Így kínozta foglyait a CIA

Több párhuzamos beszámolón keresztül lehet rekonstruálni, hogyan kezelte a CIA a legveszélyesebbnek tartott foglyokat a terrorizmus elleni küzdelem jegyében. A beszámolók egy része a Vörös Kereszt egy titkos jelentéséből szivárgott ki, amelyet 15 rabbal készített interjú alapján írtak. A jelentést teljes terjedelmében csak a legbefolyásosabb amerikai politikusok olvashatták, egyes részleteihez pedig kongresszusi képviselők és szenátorok férhettek hozzá. A New Yorker nem nevezte meg forrását, de nyilvánvaló, hogy a jelentést jól ismerő személy szivárogtatott a lapnak. (A Vörös Kereszt egy 1949-es nemzetközi szerződés értelmében jogosult hadifoglyok kikérdezésére, ám jelentéseiket az érintett kormány beleegyezése nélkül nem hozhatják nyilvánosságra.) A cikkben megszólalnak emberi jogi szervezetek képviselői és ügyvédek is, akik egyes foglyokkal szintén beszélhettek. Megszólal továbbá egy olyan rab is, akiről bebizonyosodott, hogy tévedésből tartották fogva, és idő közben hazaengedték.

A Sötét Börtön és a Sóverem

A CIA 2002-ben több esetben titkos afganisztáni börtönökbe szállította terroristának tekintett foglyait. Kabul környékén két hírhedt, az egykori foglyok szerint amerikaiak által működtetett börtön működött. Az egyik a kabuli repülőtér mellett állt, és a föld alá épült. Mivel természetes fény sohasem érte, ezért Sötét Börtönnek nevezték. A másik egy volt téglagyárból átalakított börtön volt, az afgán fővárostól északra, ezt Sóveremnek hívták. Mindkét intézményben dolgoztak amerikai kihallgatók, akik több beszámoló szerint is kínzással próbáltak vallomásokat kicsikarni.

Jellemző módszer volt a foglyok kikötése. Egy jemeni rabot csuklójánál a plafonhoz kötöttek, hogy csak a lábujjhegyei érték a földet. Előfordult, hogy közben kábelekkel is ütlegelték. A csuklónak szörnyű fájdalmat okozó kikötésről több rab is beszámolt. A Sóveremben kihűlés miatt halt meg egy rab, miután meztelenül a jéghideg betonpadlóhoz láncolták.

Khaled el-Maszri autókereskedőt Németországban rabolták el a CIA emberei, és Afganisztánba szállították. Ottani börtönében magánzárkába került, ahol ágyat nem kapott, csupán egy földre dobott érdes takarót. A föld annyira hideg volt, hogy éjszaka nem tudott aludni. Emlékei szerint fertőzött vizet kapott csak inni. A víznek kellemetlen, erős mellékíze volt, és már három méter távolságból is bűzlött. Több rabot is látott megőrülni. A szomszédos cellában egy tanzániai férfi addig verte a fejét a falba, amíg el nem ájult. A tanzániai azt mondta, hogy korábban egy émelyítő szagú bőröndbe zárták, amiben nem tudott mozogni, és a bűztől összehányta magát. Egy pakisztáni rabot egy kutyaól nevű ketrecbe zártak, amelyben nem tudott felegyenesedni. El-Maszrit amerikai vallatói azzal fenyegették, hogy olyan országban van, ahol nincsenek törvények, és azt sem venné észre senki, ha eltemetnék. A német állampolgárságú férfit végül szabadon engedték, mert kiderült, hogy nem volt köze terroristákhoz. Az amerikai külügyminiszter személyesen kért bocsánatot a német kancellártól az eset után.

Egy rab arról számolt be, hogy meztelenül a cellája falából kiálló karikához kötötték, így csak guggolni tudott. Több rab is elmondta, hogy napokig, hetekig, vagy akár hónapokig meztelenül tartották őket, és ez alatt rendszeresen női vallatókhoz vitték kihallgatásra.

Az afganisztáni börtönökben előfordult, hogy jéghideg vagy forró cellákba zárták a foglyokat. Visszatérő kínzási módszernek számított a szörnyű hanghatásokkal súlyosbított magánzárka. Volt, akit napokig fülsüketítő fehér zajjal kínoztak, és megbilincselték a kezeit, hogy ne tudják befogni a fülét. Másokat horrorfilmekből ismert fülsértő kacagással vagy sírással, illetve túl hangos rap és metálzenével traktáltak. A kényelmetlen kikötözés mellett az erős hanghatások egyik célja az volt, hogy a foglyok ne tudjanak aludni. Az egyik fogoly azt mondta, hogy amikor hanghatásokkal kínozták, az rosszabb volt, mint amikor a marokkói titkosrendőrség vallatta. Marokkóban borotvapengékkel vagdosták a bőrét.

