Sencsenben gyártják a jobb világot

Halálos áldozatokat szedő szupertájfun nehezítette meg utunkat Sencsenbe, de amikor végre le tudott szállni az előző nap visszafordított gépünk, rögtön feltűnt a különbség Pekinghez képest.

A kínai fővárosból annyi maradt meg bennünk, hogy káosz van, kosz és több ezer éves történelmi emlékek, az ég mindig szomorúan szürke, és csak a következő házsorig lehet ellátni a sűrű szmogtól. A fiatal Sencsenben azonban egy pálmafákkal szegélyezett tükörsima úton, a ragyogó kék ég alatt gurultunk el a Huawei menő vállalati kampuszáig. Aztán persze ott is elég volt átmenni az utca túloldalára, hogy a koszos káoszban találjuk magunkat.   

A Huawei kampusza, ahol körülbelül háromezer ember bérel magának apartmant. Vannak sportpályák, kávézók, és innen a vállalat irodái, gyárai - melyekben összesen negyvenezren dolgoznak - sétálva megközelíthetők. Akár az USA-ban is lehetne.

Kapitalizmus a gyorsítósávon

Sencsen csak néhány hónappal idősebb nálam, amennyiben a ma létező tízmilliós megapoliszról beszélünk, és nem arról a háromszázezres kisvárosról, ami 1980-ig állt itt. A kínai vezetés ekkor hozta létre ezt a különleges gazdasági övezetet, hogy kapitalista újításokkal tudjon kísérletezni. Annak óriási politikai kockázata lett volna, ha mindezt egy meglévő nagyvárosban, Pekingben vagy Sanghajban teszik meg, főleg ha balul sül el a kísérlet, ezért esett a választás elsőként az akkor még jelentéktelen Sencsenre. 

A különleges státusz, az alacsonyabb adó és Hongkong közelsége sok külföldi céget vonzott a régióba. A kínai techóriások közül többnek (Foxconn, Huawei, BYD, Hasee, Tencent, Konka és ZTE) is itt van a székhelye. Az évente harmincszázalékos növekedés eredményeként most

Kína olvasztótégelyének is hívják a régiót, mert az ország minden részéről ideáramlott a munkaerő. A lakosságnak azonban csak az egyötöde telepedett le tartósan, az emberek többsége megszedi magát és továbbáll.

Sencsenben 30 év alatti az átlagéletkor, és folyamatos a migráció. Nemcsak jönnek emberek, hanem mennek is, mert

A kizárólag fehérgalléros mérnököknek otthont adót Huawei-kampusszal szemben egy piac foglalja el az utcát az ócska emeletes házak tövében, ahol sokkal alacsonyabb kerestűek élnek.

Kínában, és főleg ezen belül Sencsenben egészen mást jelent a munka, mint Magyarországon: hétvégén is mindig kell dolgozni, csak egy szabadnap jár. Az egyik helyi mobilárusnál, bár elvileg nem volt nyitva az üzlet, szombaton is fél tucat fiatal nyomkodta a készülékeket, egészen este tízig. Amikor az itthon szokásos szombat esti vacsorával és sörözéssel végeztünk, ők akkor indultak haza.

Ennél még rosszabb a helyzet a gyárakban, bár az elmúlt években állítólag volt némi javulás a nemzetközi sajtó nyomása miatt. Az iPhone-okat termelő Foxconn-gyárakban elkövetett több tucat öngyilkosság rossz fényt vetett a városra is, és a pekingi vezetés nyilvánvalóan nem engedheti meg, hogy a látványos kapitalizmus-projektről negatív hírek keringjenek.

ahogy az is, hogy betiltották a drámai helyzettel foglalkozó blogokat, látszik hogy csak a szőnyeg alá akarták söpörni az egészet. De végül a Foxconn a béreket is emelte kicsit.

A gyárak nyomasztó légköréről bővebben ír Peter Hessler a Strange Stones című könyv Boomtown girl fejezetében. Részletesebben bemutatja, barátja életén keresztül, ahogy a kapzsi vállalatok – szabályokat megszegve, korrupt hatósági kapcsolataikkal visszaélve – az üzem területén szállásolták el a dolgozóikat, akiknek kötelező volt ott aludniuk, hetente csak egyszer hagyhatták el a gyárat. Gyakorlatilag csapdába kerültek, a felemelkedés lehetősége nélkül, önmagukra utalva. (Ugyanez a sztori elolvasható a New Yorker magazinban is)

A nagyváros+individualizmus képletéből azonban érdekes dolgok születnek. Sencsenben is aktív a kulturális élet, és nemcsak kiváló operaház van nemzetközi sztárok műsoraival, hanem hiphop szcéna is, és olyan loftlakásokból álló hipszternegyed, ahol hétköznap is találkozunk bulizó-piáló helyiekkel az élőzenés éttermekben. Persze ezen a környéken azok élnek, akik meg tudják engedni maguknak a felhőkarcolókkal megtömött Futian negyed 5-7 ezer eurós négyzetméterárait, ami még európai viszonylatban a rohadt drága kategóriába esik.

