Öt elpocsékolt év, avagy hogyan maradt Bush egy középszerű elnök

2006.09.11. 08:37
2001. szeptember 11. az amerikai nemzet legnagyobb tragédiája, egyben születésnapja. A terrortámadások sosem látott esélyt teremtettek egy erős, egységes Egyesült Államok megteremtésére. Sajnos az országot egy közepes képességűnek is alig nevezhető elnök irányította, irányítja. Bush a világ vezérévé válhatott volna, ehelyett két év alatt majdnem szétverte az Egyesült Államok fél évszázados szövetségi rendszerét. Hiába kezdett kármentésbe második győzelme óta, öt évvel a terrortámadások után mintha semmi sem változott volna.

2000. november 7-én a világ nagy része megdöbbenve figyelte, ahogy az Egyesült Államok történetének egyik legszorosabb választásán a világ nagy része szerint egyszerű texasi bunkó George W. Bush legyőzi a világ nagy részén szintén nem sokra tartott, de legalább nem bunkó Al Gore-t. Bush győzelme nagy belpolitikai változásokat ígért, de világpolitikai szempontból nem sokat, így végül is egy vállrándítással el lehetett intézni. Mindegynek tűnt, hogy mihez kezd országával a kissé együgyű, már-már vallási fanatikusnak tartott Bush. Az apja árnyékából kilépni képtelen elnök ugyanis befelé fordulást hirdetett, szakítani akart Clinton aktív külpolitikájával - akármire készült is, az a világot nem, csak az Egyesült Államokat érintette volna.

Nemzet születik

Bush egy végletesen kettészakadt ország élére állt 2001. január 20-án, majd kilenc hónapig az égvilágon semmit sem csinált. Szeptermber 11-e reggelén éppen a Kis kecském című mesét olvasta fel egy csapat floridai másodikosnak, amikor egyik marcona testőre a fülébe súgott valamit, amitől az elnök arca hosszú másodpercekre mozdulatlanná dermedt.


2001. szeptember 11-én az al-Kaida lecsapott az Egyesült Államokra
Tekintse meg képeinket!

Ugyanazon a napon 281 millió angol, skót, ír, norvég, német, svéd, olasz, magyar, horvát, kínai, koreai, mexikói, Puerto Ricó-i stb. ébredt fel az Egyesült Államokban. Amerikai nemzet nem létezett, származását mindenki ősei születési helye alapján határozta meg. Aznap este 281 millió (illetve közel háromezerrel kevesebb) amerikai tért nyugovóra, az ország legnagyobb kiskereskedelmi hálózata pedig túladott 116 000 nemzeti lobogón.

Nemzet született. A tegnap még az ország fele szerint tisztes keresztény, a másik fele szerint redneck paraszt vezetője, George W. Bush pedig az Egyesült Államok valaha élt legnépszerűbb elnökeként kezdhetett azon gondolkodni, mihez fog az országát, de nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész világot megrázó és megváltoztató terrortámadások után.

Bármit megtehetett volna. Népszerűsége egy nap alatt 55 százalékról 90 százalék fölé ugrott, és még 16 hónapig 60 százalék felett maradt. Ilyet legutóbb Franklin Delano Roosevelt élhetett meg elődei közül a II. világháborúban. Az amerikai szenátusban a republikánus jobbszél és a demokrata balszél képviselői egymás nyakába borulva esküdtek fel a nemzeti egységre. A támadást a buzik és a multikulturalizmus méltó büntetésének tartó agyament egyházfiakat a republikánusok, az amerikaiak vétkeihez méltó büntetésnek tartó Susan Sonntagot a demokraták torkollták le. Bush minden lépését közfelkiáltással fogadták volna el. De Bush más utat választott.

Kisstíl

Felettes énje, Dick Cheney alelnök ugyanis meglátta a lehetőséget arra, hogy addig sosem tapasztalt mértékben koncentrálja egy - erős, de nem túl okos - kézben a hatalmat. George W. Bush szeptember 12-én már arról beszélt, hogy országa hadban áll, ő pedig háborús főparancsnok. Gyorsan keresztül verte a Hazafias Törvényt, amivel a törvényhozást nagyjából ki is iktatta a döntési folyamatokból. Cheney megkapta amit akart, de a demokratikus kontroll kiiktatásáért az Egyesült Államok a következő években súlyos árat fizetett.


