Mi leszünk Kína Kínája

A Huawei sanghaji központja kicsit olyan, mint maga Kína. Impozáns, hatalmas, erős, de az épület előtérében még ragasztó-, és festékszag terjeng, és ha benézünk a fehéren ragyogó takarófal mögé, látjuk, hogy az az építési szemetet rejti: kábelek, csomagolópapírok, létrák mindenütt, a munkálatok gőzerővel folynak, a látogató viszont csak a félkész szerkezet elé pakolt pompát látja.

Az ország fejlődése persze tény, amikor a hetvenes évek óta megállíthatatlan ágyúgolyóként száguldó gazdasági növekedés az áttörhetetlen falba ütközött, simán izzé-porrá zúzta azt: Kínában a világválság két éve alatt majdnem 20 százalékkal nőtt a GDP, ami ma körülbelül háromszorosa a tíz évvel ezelőttinek, és százszorosa az 1975-ösnek.

Kommunizmus egész másként

Az igazi fellendülés a hetvenes évek végén indult be, amikor a Kínai Kommunista Párt a tervgazdálkodás helyett fokozatosan piacgazdaságot vezetett be: megjelenhetett a belföldi és külföldi magántőke, és a sanghaji vagy sencseni különleges státuszú körzetek létrehozásával egyes területek elképesztő gazdasági növekedésnek indultak.

A leglátványosabb példa talán maga Sencsen, ami a hetvenes években még apró halászfalu volt, majd miután Teng Hsziao-ping létrehozta itt az ország első speciális gazdasági térségét, gyors növekedésnek indult, és ma már közel tízmillióan laknak benne. A helyválasztás egyébként nem volt véletlen, Kína be akart mutatni a túlparti településnek, Hongkongnak, ami nem is olyan régen még a kapitalista demokrácia egyértelmű felsőbbrendűségét hirdette. Sőt, tulajdonképpen azt teszi ma is: bár kapitalizmusból inkább már a kommunista Kína adhatna leckét, Hongkong az 1997-es újraegyesítés ellenére megmaradt demokratikus területnek, szabadon választott kormánnyal, saját pénzzel, rendszámmal, határátkelővel, ha úgy vesszük, nyelvvel, de Kínával közös hadsereggel és külpolitikával.

Gazdasági szempontból azonban leginkább úgy lehetne érzékeltetni a különbséget, már túl azon, hogy Hongkongban négyszer akkora az egy főre jutó GDP, mint a leggazdagabb kínai térségben, Sanghajban, hogy az agyonzsúfolt szigeten a takarófal mögött is befejezték már a munkálatokat. És ezt akkor is érezzük, ha csak a takarófalat látjuk.

Az igazán érdekes dolgok azonban most inkább a túlparton, Sencsenben történnek. Itt van például a 23 milliárd dollár értékű Huawei központja, ami a magyar Vodafone egyik legfontosabb partnere, és ami a hazai mobilcéggel együtt próbálta a kínai látogatás alkalmával megmutatni, mekkora potenciál van az országban.

Pillanatok alatt

A cégtörténet mindenesetre impozáns: 1988-ban alakították, majdnem tíz évet vártak a nemzetközi piacra lépéssel, akkor is csak a híd túloldalára, Hongkongba jutottak. Aztán 2004-ben megkötötték az első fontos európai szerződést, míg ma már a Huawei az Ericsson után a második legnagyobb mobileszköz-gyártó a világon, és ha így folytatja a növekedést, előbb-utóbb meg is előzheti a skandináv konkurenst.

A sencseni központ a város külterületén, egy ipari parkban található, ami nagyjából úgy néz ki, mint Silicon Valley, csak nagyobb a páratartalom, több a biciklista, és van járda az irodák között. A Meiguan Express Way-en kifelé tartva balra kell kanyarodni, ha a négyszázezres, mostanában öngyilkos munkásokról elhíresült Foxconn-birodalomba akarunk eljutni, míg jobbra, ha a Huawei-hez tartunk.

Nemcsak irodák, fejlesztő és adminisztrációs központok vannak itt, hanem lakóépületek is, amikben meglehetősen kulturált körülmények közt tárolják az esti időszakban a munkaerőt. Itt élt korábban kísérőnk is, Sun Yi, akit Magyarországon Sárinak hívnak, és aki egyébként tökéletesen beszéli nyelvünket, hála egy kínai színésznek, aki budapesti vendégszereplése után annyira megszerette a fővárosunkat, hogy fiait Budának és Pestnek nevezte el. Pest is híres színész lett, így elég sokan értesültek Kínában arról, hogy Magyarország létezik, így amikor Sárinak nyelvet kellett választania, a miénket választotta.

