még rosszabb, valamiféle demokrácia lesz, akkor a palesztin vezető komoly bajba kerülhet. Még nagyobb súlya lesz annak a mostanában divatos - de Arafat számára módfelett rosszul csengő - érvnek, hogy a palesztinoknak először demokratikus és tisztakezű vezetésre van szükségük, aztán tárgyalhatnak csak érdemben Izraellel.
Törökország NATO-tag és Amerika fontos szövetségese. A török parlament engedélyezte az amerikai hadsereg repülőgépeinek az ország légterének használatát, egyúttal pedig zöld utat adott török csapatok Észak-Irakba történő bevonulásához is. A Törökország fölötti átrepülés jogával az amerikai légierő - vadászgépek és bombázók mellett - csapatszállító repülőgépeket is átdobhat Irak északi térségébe. Törökországnak viszont van pár speciális problémája, ami bonyolíthatja a háború utáni rendezést. Az Irak északi részén élő kurdok az elmúlt tíz évben, az amerikai és brit repülőgépek védelme alatt felépítettek egy de facto független kurd államot. Ankara ellenzi, hogy Szaddám Husszein bukása után Irak szövetségi állammá alakuljon át, ahol a kurdok nagy önállósággal rendelkeznek, mert attól tart, hogy ez a Törökországban lakó kurdokat is felbátorítaná. A törökök ezt olyannyira komolyan gondolják, hogy még az sem kizárt, hogy átküldenék katonáikat az iraki határon, hogy egy ilyen fejleményt megakadályozzanak - mint ahogy erre már volt is példa nemegyszer. Attól is tartanak továbbá, hogy a háború komoly károkat okozna amúgy is gyengélkedő gazdaságuknak.
Irán kicsit hasonló cipőben jár, mint Szíria. Régi ellensége Iraknak, és aligha fogja sajnálni, ha Szaddám Husszeint megleckéztetik, országa pedig még jobban meggyengül. Ez ugyanis saját pozícióit erősítené meg a környéken. Viszont Iránt is azzal vádolják az amerikaiak, hogy vegyi- és esetleg atomfegyvereket is fejleszt (előbbi tuti), valamint támogatja a nemzetközi terrorizmust (szintén tuti). Teherán kapcsolata Washingtonnal csak marginálisan jobb, mint Bagdadé. Ha Szaddám Husszein megbukik, az iráni vezetés azonnal elkezd parázni, hogy mi lesz, ha Amerika vele akarja folytatni a rendrakást. Egy nyugati protektorátussá varázsolt Irak szintén nyomasztóan hathat a szomszédban: Iránnak megvan a maga baja, csöndes háború dúl a reformerek és a konzervatív papság közt. De az országnak nincs nagy mozgástere. Az iráni külügyminiszter október elején azt mondta, hogy nem emelnek kifogást, ha az ENSZ BT is áldását adja a háborúra. Nem is tudnának.
Oroszország problémája a háborúval részben gazdasági, részben kozmetikai. Moszkvának komoly érdekeltségei vannak Irakban, de "stratégiai szövetségét" Bagdaddal nem kell annyira komolyan venni. Vlagyimir Putyin alatt az ország határozottan elkötelezte magát a Nyugat mellett, a háborúval szembeni ellenkezését el lehet oszlatni, ha megfelelő gazdasági-pénzügyi ellentételezésekben részesül a háború utáni Irakban és más, mondjuk kereskedelmi, területeken. Ez áll az új amerikai-orosz kapcsolatok középpontjában: Oroszország beletörődik abba, hogy stratégiailag meggyengült, és elfogadja az amerikai hegemóniát még olyan, hagyományosan a saját érdekeltségébe tartozó helyeken is, mint a Közép-Ázsia, vagy akár Irak. Cserébe amerikai támogatást, sőt segítséget vár megroggyant gazdasága rendbeszedésére. Az oroszok ellenkezése ezért inkább csak látszat: annyira könnyen nem adhatják meg magukat, ahhoz ők még túl nagyfiúk. Nem hajolhatnak meg rögtön se a BT-ben, se másutt. Előbb fel kell srófolniuk az árat. De hosszútávon Oroszország nemigen fog problémázni.
Kína is inkább csak azért próbál betenni Amerikának, akadályozni kicsit a háborút, mert miért ne. Valójában Pekingnek van éppen elég baja: le kell menedzselni nagyobb zűr nélkül a közelgő őrségváltást a kommunista párt és az állam élén, és van mit rendbeszedni a gazdaságban is. A kínaiakat az sem igen bántja, hogy az Egyesült Államok berendezkedik a Közel-Keleten: talán az is elvonja a figyelmét és erejét olyan, Peking számára sokkal érdekesebb és fontosabb helyekről, mint a Kínai-tenger és környéke.
Európáról persze nincs értelme egy egységként beszélni, még az Unióról sem. Az EU közös kül- és biztonságpolitikája gyakorlatilag nem létezik, hiszen a legfontosabb tagok ahányan vannak, annyifelé húznak Irak kérdésében. Mégis jellemzi a nyugat-európai álláspontot, leszámítva a Washingtont szinte feltétel nélkül követő brit külpolitikát, némi aggodalom, amit a legtöbben osztanak. Ez pedig a félelem a saját szabályai szerint cselekvő, "arrogáns" Amerikától, amely - az európaiak szemében - elefántként viselkedik a közel-keleti porcelánboltban. És egyáltalán, a világban. Túl kevés figyelmet fordít a konszenzusépítésre, a nemzetközi szervezetekre és a diplomáciára, túl sokat az izmozásra. Ahelyett, hogy az izraeli-palesztin konfliktust rendezné (a nyugat-európai közvélemény egészen nagy része komolyan hiszi, hogy az Egyesült Államoknak szinte csak csettintenie kell, és Izrael kivonul a megszállt területekről), illetve befejezné a rendrakást Afganisztánban, újabb háborúba bonyolódik. Ez szerintük csak tovább komplikálná a dolgokat. Mindezt meg kell fejelni egy adag hagyományos, bár nem túl komolyan veendő Amerika-ellenességgel is a közvélemény egy részéről, és a legtöbb európai állam külpolitikája máris kényszerpályára került. Ez egy csomó problémához vezet az amerika-európai kapcsolatokban, amint az a német választások során nyilvánvalóvá is vált. Persze végeredményben az európai államok sem tudják megállítani az Egyesült Államokat, és nem is akarják olyan nagyon. A háborúban brit és francia részvétel valószínű, német aligha.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