Bush már a romok között háborút emlegetett.
Az elnök, balján Bob Beckwith tűzoltóval a Ground Zeronál.

Pedig a történet, a tragédiát leszámítva, nem indult rosszul. Bush ígéretet tett rá, hogy a WTC elleni támadás fő felelősét, Oszama bin Ladent kézre keríti, és az amerikai hadsereg alig egy hónap múlva már Afganisztánban harcolt a terroristákat bujtató tálib rezsim ellen. Afganisztánt a világ egyhangú támogatásával rövid idő alatt belül felszabadították, és ugyan bin Laden elmenekült, ez csak apró szépséghibának tűnt.

A sikerekből egy jól körülhatárolható csoport, a neokonzervatívok profitálták a legtöbbet. A jóravaló férfiak és nők, élükön Paul Wolfowitzcal, az első Bush-kormány védelmiminiszter-helyettesével (akit a második elnöki ciklus legelején a Világbank élére buktattak), nem kisebb célt tűztek maguk elé, mint a demokrácia elterjesztését a világban. Minden áron.

A magvas gondolatot rögtön szeptember 11. után elültették Bush fejében - neves képviselőik a terrortámadások után azonnal a mellett érveltek, hogy Afganisztán helyett Szaddám Huszeint kéne megdönteni. Bár filantróp lelkesedésüket az olajipari lobbi lelkes támogatása kissé beszennyezte, elképzelésük nem volt az ördögtől való. Huszein megbuktatásával és Irak demokratizálásával meg lehetett volna (és még mindig meg lehet) változtatni a közel-keleti hatalmi játszma szabályait, ennél többet pedig aligha lehet tenni a szélsőséges iszlám gyökereinek - az elnyomás, az olajmonarchiák despotizmusa, a vallási türelmetlenség és a pokoli szegénység - felszámolásáért.


Az amerikai csapatok másfél évvel a "nagyobb hadműveletek" befejezése után Falludzsát ostromolják.

Két meghatározó paradoxon

De ahogy Bush nem látta meg a lehetőséget a konszenzusos cselekvésre, úgy a neokonok is lényegtelen feltételnek tekintették a szövetségesek meggyőzését. Ez a megmagyarázhatatlan nagypofájuság és egoizmus egy érdekes ellentmondásból táplálkozott. Bush stratégái abból a paradoxonból indultak ki, hogy az Egyesült Államok egymagában is elég erős ahhoz, hogy legyőzze ellenségeit, ugyanakkor elég sebezhető ahhoz, hogy bármikor újra saját területén sújtson le rá a láthatatlan ellen. A világ legerősebb hadserege bárkit legyőzhet, de az országot nem védheti meg.

Tévedtek. Hiába verték szét a tálib rezsimet és Huszein diktatúráját három hét alatt, Irakban és Afganisztánban is a mai napig jelentős fegyveres ellenállással kell szembenéznie az országok lakosságának támogatását kétségtelenül élvező helyi kormányoknak. Viszont az elmúlt öt évben az Egyesült Államokban egy fia pokolgép sem robbant fel.

Az amerikai politika egy másik paradoxont is kitermelt ebben az öt évben. Bush első választását azzal az ígéretel nyerte, hogy a világ rendőre szerepében tetszelgő Bill Clintonnal szemben ő az amerikai belpolitikával fog foglalkozni, azaz az amerikai politikában ciklikusan visszatérő izolacionalizmust hirdette. Ehhez képest öt éve szinte kizárólag a külpolitikáról szól az amerikai politika - de az Egyesült Államok közben teljesen izolálta magát a világtól.


Az Egyesült Államok szövetségesi rendszerének változásai az iraki háború idején
Kattintson a nagy térképhez!

