A hat évig faragott pixelhegy

Mi a fenén dolgoztak hat évig? Hát ezen:

A legújabb Gran Turismo fejlesztését a kétezres évek közepén kezdték el, egészen pontosan 2004-ben. Azóta megjelent három Forza Motorsport, több mint féltucat Need for Speed, az igazi, újgenerációs konzolra írt Grand Turismo viszont csak nem akart előkerülni. Piacra dobták ugyan a HD Conceptet meg a Gran Turismo 5 Prologue-ot, de ezek csak amolyan felszopások voltak a valódi PS3-as verzióhoz. Pedig ez a játéksorozat érte el a legnagyobb sikereket a Sony platformján, fura, hogy ennyit kellett várni a legújabb PlayStationre fejlesztett epizódra, meg persze érthető is: a fejlesztők biztosra akartak menni, ahelyett, hogy kiadnának egy sebtében összetákolt szoftver, ami leégeti a sorozatot.

Nagy lendülettel

Az eredmény felemás lett. Nem úgy, mint sok másik játékban, amelyikben a grafika jó, a mesterséges intelligencia viszont ostoba. Itt hullámzó egyetlen kategória minősége is.

Vegyük például a grafikát: állat. A GT5 olyat mutat, amihez hasonlót még nem nagyon láttunk, a programozók az utolsó nanométert is kifacsarták a PS3 nyolcmagos, 150 GFLOPS teljesítményű, 3,2 gigahertzes processzorából. Az autók karosszériája szebb, mint az életben, ilyennek képzeljük őket, amikor tökéleteset álmodunk. A fények úgy csillannak meg a kocsikon, mintha az univerzum minden fizikai törvénye ezt a tükröződést szolgálná, a táj elmosottan köszön vissza az autó ívelt karosszériaelemeiről, a városok meg olyanok, mint a valóságban: tíz éve nem jártam Madridban, az utcákon versenyezve jutott eszembe, hogy milyen a spanyol főváros hangulata.

Mindez azonban csak akkor igaz, ha a 200 kiváltságos autó valamelyikével bandázunk egy sikátorban. Mert ha a kevésbé kidolgozott maradék 800 valamelyikével versenyzünk a hegyek közt, úgy fogjuk érezni, mintha csak a Gran Turismo valamelyik korábbi epizódjának a pixelszámát szorozták volna meg, hogy tele legyen pöttyözve a HD-kijelző. Az olcsóbb autók kidolgozása ugyanis sokkal elnagyoltabb, és mintha a táj sem csillogna olyan nagy átéléssel rajtuk, sőt, a szabadban maga a táj sem olyan meggyőző. Amikor versenypályán vagyunk, a három-négy évvel ezelőtti Need for Speedek köszönnek vissza, hasonló a helyzet akkor is, amikor hegyes-mezős tájakon versenyzünk. Azonban minden megváltozik, amikor beköszönt az éjszaka, mert ilyenkor még az elnagyoltabb versenypályák is fantasztikus látványt nyújtanak, míg a városoktól minden másodpercben lefosnánk a bokánkat, ha nem épp a küzdelemmel lennénk elfoglalva.

Mert egy autóversenyzős program azért csak a harcról szól. Lóerők, izzadság, tesztoszteron, péniszpumpa. Ilyesmi. Oké, hogy az első néhány futamon csajosan megfigyeljük a grafikát, később viszont a pixelekből csak egy fókuszálatlan pont marad az autó előtt harminc-negyven méterrel: körülbelül a pályának erre a pontjára bambulunk, miközben a periférikus látásunkkal a versenytársakat, a térképet, a sebességet és az autó viselkedését figyeljük. Kétszázas tempónál a kanyar előtt nem csillog az autó, nem tükröződik a szférák zenéje a karosszérián, nem számolgatjuk a pixeleket, csak a tempó, a kanyar meg a küzdelem van. És ebben a versenyszámban nem rossz a GT5.

Be kell lökni

Pedig nehézkesen indul, az első autók lassúak, nehézkesek, alig veszik a kanyart, ha kézifékezünk, kifordulnak, nem gyorsulnak, az egyenesben lehagynak minket, úgy érezzük majd magunkat, mintha betonba öntötték volna a lábunkat és úgy kéne részt vennünk egy magasugró versenyen a kenguruolimpián. Hát az egész mezőny rajtunk röhög!

Aztán ahogy egyre több versenyt nyerünk meg, és gyűlik a pontszámunk, emelkedik a levelszintünk, úgy tudunk egyre jobb kocsikat vásárolni először még a használtautó-kereskedőtől, aztán már a szalonból, és ezzel párhuzamosan egyre pörgősebb, könnyedebb a verseny is. A romhalmazokból kiszabadulva átjárt a szabadság érzete, amikor már nem az autó, hanem saját vezetési képességünk szab határt a köridőknek.

És hát autókból itt aztán van választék: vagy ezer kocsit digitalizáltak be, változatos minőségben, a hatvanas-hetvenes évek amerikai, japán és európai modelljeitől kezdve korunk limuzinjain át egészen a kis szériás szuper-sportautókig van itt minden. Ráadásul igazán könnyű beleszaladni olyan kocsiba, ami megtalálható a családban, amit a való életben is vezetünk, így fokozva a versenyek amúgy is remek hangulatát. Amikor például az egyik versenyen megelőzött egy Fiat Barchetta, az autóm, ami ilyenkor télen garázsban pihen, a használtautó-kereskedő megszállott látogatója lettem, minden verseny után a boltban nézelődtem, hátha bevisz hozzá valaki egy példányt.

Erről jut eszembe: a menüben mozgás meglehetősen kényelmetlenre sikerült. Sok gombnyomással lehet csak eljutni az egyik állomástól a másikig, miközben a töltési idő botrányosan lassú: hosszú idő, amíg megjelenik egy autó modellje, amíg betöltődik az almenü, hosszú-hosszú, lassú-lassú!

Passzív-ostoba

Szerencsére a verseny a menüben mozgásnál sokkal gyorsabb és élvezetesebb. Ha a pályán vagyunk és rendes autó van alattunk, izgalmasak és változatosak a futamok, amiken néha csak ész nélkül kell száguldoznunk, máskor meg ügyesen kell játszani a fék-gáz-kézifék szentháromsággal. Főleg, mert eszünk csak nekünk van a pályán: a többi kocsiba mintha agyhalott leguánok ülnének, a tetemeket a kormányra pakolták, amik néha rázuhannak a fékre: kiszámíthatatlan az ellenfelek viselkedése, nem ésszerű a fékezés, a gázadás, a kanyarodás íve, ráadásul mintha nem is vennének tudomást rólunk, csak saját magukkal lennének elfoglalva. Pont, mint a leguánok, nézzék csak, milyen közömbös a pofája:

A GT5 a hibák ellenére is jó játék. A grafika néha csak átlagos, de nagyon sokszor fokozhatatlanul szép, a menü lassú, de számos tuninglehetőséget és versenyszámot rejt, az autólista végtelenül hosszú, az ellenfelek hülyék, de tőlük függetlenül a verseny remek.

A teszthez a LED HD tévét a Samsung biztosította.