De Sencsenben amúgy is viszonylag könnyen találkozhatunk olyannal, aki érti a nyelvünket, hiszen a kínai magyar közösség leginkább innen származik, olyat viszont még az elegáns éttermekben is nehezen találunk, aki képes megérteni akár csak a legegyszerűbb angol szavakat is.

A Huaweinél persze más a helyzet, az itt dolgozók jelentős része diplomás, tehát beszél nyelveket, felük a kutatásfejlesztésben érintett, ráadásul mindannyian érdekeltek a cégben: az összes alkalmazott részvényes is egyben, akik a szakszervezeten keresztül gyakorolják jogaikat. Ennek megfelelően még a legnagyobb egyéni részvényesnek, az alapítónak is csak körülbelül a papírok két százaléka van a birtokában. Ilyesmi lehet a megvalósult kommunista kapitalizmus.

Itt a világ kicsiben

A sencseni irodaházon belül aztán bemutatják a legújabb fejlesztéseket is, amik egy része jó kínai módra koppintás. Ott van a kínai tartózkodásra kapott mobilunk, amit persze a Huawei gyártott: külsőre a Nokia E71 és E72 közt helyezkedik el, menüje a Blackberry-ből érkezett, tudásában valahol a középkategória alatt van, használhatóságban jó, árban verhetetlen.

A bemutatóteremben az innováció és a másolás elkeseredett harcot vív egymással. Az iPadhez másoló hétcolos tablet 800x480 pixeles kijelzőjével és egy gigahertzes Snapdragon processzorával például kevés meggyőző érvet sorakoztat fel az Apple termékével szemben: az androidos készülék külsőre pofás, a hangszórók minősége azonban megkérdőjelezhető, a vga-kamera képe gyenge, de a cucc legalább könnyű, "és zsebre is dugható" - bolondozik a Huawei munkatársa, majd váratlanul tényleg zsebre dugja a karfiolnyi eszközt.

Ugyanígy inkább koppintásnak tűnik az a kommunikációs rendszer, ami három nagyfelbontású tévéből, három hd-kamerából, telefonokból, kommunikációs csatornákból és egyéb informatikai kiegészítőkből áll. "Ez olyan, mint a Cisco Telepresence rendszere" - mondom, és a cég alkalmazottai is elismerik, hogy honnan jött az ihlet, meg hogy a Huawei terméke is videokonferenciákra lett kitalálva, és az élmény is ugyanaz, de nyitottabb a rendszer, nemcsak egy cég alkatrészeit lehet felhasználni hozzá.

Jöhet az 1,2 gigabit

A mobilhálózatok fejlesztésében viszont nem a nagy konkurens mögött, hanem azzal együtt menetel a Huawei, nem véletlen, hogy a Vodafone is a kínai partner segítségével építi az itthoni bázisállomásokat. A 3G-s rendszer már a múlt, legjobb esetben is a jelen, és Kínában már a következő, pontosabban a 3.9-ik generációt, az LTE rendszert készítik elő. A 100 megabites letöltési sebességet lehetővé tevő bázisállomások már lassan az utcán is elérhetők lesznek, és ezekkel ötször-tízszer nagyobb letöltési sebesség lesz elérhető, mint a jelenlegi, 3G-s hálózatokkal.

De a sencseni központban már a 4G-s hálózatot, az IMT Advancedet is tesztelik, ami jól láthatóan működik: a mérőprogram 1,2 gigabites stabil letöltési sebességet mutat. Arra még ugyan évekig kell várni, hogy a valódi 4G-t (tehát nem a 4G-nek hívott 3.9G-s LTE-t) használó eszközök megjelenjenek a kereskedelmi forgalomban, de látszik, hogy a fejlődés nem állt meg, sőt, annak iránya és következő megállója is tisztán látszik.

Persze a 3G-n is van még mit dolgozni, a Vodafone például pont most indította el új szolgáltatását Budapest belvárosában, ami a szokásos 7,2 vagy 14,4 megabit helyett már 21 megabitet kínál, persze csak optimális körülmények között. A sanghaji mágneses vonaton viszont az ígéreteknek megfelelően működik az a funkció, ami legyőzi a 3G sebességhatárát. Az elterjed mobilhálózat ugyanis 160-180 kilométer per órás sebesség felett használhatatlanná válik, eldobja a jelet, ami főleg az egyre gyorsabb vasúti közlekedésben jelent problémát.

