Érkezik a menetrend szerinti tévéforradalom

Az, hogy a tévégyártó ipar nincs túl jó bőrben, nem kimondottan új hír, bajban volt már 3-4 éve is, és azóta sem tud kimászni a gödörből. A probléma gyökere az, hogy sikerült olyan jól elterjeszteni a hd tévéket, hogy az embereknek nem akaródzik lecserélni azokat, bármilyen trükköt, 4K felbontást, hajlított képernyőt, 3d-s képet, intelligens hangvezérlést is ígérnek az új készülékekbe a gyártók. Ahogy a dolog kinéz, egy ideig még ez lesz a menetrend, lévén a felmérések szerint egy átlagos amerikai vagy nyugat-európai vásárló 7-8 évente cseréli le a tévéjét. Ennek ellenére - vagyis hát éppen ezért - a gyártók egyre egyre elkeseredettebben korbácsolják a kutatás-fejlesztési osztályaikat, meg a marketingeseket, hogy valamelyikük találjon ki valami radikálisan újat, amit hajlandók tömegével megvenni a népek. Az idei CES kiállítás tanúsága szerint az idei varázsszó a quantom dot technológia.

Aha, quantum dot, jól hangzik. És mit jelent?

A quantumdotosdi lényege, hogy nanorészecskékkel (ami, valljuk be, már önmagában állati tudományosan hangzik) turbózzák fel a ledes háttérvilágítású lcd-tévék képminőségét, egészen pontosan a fényerőt, a kontrasztot, és azzal a megjeleníthető színek spektrumát. A technológia a felbontástól független, vagyis lehet vele hd-s, vagy 4K-s kijelzőt is csinálni, sőt, egész biztosan lesz majd belőle 8K-s is.

A QD-tévék alapjául szolgáló részecskéket a nyolcvanas évek elején találták fel orosz és amerikai fizikusok, tulajdonképpen teljesen véletlenül, melléktermékként, amikor a tranzisztorok hatékonyságának növelésén dolgoztak. Az apró, 30-50 atom átmérőjű részecskék annyit tudnak, hogy ha növelik az energiájukat, a méretüktől függő hullámhosszú (nemfizikusul: színű) fényt bocsátanak ki, a nagyobbak vöröset, a kisebbek zöldet. A pláne ebben az, hogy ezek a színek nagyon tiszták, vagyis egy nagyon szűk frekvenciatartományban van a hullámhosszuk. Tehát a zöld nem egy csomóféle világosabb-sötétebb zöld keveréke, aminek az átlagát látjuk, hanem egyetlen árnyalat, koncentráltan. Ez pedig az úgynevezett Helmholtz-Kohlrausch effektus miatt fontos, ami kicsit leegyszerűsítve azt mondja, hogy minél tisztább egy szín, annál fényesebbnek látjuk.

Adott tehát egy olyan részecske, amit úgy tudunk előállítani, hogy pontosan meghatározott színű, és nagyon tiszta, vagyis nagyon erős fényt tudjon kibocsátani. Mondjuk vöröset, zöldet és kéket, amiből kikeverhető az összes többi szín. Azt pedig már tudjuk egy ideje, hogy a nagy fényerő, és az azzal elérhető nagy kontraszt a kulcsa annak, hogy egy kijelzőn megjeleníthessük az összes színt, ami egyébként a való világban is előfordul - és így jutunk el az igazán élethű képhez. A valódi világ kontrasztaránya (vagyis a látómezőnkön belül a legsötétebb és a legvilágosabb rész közti különbség) 1:100000, a mai tévék ebből meg tudnak mutatni 1:2000-et; nagyjából ez az oka annak, hogy kapásból meg tudjuk különböztetni, hogy a tévét nézzük, vagy az ablakon pillantottunk ki. (A kontrasztarányokról a tévégyárak marketingesei persze egészen más dolgokat mondanak, de ne higgyen nekik, itt írtunk róla bővebben, hogy miért.) Vagyis adott egy terület a tévégyártásban, ahol rengeteg hely van fejlődni, és egy 30 éves technológia, ami pont erre jó, de eddig leginkább napelemgyártásban, orvosi műszerekben, elektronmikroszkópokban használták.

És akkor tekerjünk előre 30 évet a naptáron

Az első QD-tévékkel a Sony kezdett kísérletezni 2011-12 körül, Triluminos fantázianév alatt, a 2013-as CES-en be is mutatták az első prototípusokat, akkor még csak egy kísérletként az éppen hódító OLED-technológia kiváltására, illetve arra, hogy a ledes lcd-tévéket az OLED szintjére hozzák képminőségben.

(Intermezzo: miért csak akkor, ha a technológia már megvolt 30 éve? Hát mert egészen addig volt egy csomó más trükk a felbontás és a képfrissítés növelésétől a képcső lapos lcd-panelre váltásáig, amikkel kisebb erőfeszítéssel lehetett látványosabb eredményt produkálni.)

