További Tech cikkek
- Az Instagram ezentúl korlátozza a politikai tartalmakat
- Japán szigorítana a mesterséges intelligencia fejlesztésén
- Elképesztő változáson esik át a Waze
- Fél évig akár féláron is használhatják a vezetékes internetet a Digi előfizetői
- Aggódik az Apple az iPhone miatt, biztonsági kockázatokat rejthet egy uniós szabályozás
Halálos áldozatokat szedő szupertájfun nehezítette meg utunkat Sencsenbe, de amikor végre le tudott szállni az előző nap visszafordított gépünk, rögtön feltűnt a különbség Pekinghez képest.
A kínai fővárosból annyi maradt meg bennünk, hogy káosz van, kosz és több ezer éves történelmi emlékek, az ég mindig szomorúan szürke, és csak a következő házsorig lehet ellátni a sűrű szmogtól. A fiatal Sencsenben azonban egy pálmafákkal szegélyezett tükörsima úton, a ragyogó kék ég alatt gurultunk el a Huawei menő vállalati kampuszáig. Aztán persze ott is elég volt átmenni az utca túloldalára, hogy a koszos káoszban találjuk magunkat.
Kapitalizmus a gyorsítósávon
Sencsen csak néhány hónappal idősebb nálam, amennyiben a ma létező tízmilliós megapoliszról beszélünk, és nem arról a háromszázezres kisvárosról, ami 1980-ig állt itt. A kínai vezetés ekkor hozta létre ezt a különleges gazdasági övezetet, hogy kapitalista újításokkal tudjon kísérletezni. Annak óriási politikai kockázata lett volna, ha mindezt egy meglévő nagyvárosban, Pekingben vagy Sanghajban teszik meg, főleg ha balul sül el a kísérlet, ezért esett a választás elsőként az akkor még jelentéktelen Sencsenre.
A különleges státusz, az alacsonyabb adó és Hongkong közelsége sok külföldi céget vonzott a régióba. A kínai techóriások közül többnek (Foxconn, Huawei, BYD, Hasee, Tencent, Konka és ZTE) is itt van a székhelye. Az évente harmincszázalékos növekedés eredményeként most
Kína olvasztótégelyének is hívják a régiót, mert az ország minden részéről ideáramlott a munkaerő. A lakosságnak azonban csak az egyötöde telepedett le tartósan, az emberek többsége megszedi magát és továbbáll.
Sencsenben 30 év alatti az átlagéletkor, és folyamatos a migráció. Nemcsak jönnek emberek, hanem mennek is, mert
Kínában, és főleg ezen belül Sencsenben egészen mást jelent a munka, mint Magyarországon: hétvégén is mindig kell dolgozni, csak egy szabadnap jár. Az egyik helyi mobilárusnál, bár elvileg nem volt nyitva az üzlet, szombaton is fél tucat fiatal nyomkodta a készülékeket, egészen este tízig. Amikor az itthon szokásos szombat esti vacsorával és sörözéssel végeztünk, ők akkor indultak haza.
Ennél még rosszabb a helyzet a gyárakban, bár az elmúlt években állítólag volt némi javulás a nemzetközi sajtó nyomása miatt. Az iPhone-okat termelő Foxconn-gyárakban elkövetett több tucat öngyilkosság rossz fényt vetett a városra is, és a pekingi vezetés nyilvánvalóan nem engedheti meg, hogy a látványos kapitalizmus-projektről negatív hírek keringjenek.
ahogy az is, hogy betiltották a drámai helyzettel foglalkozó blogokat, látszik hogy csak a szőnyeg alá akarták söpörni az egészet. De végül a Foxconn a béreket is emelte kicsit.
A gyárak nyomasztó légköréről bővebben ír Peter Hessler a Strange Stones című könyv Boomtown girl fejezetében. Részletesebben bemutatja, barátja életén keresztül, ahogy a kapzsi vállalatok – szabályokat megszegve, korrupt hatósági kapcsolataikkal visszaélve – az üzem területén szállásolták el a dolgozóikat, akiknek kötelező volt ott aludniuk, hetente csak egyszer hagyhatták el a gyárat. Gyakorlatilag csapdába kerültek, a felemelkedés lehetősége nélkül, önmagukra utalva. (Ugyanez a sztori elolvasható a New Yorker magazinban is)
A nagyváros+individualizmus képletéből azonban érdekes dolgok születnek. Sencsenben is aktív a kulturális élet, és nemcsak kiváló operaház van nemzetközi sztárok műsoraival, hanem hiphop szcéna is, és olyan loftlakásokból álló hipszternegyed, ahol hétköznap is találkozunk bulizó-piáló helyiekkel az élőzenés éttermekben. Persze ezen a környéken azok élnek, akik meg tudják engedni maguknak a felhőkarcolókkal megtömött Futian negyed 5-7 ezer eurós négyzetméterárait, ami még európai viszonylatban a rohadt drága kategóriába esik.
