Vilhelmina
10 °C
21 °C

Mario a téli olimpián

2010.02.28. 09:50 Módosítva: 2010.02.28. 09:50
Több, a vancouveri téli olimpiát feldolgozó játékprogram is megjelent mostanában, a legkevésbé a Nintendo Mario & Sonic at the Olympic Winter Games próbál hiteles lenni. Valószínűleg ettől lett az egyik legszórakoztatóbb próbálkozás a mezőnyben, bár az is igaz, hogy a Wii hároméves poénjai időnként már kezdenek unalmasak lenni.

Aki nem tudja, mi az a téli olimpia: olyan, mint a nyári, csak kevesebben nézik, és ha valaki igazán dögös, annak többnyire korcsolya van a talpán. Vasárnap érnek véget a vancouveri játékok, ennek örömére teszteltük a Nintendo Mario & Sonic at the Olympic Winter Games-című, Wii-re írt programot, amiben Marióval és a haverjaival próbálhatjuk ki a legismertebb téli sportokat.

A japánok annak ellenére, hogy a rajzfilmes karakterek miatt eleve nem lehet komolyan venni a koncepciót, egész alapos munkát végeztek: a kanadai játékok szinte minden elemét beépítették a programba, visszaköszön az olimpia himnusza, a stadion, a versenypályák, éppen csak a halott grúz bobost hagyták ki belőle, hogy azért gyerekek is játszhassanak vele.

Az ötlet a két valóság keverése: a valódi helyszíneken valódi feladatokat kell teljesíteni, a játékosok viszont már a Nintendo és a Sega univerzumából kerültek elő, szóval szükségszerűen komolytalan az összhatás.

A sportok többségükben korábbról ismerősök: már annyi sportjáték készült a Nintendo Wii-re, és az azt kiegészítő mozgásérzékelős mérlegre, a Fitre, hogy alig lehetett új elemet pakolni a Winter Games-be.

A műlesiklással, alpesi sível, snowboarddal már korábban is találkozhattunk, nem is feltétlenül rosszabb kiadásban: a barátnőm esküdött rá, hogy a műlesiklás például sokkal szórakoztatóbb volt a Wii Fitben, én meg nem mertem vitatkozni vele, mert ebben a versenyszámban rendszerint mindig mindenkit megver Dóra.

Szerencsére azért vannak itt új sportágak is, például a bob, ami remek szórakozást nyújt. A verseny kezdetén, a gyorsításos szakaszban a Fit padon ücsörögve kell a távirányítót ráznunk a kezünkkel, ennek ütemére tolják be a játékosok bobot. Ha ezt a joystick-rángatós műveletet férfi végzi, hátulról nézve elég viccesen néz ki. A beugrás után már nincs szükség a kontrollerre, csak annyi a dolgunk, hogy a súlypontunkat a padom áthelyezve sikeresen bevegyük a kanyarokat. A feladat  egyébként elég nehéz, könnyű letérni az ideális ívről, amivel értékes másodperceket vesztünk, de a játék a legjobb pillanataiban simán felidézi a Jég veled című filmet, és az első jamaicai bobcsapatot (azt egyébként tudták, hogy John Candy 16 éve halott?).

Aztán ott van a műkorcsolyázás, aminek már csak attól is különleges hangulata van, hogy a Hattyúk tavára nem formás fenekű lányok, hanem például a póktestalkatú Dr. Eggman mutatja be a mozdulatokat. Csodálatos látvány, ahogy siklás közben hóna alá kapja egyik lábát ez a pincérszerű zseni, bónuszpontként tovább lehet növelni az élményt az iFart-nevű iPhone-alkalmazás megfelelő pillanatban történő aktivizálásával. A helyzetben rejlő humor azonban egy idő után veszít lendületéből, és inkább csak az tűnik fel, hogy alig van mit csinálnunk: a karakter magától korcsolyázik, néha megrázzuk, máskor megpörgetjük a távirányítót, de ennyi.

Ez az érzés játék közben többször is elfogott minket, van ugyanis néhány olyan sport, ami tétlenségre kényszerít, és ettől sajnos egy kicsit unalmassá válik. Máskor meg inkább csak átláthatatlan a kép, például hokizás közben, ami nem annyira a stratégiáról, mint inkább az össze-vissza gombnyomásból és kontrollerrángatásból áll. Vagy ott vannak a dream evetnek: ezek a szokásos versenyszámok, Mario-módra. A síelés például több kilométeres ugratókkal, pályán átgördülő óriási kerekekkel, gyorsítókkal, csapdákkal van tele, szinte mindegyik sport kapott egy dreames verziót, ami elvileg több játékélményt, gyakorlatilag viszont időnként túl sok információt, nehezen követhető eseménysort jelent.

Vannak aztán olyan játékok is, amikben követhetők az események, pluszban szénné is  dolgozzuk magunkat, ilyen például a curling, ahol egyszerre végezzük a hajítást és a söprögetést is. Volt egy olyan másodperc, amikor úgy tűnt, megértem, mi ennek a sportnak a lényege, illetve hogy mi a jó benne, de aztán tovaszállt, mint egy csúsztatott kő a surrogó játékban.

Ha össze kéne foglalni egyetlen bekezdésben azt, amit eddig kilencben fejtegettem, akkor azt írnám, hogy a Nintendo Mario & Sonic at the Olympic Winter Games jópofa program néhány jobban sikerült pillanattal, de kevés benne az elődökre jellemző eredeti ötlet, és inkább az aktualitása miatt lehet sikeres. Aki képtelen elviselni, hogy vége a játékoknak, szerezze be magának a programot otthonra, és folytassa a sportokat a következő téli olimpiáig.