Bulvárosodik a háború

Az ember azért játszik egy videojátékkal, mert sikerélményt kap tőle. Ha nincs sikerélmény, nincs szórakozás sem, előbb-utóbb elfogy a türelem, és jön az uninstall és/vagy a játék lemezének előléptetése söralátétté. Ez a többszemélyes akciójátékok nagy tragédiája, hiszen ott minden egyes adagnyi sikerélmény (jól fejbe lőttem valakit) törvényszerűen azzal jár, hogy másnak elrontottam a játékát (jól fejbe lőtt valami szemét). A Battlefield 3-ban az a csodálatos, hogy úgy is élvezem, hogy átlagosan ötször halok meg, mire egyszer lelövök valakit. A maradék négy halálért kárpótol az akció változatossága, a látvány, a hangulat, meg az, hogy a karakterem akkor is fejlődik, ha béna vagyok, legfeljebb lassabban. És amióta rátaláltam a mesterlövészpuskára, az is előfordul, hogy nem vagyok a meccs végi ranglistán az utolsó háromban.

Tizennyolcadszor újratöltve

Az első, 1942 alcímű Battlefield kilenc éve jelent meg, és a feje tetejére állította a sokszemélyes akciójátékok világát. A nagy újítás annyi volt, hogy a második világháborús csatákban a játékosok járműveket is használhattak, a sima lövöldözést vadászrepülők, bombázók, tankok, hajók, tengeralattjárók és rögzített légvédelmi ütegek dobták fel. Ez egyrészt azzal járt, hogy sokkal hihetőbb és változatosabb lett a játék, mint azelőtt bármi, másrészt nagyon erősen a csapatmunka felé tolta el a hangsúlyt az akrobatikus rambózástól. Azóta 17 folytatás és kiegészítő jött ki a sorozatban, és a futószalagtermelés egyenes következményeként jól le is nyomta egy másik (a futószalagot jóval ügyesebben kezelő), szintén második világháborúsként indult, aztán modern környezetbe váltott sorozat, a Call of Duty.

A Battlefield 3 célja bevallottan az idei Call of Duty-epizód, a Modern Warfare 3 legyőzése volt, amihez a sorozattól merőben idegen módon erős, sztorialapú egyszemélyes játékmódot ígért, plusz mindent földbe döngölő grafikát, és a klasszikus játékmenetet. És ezt kétharmados többséggel sikerült is beváltani.

Sínen vagyunk

A félresikerült egyharmad egyértelműen az egyszemélyes rész, ami annyira próbált a Call of Dutyra hasonlítani, hogy valahol félúton azzá is változott. A sztori egy nukleáris merényletre készülő terrorszervezet körül forog, amit tengerészgyalogos hősünknek egy orosz GRU-ügynökkel összefogva kell megállítania, mert a CIA nem hisz neki. Az ügybe belekeverednek még iráni gerillák, orosz fegyverkereskedők, az irak-iráni határvidérkől induló kaland elvisz Párizsba és New Yorkba, de közben végig olyan kiszámítható és lapos, mint egy nagyon sokadik évad a 24-ből. Csak annál jóval rövidebb, négy-öt óra alatt végig lehet darálni.

Érthetetlen, hogy az a Battlefield, ami mindig is a nagy terekről és a változatosságról szólt, most most egy csőben, rögzített sínen húzza végig a játékost a cselekményen, lépésenként a szájába rágva, hogy mit kéne éppen csinálni. Most húzódj fedezékbe, mondja a játék, és előzékenyen meg is mutatja, hogy látod, az ott egy fedezék. Most nyomd meg a space gombot. Az a hosszú ott középen. Oké, most már előbújhatsz a fedezékből. Nézd csak, ott jön egy ellenség, lődd le. Ha bármi mást csinálunk, mint amit a pályatervezők kitaláltak, azonnal meghalunk, a cselekvési szabadságunk nagyjából annyiban merül ki, hogy ha egyszerre több ellenfél jön, megválaszthatjuk, milyen sorrendben akarjuk bántani őket. És még járműveket is csak nagyon korlátozottan használhatunk, pedig ha valami, hát az tényleg az egész Battlefield szíve, lelke, és ízlés szerint más belső szervei is.

Ez már nem háborús vidámpark, ahogy a műfaj szuperélethű vonulatának (Armed Assault, Operation Flashpoint) rajongói szokták gúnyolni, hanem háborús hullámvasút, ahol arra megyünk, amerre a sín visz, és sikítunk ha jön a lejtő. Hullámvasútnak viszont jó, ez meg kell hagyni, és itt jön be a képbe a grafika, ami messze a leglátványosabb, amit ma bármilyen játékplatform produkálni képes. Ezen nincs mit ragozni, tessék belenézni bármelyik videóba akár itt a cikkben, felhúzni teljes képernyőre, a lehető leghádébb felbontásra, és a játék tényleg így néz ki élőben is. Sőt, még ígyebbül. (A konzolos verziók jóval szegényesebbek látványban, mint a pécés.)