Pelenkában repültek, nem láttak, nem hallottak

A legértékesebbnek tartott foglyokat 2003-06 között titkos külföldi börtönökben helyezték el. Biztosan működött ilyen CIA börtön Lengyelországban és valószínűleg Romániában is. A foglyoknak fogalmuk sem volt arról, hogy a világ melyik pontján vannak. Az utazásnak sajátos procedúrája volt. Egy volt CIA-ügynök azt mondta, hogy körülbelül 20 percig tartott a rutinszerűen alkalmazott felkészítés az utazásra. Eszerint a rabot megkötözték, majd meztelenre vetkőztették. Meztelenül lefényképezték őket, majd csuklyát tettek fejükre. Végbélkúppal benyugtatózták őket, pelenkát adtak rájuk és indultak a repülőtérre.

A rabok a titkos CIA börtönökben új körülmények közé kerültek. Itt kaptak rendes vizet, a cellákat az időjárásnak megfelelően hűtötték és fűtötték, az ajtók távirányítással nyíltak, a cellákban kamerák figyelték minden mozdulatukat. Az itt lévők teljesen elvesztették tájékozódásukat térben és időben. Kizárólag néma, fekete maszkos őrökkel találkozhattak, akiknek szemeit is sötét szemüveg takarta, és testhez simuló sötét ruhát viseltek. Nem láttak napfényt, össze-vissza kaptak enni, vagyis teljesen elvesztették időérzéküket. Itt rendszeres kínzási módszernek számított, hogy lekötözött szemmel és bedugott füllel kellett hosszú ideig egy helyben lenniük. Gyakorlatilag az összes lehetséges külső ingert megvonták tőlük, érzékszerveik közül gyakorlatilag egyiket sem tudták használni.

A titkos CIA-börtönökben rendszeres kínzási eszköz volt a vízbe merítés. A foglyokat fejjel lefelé vízbe merítették, majd kihúzták. Egy volt CIA ügynök szerint ez nagyon hatásos. Ő kiképzéskor átélte a kínzást, egy ízben társai rajta gyakoroltak. "Az ember természete szerint eleve retteg a fulladástól, ez egy tipikus rémálom. Amikor fejjel lefelé vízbe merítenek, hát akkor beszarsz a félelemtől."

2006 őszén bezárták a titkos börtönöket

2006 őszén elnöki utasításra bezárták az Amerikán kívüli titkos CIA börtönöket. Sok fogoly akkor már éveket töltött valamelyikben. Összesen mintegy 100 embert tarthattak fogva bennük. A rabok nagy részét Guantanamóra szállították. Az USA kubai bázisán működő fogolytábor nem titkos, ám jogi helyzete annak sem tiszta. Az alvásmegvonás, a zajjal kínzás ott is rendszeresen napirenden van. Jogi védelem illetve bírósági tárgyalás az ottani fogylokat sem illeti meg. Több amerikai ügynök arra panaszkodott, hogy nem tudnak mit kezdeni az évek óta raboskodó foglyokkal. "Ezek az emberek már teljesen kikészültek. Normális bíróság valószínűleg nem tudna rájuk bizonyítani semmit, főleg ennyi év után. Jobb lett volna kivégezni őket" - mondta egyikük a New Yorkernek.

Nyugdíjas pszichológusokat hívtak be

A kínzási módszereket szigorúan tudományos alapon vezette be a CIA. A cél az volt, hogy a foglyok veszítsék el emberi méltóságukat. Az alvásmegvonással és a fizikai kínzással olyan pszichotikus állapotba kerüljenek, ahol nem urai önmaguknak. A lemeztelenítéssel, a néma és arctalan őrökkel, a tér- és időérzék megkavarásával pedig olyan lelki állapotba akarták taszítani a rabokat, hogy a kihallgatókra mint megmentőkre tekintsenek. A CIA pszichológusainak kutatásai szerint az így megalázott és szétesett emberek úgy viszonyulnak az első hozzájuk szóló emberhez, mintha megmentőjük lenne. "Mintha az apjuk lenne a kihallgató, vagy aki mentőmellényt dob nekik a tengeren" - fogalmazott egy kínvallatási szakértő.

A CIA a 2001 szeptember 17-én indult program előtt sohasem foglalkozott rabtartással vagy kihallgatással. A 9/11-es terrortámadás után hat nappal Bush amerikai elnök viszont rendkívüli felhatalmazást adott az ügynökségnek, hogy a világ bármely pontján tartson fogva vagy gyilkoljon meg terroristákat. A New Yorker több olyan ügynököt is megszólaltatott, akik eleve úgy vélték, hogy nagy baj lesz abból, ha a felderítői munkára szakosodott szervezetre rendőri feladatokat bíznak. George Tenet akkori CIA-főnök viszont vállalta a speciális küldetést. Az első vallatókat a repülőgépen kezdték kiképezni, Afganisztánba menet.