A munkások egyszobás bérlakása havi 100 euróból is kijön. Egy korábban Kínában élt ismerős elmondása alapján ezekben jellemzően olyan apró a fürdőszoba, hogy a zuhanyzó a guggolós vécé fölött van, és tusolás közben vigyázni kell, hova lép az ember.

Deng Chunru 900 eurós képe a sencseni hipszternegyed egyik galériájából. Felismerhető az egyén, de beleolvad a környezetébe, nem látszanak pontosan a vonásai. Mintha pont azokról szólna, akik Sencsenben ki akarnak törni a rabiga alól, de erre nincs lehetőségük.

Hello Sir, you need iPhone?

Sencseni gyárba nem tudtunk ellátogatni, de a város tempója jól érezhető a Futian negyedben lévő világhírű Huaqiangbei bevásárlóutcában is, ahol minden alkatrészt meg tudunk venni, ha a sufniban akarunk összerakni egy okostelefont. Itt nem támadtak ránk úgy az eladók, mint négy évvel ezelőtt Sanghajban, csak néha eleresztettek egy óvatos kérdést, hogy esetleg akarunk-e iPhone-t. Hiszen mindenki azt akar.

Az áruházak semennyire sem hasonlítanak a hazai plázákra. Utcaszinten átlagos boltokat találunk, a Samsung telefonoktól a Nikon objektívekig minden kapható. Egy emelettel följebb már a kiegészítőké a terep, bele lehet fulladni a plasztikba. Itt alkudoztunk egy gorilla tripodra a Bing Translator tolmácsprogram segítségével, és mivel sokat kellett várni az árura, még 10 százalékot elengedtek az árból.

Minden asztalnál forrasztópáka, a fiatalok cigivel a szájukban, pulton hagyott ebédmaradék mellett szerelnek szét vagy össze okostelefonokat.

Óriási a forgalom, a folyosók a vastag ragasztószalag tépésének hangjától zajosak, tele van minden szeméttel, futárok rohangálnak fel és alá. Sencsen kereskedőinek és szerelőinek nincs idejük lazsálni, ha el akarják látni a környéken élő 40-50 millió embert, a Gyöngy-folyónál ugyanis több, egyenként 8-10 milliós város alkot egy megavárost. 

Vonzó biztonság

Aki csendre és nyugalomra vágyik, az valamelyik fejlesztőcéghez próbál bekerülni, mint amilyen a Huawei is. Ők azt állítják magukról, hogy Kína-szerte ők a legnépszerűbbek, minden álláskereső őket jelöli meg elsődleges célpontként. Ennek három oka van Roland Sladek nemzetközi pr-igazgató szerint:

• jók a fizetések,
• nagy felelősséget kap a dolgozó,
• és lehetőséget arra, hogy külföldön dolgozzon.

Aki két éven át jól nyomja, az részvényt is vehet a cégben, ami még jobb munkára ösztönöz: minél eredményesebbek, annál nagyobb az osztalék.

A vállalat irodáiban már kevésbé látványos a pörgés. A normális munkaidőt elnyújtják, mert az ebédidő másfél óra hosszú. Mindenkinek van bent a cégnél matraca, amin ebéd után henyélnek 40-50 percet, de ez nem mediterrán jellegű lustálkodás, hanem éppen ellenkezőleg: ezzel látják biztosítottnak, hogy délutánra is marad bennük még kraft, és hatékonyan tudnak dolgozni.

Olyan a Huawei bemutatóterme, mint egy űrhajó

Sencsen tehát nem szimplán változatos, óriásiak a különbségek életszínvonalban. Egy fontos kérdés még egy ideig válasz nélkül marad: vajon a sencseni szegények tömege mikor mondja azt, hogy elég volt ebből? Azt mondják, már itt is elkezdődött a dzsentrisedés, nő a magasabb végzettségű bevándorlók aránya. Akárcsak az amerikai Szilícium-völgyben, ahol a társadalmi feszültségek időnként atrocitásokba torkollanak, a szerényebb fizetésből élők kővel dobálják meg a Google vállalati buszait.

Egy elmélet szerint Kínában addig nem kell tartani ilyesmitől, amíg a gazdasági fejlődésből mindenki profitál, és a legszegényebbeknek is jelentősen nő az életszínvonaluk. Ha ez a korszak véget ér, Sencsen nagy eséllyel lesz gócpont, mert a jól kereső mérnököktől a talicskázó zöldségesig mindenféle népségből nagyon sok van, nagyon szűk helyen.

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!