Irak fegyverben II.: Atom, betegség, méreg

2002.11.05. 06:25
A háború megindításának egyik legfőbb indoka Irak állítólagos tömegpusztító arzenálja. A Tony Blair brit miniszterelnök által nyilvánosságra hozott, hírszerzési információkon alapuló "Irak-dosszié" állításait és feltételezéseit ugyan az iraki kormányzaton kívül európai és amerikai elemzők is vitatják, az azonban kétségtelen, hogy az arab ország rendelkezik biológiai és vegyi fegyverekkel, és hosszú ideje dolgozik az atombomba létrehozásán.
Vegyi fegyvert - mustárgázt, tabunt és arzénszármazékokat - az irak-iráni háborúban mindkét fél alkalmazott; néhány forrás szerint Irak biológiai harcanyagot is bevetett. Vitathatatlanul Szaddám rendelkezésére áll a lépfene, a májrákot okozó aflatoxin, illetve a VX és a szarin nevű harci gázok. Az első Öböl-háborúban állítólag azért nem nyúlt Szaddám ezekhez a fegyverekhez, mert az Egyesült Államok nukleáris válaszcsapást helyezett kilátásba, amennyiben Irak tömegpusztító fegyverrel védekezne. Most viszont, amikor nem csupán a megszállt Kuvaitot, hanem az egész rezsimet fenyegeti az intervenció, a diktátornak nincs vesztenivalója.

Az Osirak atomreaktor egy izraeli F-16-os célzókészülékében
Az iraki atomfegyver a közel-keleti térség régi mumusa. Nincs megbízható értesülés arról, hogy Irak képes lenne egy atombomba megépítésére, viszont nem csupán a Blair-dosszié információi támasztják alá, hogy Szaddám Huszeinnek nukleáris fegyverre fáj a foga. Az iraki titkosszolgálat legutóbb Afrikából kísérelte meg urán beszerzését, de ismertté váltak a volt Szovjetunió területére vezető atomüzleti szálak is. 1981-ben izraeli F-15-ösök és F-16-osok 1100 kilométeres utat megtéve, Jordánián keresztül Irakba látogattak, és lerombolták az épülő Osirak atomreaktort, ahol az irakiak - a Moszad szerint - atomfegyver előállítására készültek. (A régióban egyébként Izrael az egyetlen atomfegyverrel felszerelt állam.) Az Öböl-háborúig az iraki tudósoknak öt gramm plutóniumot sikerült előállítaniuk.

A legelterjedtebb kalkulációk szerint Iraknak még körülbelül öt évre volna szüksége ahhoz, hogy saját fejlesztésű atombombával álljon elő. Amennyiben az ehhez szükséges felszerelés egy részét készen be tudják szerezni - és a Magic 2 rakéták jelenléte arra utal, hogy akár a legkorszerűbb technológiát is be lehet csempészni, ha kell, nagy tételben -, ez az idő két évre rövidíthető. Nem zárható ki azonban az sem, hogy kulcsrakész atombomba is vásárolható a feketepiacon.

Az atombomba önmagában féllábú óriás. A nukleáris töltetet - ahogy a vegyi vagy biológiai harcanyagot is - el kell juttani a célterületre ahhoz, hogy a kívánt pusztítást elérjük. (Ritka kivételek voltak azok a fix telepítésű atomaknák, amelyekkel a NATO-államok a szovjet harckocsik tízezreit akarták feltartóztatni, és az európai hadszíntéren szándékoztak bevetni.) A vegyi és baktériumfegyver mérete rugalmas; így akár ágyúval, akár könnyű tüzérségi rakétával vagy robotrepülőgéppel is célba juttatható. Ahhoz viszont, hogy az atombomba beférjen egy ágyúba, sokkal fejlettebb technológia szükséges, mint amit Irak belátható időn belül elérhet. A bombázó repülőgép a nyomasztó szövetséges légifölény miatt "nem játszik", így hordozóeszközként csak a ballisztikus rakéta jön számításba.

Irak rakétái

Al-Hussain
Az iraki rakétatechnológia talpköve a nagy számban rendszeresített, a német V-2 alapján tervezett szovjet Scud, illetve a korai szovjet SA-2-es légvédelmi rakéta. A Scudot a szovjet hadsereg atomhordozóként is használta, de az exportált példányokhoz természetesen nem szállítottak nukleáris töltetet. A sokoldalú, ám rendkívül pontatlan rakéta felszerelhető vegyi és biológiai fejrésszel is. Iraknak viszont a Scudnál nagyobb hatótávolságú fegyverre volt szüksége ahhoz, hogy elérhesse Irán teljes területét.

Saját fejlesztői kapacitása azonban nem tette lehetővé, hogy teljesen áttervezzék a Scudot, így a hatótávolság növelését a lehető legegyszerűbben, az üzemanyagtartályok megnagyobbításával kísérelték meg elérni. A legnagyobb hatótávot, 900 kilométert, az Al-Abbas nevű változattal érték el, ezt viszont csak egyetlenegyszer tesztelték, és valószínűleg nincs rendszeresítve.Az Öböl-háborúban használt "Scudok" részben Al-Hussain változatok voltak, amelyek 650 kilométerre juthatnak el, ezekkel a kuvaiti amerikai csapatokat, illetve Izrael nagyvárosait lőtték. A legbizarrabb Scud-hegesztési tanulmány az Al-Abid háromfokozatú "űrrakéta", amelynek első fokozata öt darab egymáshoz erősített Al-Hussainból, második fokozata egy Scudból állt, a harmadik pedig egy SA-2-es hajtóművét használta.

A Scud-változatok pontatlansága annak tulajdonítható, hogy - eleve kezdetleges - giroszkópos vezérlőrendszerük csak a hajtómű működési ideje alatt irányítja a rakétát, utána kikapcsol, és a repülőtest ballisztikus pályán, irányítatlanul csapódik be.

A Babilon-ágyú

Az óriáságyú
Irak készítette el a II. világháború óta az egyik legnagyobb tűzfegyvert. (Az abszolút rekorder az 1943-44-ben London bombázására készült, 140 méter hosszú német Hochdruckpumpe, avagy V-3.) A 350 mm-es, 45 méter hosszú löveget a kanadai születésű Gerald Bull tervezte, a berendezés állítólag 1000 kilométeres távolságra tudta eljuttatni lövedékét. Az ágyú - a Scud-variációkhoz hasonlóan - elég pontatlan volt, amit vegyi, biológiai vagy nukleáris töltettel kívántak ellensúlyozni. Az ágyút 1991-ben az ENSZ-ellenőrök megsemmisítették.

Irak egy 1000 milliméteres, még nagyobb löveg építését is tervbe vette; ez lett volna a Babilon-ágyú. Az ágyú komponenseit külföldről szállították volna, az óriási csöveket hivatalosan egy vegyiüzem építéséhez rendelték meg. A brit titkosszolgálat azonban leleplezte az iraki tervet, és lefoglalták a "Babylon Supergun" utolsó nyolc alkatrészét.

Érdekesség, hogy az óriáságyút nem csupán szárazföldi célpontok ellen akarták használni. Az iraki tudósok komolyan dolgoztak azon, hogy a Babilon-ágyúval az űrbe juttassanak egy bombát. A megfelelő magasságban felrobbanó lövedék ragadós anyagot permetezett volna szét, amitől azt remélték, hogy megvakítja az Irak fölé irányított kémműholdakat.