Terített multi

A Battlefieldnek mindig is a sokszemélyes mód volt a lényege, és ebben megint olyat mutat, amivel feledteti az eddigi nyavalygást. Már a puszta méretek lenyűgözőek: hatalmas pályák, akár 64 fős összecsapások, minden lángol, felrobban és összedől (néha már zavaró is, hogy alig látunk valamit a sok effekttől). És közben tudjuk, hogy a felettünk elhúzó vadászgépet is egy játékos irányítja, az arra tüzet nyitó légvédelmet is, és a szemközti kanyarban felbukkanó tankot is, ami egészen egyedülálló hangulatot ad a lövöldözésnek. Miközben iszonyú intenzíven kapja az összes érzékszervünk az összes irányból a háborút, valahogy mégsem válik az egész játéktermi stílusú reflexbajnoksággá. Bár élethűségről szó sincs (önmaguktól regenerálódó járművek, az elesetteket feltámasztó katonák), a csapatjáték és a taktika itt mindennél fontosabb. A háborút az ész nyeri meg, nem a fegyverek.

A háborúba négy kaszt valamelyikét választva léphetünk be (ez nem egyszeri döntés, minden halál után újra választhatunk, hogy a következő percekben milyen szerepet kérünk). A minden hasonló játékban szereplő, de általában csak kevesek számára izgalmas felcser kaszt funkcióit (gyógyítás, elesettek feltámasztása) hozzácsapták az alap Assault kaszthoz, rajta kívül van még Support (támogató tűz és plusz lőszer a biztosítása társaknak), Engineer (aknák telepítése, sérült járművek javítása) és a Recon, a klasszikus mesterlövész.

Ha a csatákban hasznára válunk a csapatunknak, a szerepjátékokhoz hasonlóan tapasztalati pontokat kapunk, és fejlődhetünk, új fegyvereket és képességeket szerezve. Ez egyrészt azzal jár, hogy aki béna, az is sikerélményhez jut a fejlődéstől, hiszen ha lassan is, de egyre erősebb lesz a karaktere. Másrészt hatványozottan kidomborodik az éjjel-nappal játszó és a csak alkalmanként lövöldöző katonák közti különbség, mert a fejlődés nem csak optikai tuning. Egy vadászgépnek például alapban csak a gépágyúját használhatjuk, a rakétákat, az ellenséges rakétákat zavaró rendszereket, meg minden egyebet nekünk kell megszereznünk (ez azt is jelenti, hogy a pilóták élete kezdetben igen keserves, a légvédelem rendszeresen szitává lövi őket).

Jelenleg egyetlen tapasztalt, és a fejlődési lehetőségeit kizárólag a tankokra koncentráló játékos képes egy harckocsiba beülve teljesen dominálni a csatateret. Ez itt nem azt jelenti, hogy mindenkit levadászik, begyűjt csillió pontot, és egyedül megnyeri a csapatának a menetet, hanem azt, hogy arra kényszeríti az ellenfél csapatát, hogy mindenki tank ellen specializált karakterre, fegyverre és taktikára váltson. Ezzel ugyanazon a pályán és játékmódon belül gyökeresen meg tud változni a játékmenet, és ez az, amit a Call of Duty nem tud a Battlefield után csinálni.

Logok a szeren

A játék egyik legvitatottabb újítása a Battlelog nevű rendszer, a játék köré írt Facebook-szerű közösségi oldal. Ez annyira hozzánőtt a játékhoz, hogy azt csak a webes felületen lehet elindítani és szervert keresni, ami körülményes és tök felesleges – viszont sokat segít a közösségépítésben, a klánok (itt platoonnak, azaz szakasznak nevezik őket) szervezésében, ami alighanem a játék hosszú távú sikerének kulcsa.

Egyelőre remekül el lehet bohóckodni egyedül is, véletlenszerű csatákban gyűjtögetve a pontokat és élvezve a fejlődést, de a játék csúcsa mindenképpen az lesz, amikor egy összeszokott csapatként, minden poszton egy-egy arra specializált emberrel, aktívan kommunikálva és taktikázva küzdünk egy másik, hasonló társaság ellen, földön-vízen-levegőben.

A labda mindenesetre most fel van adva: a kicsit callofdutysított, bulvárosodott, a kocajátékosokat és a hardcore arcokat is kiszolgáló Battlefield megtette a magáét, a mindent alázó látvány, és a sokszemélyes csaták élménye a műfaj legjobbjai közé emeli. Aztán majd meglátjuk, mit lép erre a CoD széria.