A Huawei rendszere viszont bírja a strapát: amikor pár nappal a sencseni bemutató után a MAGLEV szerelvény elkezdett gyorsulni, indítottunk egy hívást. 120-140 kilométer per óráig még a hagyományos hálózatok is bírták volna, aztán ahogy egymás után döntöttül meg korábbi szárazföldi sebességrekordunkat, egyre inkább kiderült, mire képes a MAGLEV mellé szerelt rendszer. A hívást ugyanis nem dobta el a hálózat 200, 240, 300, 360, 400 kilométer per órás sebesség mellett sem, sőt, amikor elértük a végsebességet, és a táj már 431 kilométeres sebességgel suhant el mellettünk, a velünk együtt az autópályán száguldó autók meg álló pontokká zuhantak össze, akkor is kitartott a vonal.

Kínai NASA

De ugorjunk vissza Sencsenbe: az új termékek bemutatója után egy bármikor elsötétíthető üvegen át megnéztük a Huawei call centerét, ami pont úgy néz ki, mint a NASA irányítóközpontja, egy óriási belmagasságú teremben a félszáz dolgozó sorokba rendezve egy irányba néz, velük szemben másfél tucat ötvencolos kijelzőn számok pörögnek, grafikonok rajzolódnak ki.

A szomszédos épületben meg a gyártás és a logisztika folyik: drága már a kínai munkaerő, javarészt gépek szállítják az árut futószalagon, hogy átmenetileg a végeláthatatlan raktárban helyezzék el őket. Utoljára talán az Indiana Jones harmadik részében láttam hasonlót, ahol egy óriási csarnokban helyezték el a frigyládát, Sencsenben viszont nem festett fal adja az illúziót, a robotok valódi dobozokat hoznak több száz méter távolságból, a nem ritkán 15-20 méter magas polcokról.

Aztán hogy meddig lesz ez így, az egy izgalmas kérdés. Sencsenben az országos átlag négyszerese az átlagkereset, körülbelül 400 dollárt, 90 ezer forintot visz haza egy dolgozó a 100 dolláros jövedelemadó kifizetése után. Nyugdíjra ezután még nem jogosult, de a legtöbb alkalmazottnak van valamilyen nyugdíj-előtakarékossága is, persze ha futja rá a fizetéséből.

Az egyszerű, soron dolgozó munkásnak nehezebb a dolga, hiszen hiába keres az országos átlagnál többet, 30-35 ezer forintot havonta, Sencsenben drágábbak a lakások, mint Budapesten, szóval nehéz a helyzet. Persze javul: a számtalan munkabeszüntetés és öngyilkosság után a térség egyik legnagyobb munkaadója, a Foxconn például fél év alatt duplájára emeli a dolgozók fizetését, így az egyszerű gyári munkás is hazavisz majd körülbelül hetvenezer forintot.

Visszatér az ipar?

A sanghaji magyar konzul szerint a gazdagodás megfelel Kína törekvéseinek: amikor Sanghaj francia negyedében, egy volt brit rezidencia kertjében az ország gazdaságának jövőjéről beszéltünk, Kuti László elmondta, hogy a központi kormányzat is azon van, hogy az olcsó export helyett a belső kereslet adja a gazdaság növekedését, amihez tanult munkásokra, magasabb bérekre van szükség. Kérdés, hogy mi lesz akkor az olcsó tömegtermékekkel, de a konzul szerint ezeket nem fenyegeti veszély: egyrészt a végső árban olyan apró szerepet játszik a dolgozók fizetése, hogy egy jelentős emelés sem drágítaná érezhetően az eszközök árát.

Másrészt vannak még piacok, amik szívesen átveszik Kína szerepét a bérgyártásban, és ahogy azt egy korábbi cikkünkben is írtuk, pár évtizeden belül a Made in Vietnam feliratok válthatják a Made in China-t. Vagy épp a Made in Hungary címkék, hiszen ahogy drágábbá válik a távol-keleti munkaerő, úgy lesz egyre nagyobb jelentősége a távolságnak, és azoknak a szállítási problémáknak, amik például egy vulkánkitörés során jelentkeznek. A Huawei is fejleszt nálunk, a tervek szerint Magyarországon épül majd fel az az alkatrészközpont, ahonnan egész Európát képesek gyorsan ellátni. És akkor majd mi leszünk Kína Kínája, vagy még inkább Kína lesz Európa Európája, és akkor eljöhet a zöld halál.