A módszer alapvetően egy több mint ötvenéves programra épült. A koreai háború idején a hadsereg akkori pszichológusai készítettek egy SERE nevű kiképzési tervet. A SERE mozaikszó, a túlélés, kijátszás, ellenállás és szökés angol szavak kezdőbetűinek rövidítését jelenti. A SERE eredetileg azért készült, hogy felkészítse az amerikai katonákat a fogságra. A program készítői többek között a KGB módszereit tanulmányozták, és arra keresték a választ, hogy melyik kínzási technika hogyan hat a szervezetre, és ezeket a hatásokat hogyan lehet kivédeni. A most leporolt SERE aktákból a CIA arra volt kíváncsi, hogy mitől féltették a legjobban a pszichológusok az amerikai katonákat. Ezeket a módszereket aztán alkalmazták. A SERE programot ismerő egyik szakértő szerint ez rossz döntés volt. "Több esetben a KGB módszereiből indultak ki annak idején. Viszont a KGB nem az igazságot akarta kiszedni a foglyokból, hanem beismerő vallomást akartak, arról, amit a vallatók előírtak nekik. Egyáltalán nem biztos, hogy a módszer megfelel az igazság kiderítésére."

Több volt jelenlegi CIA-ügynök beszélt arról, hogy a kínvallatás sokaknak nem tetszett a szervezetnél. Féltek, hogy a genfi konvenció és az amerikai kínzást tiltó törvény miatt egyszer majd bíróság előtt kell felelniük. Másrészt morális okokból is sokan ellenkeztek.

Egy vallatóval jó barátságban lévő személy arról beszélt, hogy ismerősét évek óta kísértik a kínzás jelenetei. Egy vízbe merítést felügyelő orvos azt mondta, hogy a vallatókat pszichésen jobban megviseli a kínzás, mint a rabokat. A CIA arra is figyelt, hogy az ilyen problémákat kezelje. Az egyik rab cellája fölé például ezt írták: "3000 amerikai büszke gyilkosa" (a rabot a 9/11-es merényletek előkészítésével vádolták), hogy az őrök kellőképpen gyűlöljék. A kínzásokat mindig csoportosan, egymást detektív-tükörből figyelő ügynökök végezték.

2002 óta legális a vízbe merítés

A CIA és az amerikai kormány hivatalosan nyilatkozó illetékesei szerint a CIA kemény volt a foglyokkal, de a törvényeket mindig betartották. Így például 2002 óta bizonyos esetekben engedélyezett a foglyok vízbe merítése. A módszer alkalmazóit a vietnámi háborúban még hadbíróság elé állították. A foglyok jogait felsoroló elnöki rendeletből hiányzik az alváshoz való jog, így tulajdonképpen az alvás-megvonás is legális volt. A Vörös Kereszt kritikus megállapításait kommentálva a CIA és a hadügyminisztérium illetékesei is tagadtak a New Yorkernek, bár egyes kongresszusi képviselők nyíltan elismerték, hogy a jelentés kínos megállapításokat is tartalmaz.

Amerikában a vita elsősorban nem arról szól, hogy voltak-e kínvallatások, hanem hogy megérte-e. Az egyik álláspont szerint ártatlan emberek életét mentette meg egy-egy vallomás. Más szakértők viszont azt mondják, hogy a megkínzottak vallomásai sokkal kevésbé megbízhatók, mintha rendes bíróság faggatta volna őket. A kényszer alatt beszélők ugyanis hajlamosak mindent magukra vállalni, mint Khalid Mohamed tette, aki a 9/11-es merényletek előkészítésén túl magára vállalta Bill Clinton, Jimmy Carter, II. János Pál és egy CIA-vezető elleni merényletek tervét, továbbá bevallotta, hogy ő fejezte le Daniel Pearl amerikai újságírót Pakisztánban, de beszélt a bali merénylet részleteiről és számos al-Kaida sejtről is. Khalid Mohamed fontos érv a vita mindkét oldalán. A CIA védelmezői szerint vallomása alapján lelepleztek egy Amerika ellen tervezett bombamerényletet, százak életét mentette meg tehát vallatása. Sok jogász és terror-szakértő szerint viszont annyi mindenről vallott, hogy lehetetlen kiszűrni mennyi abból az igazság. Az amerikai hadsereg 1970-71-ben már megpróbálkozott hadifoglyok kínvallatásával Vietnámban. Az úgynevezett Phoenix Programban megszerzett információk 97 százaléka érdektelennek bizonyult, állapították meg később a Pentagon hatástanulmányában.