Az iraki háborút felvezető időszakban Bushnak és kormányának sikerült teljesen szembefordulnia Franciaországgal és Németországgal. A helyzet már a NATO, sőt az Európai Unió szakadásával fenyegetett, és nem tettek jót Donald Rumsfeld példázatai az ó és az új Európáról sem. Bush tehát két év alatt eljátszotta a világ bizalmát. Külpolitikáját nyugodtan nevezhetjük teljes csődnek.

Az Egyesült Államok hiába volt nyilvánvalóan és bizonyítottan elég erős ahhoz, hogy két, nem túl acélos országot, Irakot és Afganisztánt egyedül lerohanjon, a háborúk utáni rendezés időszakában jól jöhetett volna európai szövetségeseinek nagy tapasztalata az újjáépítésben és a sokszínű, többnemzetiségű országok hatalmi struktúráinak kiépítésében.

Ehhez képest Afganisztán öt évvel a talibán bukása után még mindig működésképtelen, Irak helyzetét pedig pontosan leírják a terrortámadásokról, a központi kormányzat működésképtelenségéről naponta érkező hírek. Tény ugyan, hogy az amerikai kormányzat realistái sosem ígértek ennél gyorsabb előrehaladást, de hangjukat mindig elnyomta a háborúpártiak lelkendezése, amiből azt lehetett kihallani, hogy a rezsimek megbuktatása után azonnal szárba szökken majd a demokrácia Irakban is, Afganisztánban is.

És ha még csak a világot osztotta volna meg Bush politikája.

Mocskos játékok

A Bush-doktrína és az egyszázalék-elv
George W. Bush külpolitikáját első elnöki periódusában két, egészen tömör tételmondat határozta meg. Bush már a 2001. szeptember 11-én arra a következtetésre jutott, hogy országa háborúban áll, amiben nemcsak a terroristák, de a nekik otthont adó országok is ellenségek. Ez a mondat vált ismertté Bush-doktrína néven, és ebből a mondatból következett egyenesen a megelőző háború elve is - azaz az Egyesült Államok nem várja meg az országa elleni támadást, hanem, Izraelhez hasonlóan, az ország határain kívülre helyezi a hadszintereket. Bush doktrínáját még veszélyesebbé tette Dick Cheney egyszázalék-elve. A főnökénél egyértelműen agresszívabb - egyben politikailag kiműveltebb - Cheney alelnök kijelentése szerint Bush kormánya, ha csak egyszázaléknyi esélyt lát arra, hogy a terroristák tömegpusztító fegyverhez juthatnak, úgy értékeli majd a helyzetet, hogy a terroristáknak tömegpusztító fegyvereik vannak. Az eredmény Irak lerohanása lett, mert az amerikai kormányzat az ellentmondásos és nem túl bizonyító titkosszolgálati jelentésekből azt a következtetést vonta le, hogy igenis van némi esély arra, hogy a terroristák tömegpusztító fegyverekhez juthatnak.

Bush és társai hazai pályán sem nyújtottak jobb teljesítményt. Hiába állt a frissen született nemzet egységesen az elnök mögé, Bush, mint már írtuk, saját személyes hatalmának megerősítésére használta ki a sosem látott történelmi lehetőséget. Pártja pedig úgy gondolta, hogy egyszer és mindenkorra megkaparintja a hatalmat.

Az amerikai politikai közhely szerint a nemzet megvédésében a republikánusok a janik, a demokratákra inkább az egészségügy meg az egyéb szociális, jóléti dolgokat - azaz amerikai értelmezésben a belpolitikát - kell hagyni. A republikánusok ezért aljas eszközöktől sem visszariadva akarták saját javukra kihasználni a nemzet fenyegetettségérzését.

A 2002-es időközi választásokon (az elnöki periódus felére eső, a képviselőház egészét és a szenátus egyharmadát érintő mid-term választások) például attól sem riadtak vissza, hogy egy, a vietnami háborúban három végtagját is elvesztő veterán demokrata politikust vádoljanak azzal, hogy "túl puhány". A mocskos taktika legalább eredményes volt, a regnáló elnök pártja - az Egyesült Államok történetében harmadszor - megerősödött az időközi választásokon.