A munkások egyszobás bérlakása havi 100 euróból is kijön. Egy korábban Kínában élt ismerős elmondása alapján ezekben jellemzően olyan apró a fürdőszoba, hogy a zuhanyzó a guggolós vécé fölött van, és tusolás közben vigyázni kell, hova lép az ember.
Hello Sir, you need iPhone?
Sencseni gyárba nem tudtunk ellátogatni, de a város tempója jól érezhető a Futian negyedben lévő világhírű Huaqiangbei bevásárlóutcában is, ahol minden alkatrészt meg tudunk venni, ha a sufniban akarunk összerakni egy okostelefont. Itt nem támadtak ránk úgy az eladók, mint négy évvel ezelőtt Sanghajban, csak néha eleresztettek egy óvatos kérdést, hogy esetleg akarunk-e iPhone-t. Hiszen mindenki azt akar.
Az áruházak semennyire sem hasonlítanak a hazai plázákra. Utcaszinten átlagos boltokat találunk, a Samsung telefonoktól a Nikon objektívekig minden kapható. Egy emelettel följebb már a kiegészítőké a terep, bele lehet fulladni a plasztikba. Itt alkudoztunk egy gorilla tripodra a Bing Translator tolmácsprogram segítségével, és mivel sokat kellett várni az árura, még 10 százalékot elengedtek az árból.
Minden asztalnál forrasztópáka, a fiatalok cigivel a szájukban, pulton hagyott ebédmaradék mellett szerelnek szét vagy össze okostelefonokat.
Óriási a forgalom, a folyosók a vastag ragasztószalag tépésének hangjától zajosak, tele van minden szeméttel, futárok rohangálnak fel és alá. Sencsen kereskedőinek és szerelőinek nincs idejük lazsálni, ha el akarják látni a környéken élő 40-50 millió embert, a Gyöngy-folyónál ugyanis több, egyenként 8-10 milliós város alkot egy megavárost.
Vonzó biztonság
Aki csendre és nyugalomra vágyik, az valamelyik fejlesztőcéghez próbál bekerülni, mint amilyen a Huawei is. Ők azt állítják magukról, hogy Kína-szerte ők a legnépszerűbbek, minden álláskereső őket jelöli meg elsődleges célpontként. Ennek három oka van Roland Sladek nemzetközi pr-igazgató szerint:
- jók a fizetések,
- nagy felelősséget kap a dolgozó,
- és lehetőséget arra, hogy külföldön dolgozzon.
Aki két éven át jól nyomja, az részvényt is vehet a cégben, ami még jobb munkára ösztönöz: minél eredményesebbek, annál nagyobb az osztalék.
A vállalat irodáiban már kevésbé látványos a pörgés. A normális munkaidőt elnyújtják, mert az ebédidő másfél óra hosszú. Mindenkinek van bent a cégnél matraca, amin ebéd után henyélnek 40-50 percet, de ez nem mediterrán jellegű lustálkodás, hanem éppen ellenkezőleg: ezzel látják biztosítottnak, hogy délutánra is marad bennük még kraft, és hatékonyan tudnak dolgozni.
Sencsen tehát nem szimplán változatos, óriásiak a különbségek életszínvonalban. Egy fontos kérdés még egy ideig válasz nélkül marad: vajon a sencseni szegények tömege mikor mondja azt, hogy elég volt ebből? Azt mondják, már itt is elkezdődött a dzsentrisedés, nő a magasabb végzettségű bevándorlók aránya. Akárcsak az amerikai Szilícium-völgyben, ahol a társadalmi feszültségek időnként atrocitásokba torkollanak, a szerényebb fizetésből élők kővel dobálják meg a Google vállalati buszait.
Egy elmélet szerint Kínában addig nem kell tartani ilyesmitől, amíg a gazdasági fejlődésből mindenki profitál, és a legszegényebbeknek is jelentősen nő az életszínvonaluk. Ha ez a korszak véget ér, Sencsen nagy eséllyel lesz gócpont, mert a jól kereső mérnököktől a talicskázó zöldségesig mindenféle népségből nagyon sok van, nagyon szűk helyen.