Az idei CES pedig tévéfronton már gyakorlatilag a quantum dotról szólt, ilyen tévéket mutogatott az összes nagy koreai és japán gyártó, illetve pár kínai is. Ami főként azért érdekes, mert azt mutatja, hogy a kínaiak minden eddiginél gyorsabban és ügyesebben követik a trendeket, és gyártják le nagyjából ugyanazt sokkal olcsóbban, mint a nagyok az LG-től a Samsungig, a Sonytól a Sharpig és Panasonicig. És nem csak a tévéknél megy ez, van már QD-kijelzős notebook és tablet, sőt, már terjed a pletyka, hogy az iPad és az iPhone idei generációi is ilyennel lesznek szerelve. Na nem mintha egy iPhone-pletyka olyan sokat számítana januárban.

Akárhogy is, akik látták élőben a QD-s tévéket a CES-en, nagyjából egyetértenek abban, hogy ez kb. ugyanannak a fejlődési útnak lehet a megfelelője színek terén, ami felbontásban a hd -> 4K váltás volt. Vagyis éppen van.

Na de hogy is működik ez?

Hogy mitől olyan forradalmi a QD (vagy hogy az-e egyáltalán, vagy csak egy újabb marketinges varázsszó), ahhoz először vegyük át gyorsan, hogyan is működik a sima ledes lcd-tévé. A LED egy nagyon egyszerű elektronikai alkatrész, azt csinálja, hogy ha áramot kapcsolnak rá, világít. Az ilyen tévékben a képernyő háttérvilágítását oldják meg nagy fényerejű, fehér (pontosabban kék, amit sárga foszforral felületkezelnek, így fehér fényt ad ki végül) LED-ekkel. A fény egy polarizáló szűrőn halad keresztül, aztán jut el az lcd-tévék venét adó folyadékkristályokig, amelyek vagy blokkolják, vagy átengedik a következő polarizáló szűrő felé. Itt három színszűrő rétegen halad keresztül (vörös, zöld, kék), és így áll elő végül minden egyes képpont színe és fényereje. Vagyis a fény egy rakás szűrésen, polarizáláson megy keresztül, ami által gyengül a fényereje és a tisztasága is.

És itt jönnek képbe a kvantumpontok.

QD-tévénél a kék ledek maradnak kékek, nem csinálnak belőlük fehéret, viszont beteszik eléjük a QD-nanorészecskéket, amelyek a zöld és vörös fényt előállítják. Aztán jön a többi, folyadékkristály, polarizálás, színszűrés, de mivel sokkal erősebb és tisztább fény volt a kiindulási alap, a végeredmény is az lesz.

Ez azért elég drága mulatságnak hangzik

Persze, a hagyományos ledes tévéknél drágább, de – és valójában emiatt a nagy ráizgulás a gyártók részéről –, még mindig jóval olcsóbb a technológia, mint a jelenlegi csúcsnak számító OLED. A képminőség pedig bizonyos szempontokból jobb, másokból (a feketék nem olyan mélyek, a képernyő betekintési szöge kisebb) meg nem, de ezt bőven ellensúlyozza, hogy az új készülékeket nem a tízmillió forintos kategóriában kell bevezetni.

Ez persze eddig túl szép, hogy igaz legyen. A QD-tévék rákfenéje, hogy a nanorészecskék előállításához kadmiumot használnak, ami súlyosan mérgező és környezetszennyező anyag. A gyárakban persze tudnak óvatosan bánni vele, de tíz év múlva, amikor az első készülékek kezdenek majd a szeméttelepekre kerülni, nem lesz ennyire egyszerűen elhessegethető a probléma. A kadmium kiváltható ugyan indiummal, ami szintén mérgező, de kevésbé – cserébe a képminősége is gyengébb az ilyen kijelzőknek. A gyártók olyan nyilatkozatokkal próbálják menteni a menthetőt, hogy kadmium egyébként a szénerőművek füstjével is bejut a légkörbe, és ennél mennyivel jobb, kontrolláltabb, és zöldebb már az, hogy a tévé képernyőjében van. Ezzel együtt az EU-ban hónapok óta napirenden van a kadmium betiltása, illetve a használatának erős korlátozása, ami semmiképpen nem jó jel a tévégyártóknak.

Mehet a fa alá?

A QD-tévék egy-két kivételtől eltekintve még csak prototípus-szinten léteznek, várhatóan a karácsonyi szezonra próbálják majd a marketingesek felfuttatni az érdeklődést irántuk. Az árakról nem sokat tudni egyelőre, a Wired szerint az 55 hüvelykes (140 centi) képátlójú, 4K felbontású készülékek jelentik majd az alapot, ebben a kategóriában a sima ledes tévék az amerikai piacon most 2-3 ezer dollár körül mennek. A QD-verziók ebből kiindulva 2500-4000 körül lehetnek, a kínaiak pedig valószínűleg azon versenyeznek majd, hogy ki viszi be mélyebben 2000 alá az árat. Hogy ebből milyen számok jönnek majd ki forintban, azt már csak a dollárárfolyam hullámvasutazása miatt sem mernénk megtippelni.