A kudarc ébreszgetni kezdte a republikánus nyomulást dermedten figyelő demokratákat, de a lázadáshoz az iraki háború sokkja kellett. A demokraták balszárnya már az iraki háborúra feljogosító kongresszusi határozatot sem szavazta meg, amikor pedig kiderült, milyen - egyébként a szeptember 11. után megfogalmazott Bush doktrínából és Cheney elnök egyszázalék-elvéből (ld. keretes írásunkat) következő - trükkökkel indokolta a katasztrofális irányt vett háborút, nyílt lázadás tört ki a pártban.

Kudarcra ítélve

A forradalmat a baloldali populista Howard Dean vezette. Dean az elnökjelöltségért folytatott versenyt még elbukta, a demokraták a választásokon a még Al Gore-nál is jellegtelenebb, de legalább vietnami veterán John F. Kerryvel szálltak be a 2004-es elnökválasztás hazafiassági versenyébe.

A választást Nixon 1972-es újraválasztását idéző megosztottság és eredmény jellemezte. Az ország két részre szakadt, a városok Kerryt, a vidék Busht támogatta, de Bush végül az amerikai történelem legtöbb szavazatával söpörte el Kerryt, ahogy Nixon is porba alázta az 1972-es elnökválasztáson a többre hivatott George McGovernt.


John F. Kerry, a demokraták jelöltje katonai tisztelgéssel szállt be a hazafiassági versenybe. Hiába.

És ekkor valami váratlan történt. Bush 2005. január 20-i beavatási beszédében békülékeny hangot ütött meg. Külpolitikáján is változtatott, a csak a legnagyobbakhoz mérhető tudású Condoleezza Rice kinevezésével olyan külügyminisztere lett, aki az elmúlt másfél évben rengetegett tett az iraki háború idején csaknem darabjaira hullott amerikai szövetségi rendszer feltámasztásáért.


Condoleezza Rice, akinek volt szíve háttérbe vonni az Egyesült Államokat.

Condi Rice-t - joggal - keményvonalasabbnak tartották nemzetközileg is népszerű elődjénél, Colin Powellnél. De Condi Rice - akinek, Bush egyik bizalmasa lévén, sokkal nagyobb súlya van a kormányban - a félelmekre rácáfolva külügyminisztersége első évében sorra járta azokat az országokat, amelyeket az iraki háború elidegenített az Egyesült Államoktól. Helyesen értékelte a helyzetet: még egy háborút az amerikaiak képtelenek lennének megvívni nemzetközi támogatás nélkül. Elég Irán példáját nézni.

Az Egyesült Államok a rá nem jellemző visszafogottsággal fogadta, hogy Teherán sorozatban nem hajtotta végre az ENSZ Biztonsági Tanácsának utasításait. És most, hogy már az utolsó ultimátum is lejárt, nem beszél senki sem komolyan katonai büntető akcióról Irán ellen. Ráadásul Condi Rice-nak ahhoz is volt szíve, hogy a háttérbe vonulva a 2005-ben visszaédesgetett európai szövetségeseire bízza a tárgyalásokat Teheránnal - azaz meglepő módon az agresszív Bush ismerte el először önálló világpolitikai tényezőként a most egységesen fellépő Európai Uniót.

A két részre szakadt ország a 2004-es választásokon
A térkép választókerületekre bontva mutatja az eredményeket

De Bush valószínűleg elkésett. A békülékenység felkeltette a demokraták harci kedvét, és négy év tespedés után Howard Deannel a párt élén győzelmi esélyekkel várhatják a 2006 novemberében esedékes időközi választásokat.


Howard Dean lázadásra vezette a demokraták balszárnyát, most a párt elnökeként visszaszerezheti az ellenőrzést a Kongresszus felett.

Öt év telt el 2001. szeptember 11. óta. A terrortámadások előtt az Egyesült Államok végletekig megosztott ország volt, élén egy közepes képességűnek is alig nevezhető elnökkel. 2006. szeptember 11-én az Egyesült Államok egy végletekig megosztott ország, élén egy közepes képességűnek is alig nevezhető elnökkel. Öt elpocsékolt év.