Vendel
7 °C
19 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Most már végigjátszom, ha beledöglök is

mob01 1407930681
2015.05.25. 21:16

Kiszaladok a katedrálisból egy platóra, leugrok onnan egy háztetőre, majd egy másikra, csigalépcső balra, jön az a szőrös emberke, három vágással múlt időbe teszem, ki a lépcső alján az utcára, rohanás jobbra, ott vár az a böhöm farkas, oldalazok, amikor ugrani készül, nyissz-nyassz, máris néhai farkasról beszélhetünk, tovább a lépcsőn, be a ködbe, végre ott a főszörny, ezzel vigyázni kell, mert mérgez, oldalazás, vissza, pár gyors vágás közelről, aztán sebesen hátrálni, nehogy elkapjon, pár percig ez megy, hopp, ez az, már felénél is kevesebben van az életereje, talán most összejön... és ekkor csak egy tizedmásodperccel vétem el a ritmust, mire és a szörny egyik mancsa rögtön elkap, aztán a másik is, a többit a méreg bevégzi, és mire ihatnék egy gyógyitalt, már meg is haltam.

Nagyjából az ötvenedik alkalommal, csak ezen a helyen. És nem túlzok.

És ahelyett, hogy lendületből padlóhoz csapnám a kontrollert, a játék lemezére pedig körzővel karcolnék olyan üzeneteket, amik a kedves alkotókat szólítják fel, hogy változatos módokon kopuláljanak nagyon közeli rokonaikkal, ötvenegyedszer is kiszaladok a katedrálisból. És ez még csak a negyedik főszörny. A tizenhétből.

Ki itt belépsz, készítsd a nyugtatót

Nagyjából ilyen a From Software legutóbbi akciójátéka, a Bloodborne. Az elmúlt években a keményvonalas játékosok körében divat lett azzal hencegni, hogy végigjátszották a cég valamelyik programját. Az nem is hardcore gamer, aki nem tolt bele pár órát a Dark Souls II-be vagy a Demon's Soulsba, egy From-játék végére érni szinte a felnőtté válásnak számít a gémer szubkultúrában. Ezek a játékok ugyanis baromi nehezek. És baromi szórakoztatóak is tudnak lenni.

A videojátékok hőskorában természetes volt, hogy a játékosnak csak pár élete van, aztán beüt az elkerülhetetlen game over – még a játéktermi pénzbedobós automaták öröksége volt ez. Aztán egyre több játékban lehetett menteni vagy pályakódokat beírni, jött a quicksave, a checkpoint meg a magától gyógyuló életerő, és ezzel kicsit elveszett az a fajta diadal, amit akkor érzett az ember, amikor sok kitartással és gyakorlással három életből sikerült végül eljutnia a mondjuk Quest for Tires végére. Persze ki sírja vissza azokat az időket?

A jelek szerint elég sokan. A From játékai körülbelül azt a kihívást hozzák vissza, amit a game over-es játékok jelentettek, csak a maguk modern módján. A sztorit és környezetet illetően nagyon kevés infót csepegtetnek, egyáltalán nem fairek (a Bloodborne elején rögtön szétmarcangolja egy farkaslény a főhőst a miheztartás végett), és játékmechanikájukban is arra épülnek, hogy szívassák a hibákat vétő játékost. Márpedig minden játékos vét hibákat.

A sokadszori elhalálozás művészete

A Bloodborne esetében ez a szívatás főleg zseniális, kínzómesteri precizitással megtervezett pályákat jelent. A játék helyszíne a szörnyektől és gonosz által megszállt emberektől hemzsegő város, Yharnam, amit apránként fedezhetünk fel, nagyjából a következőképpen:

  • Meghalunk az első sarkon.
  • Kifundáljunk, hogy kell túljutni az első sarkon, és meghalunk a második sarkon.
  • Elveszítjük minden reményünket, hogy valaha végigjátsszuk ezt a játékot.
  • Sok-sok elhalálozás árán méterről méterre felderítjük a terepet, kitapasztaljuk, hogyan lehet lecsapni az ott lébecoló szörnyeket. Ezt egész jól begyakoroljuk.
  • Aztán találkozunk egy főellenféllel, amit nem győzünk le elsőre.
  • De még másodikra sem.
  • Sőt.
  • És amikor végre sikerül, jön egy újabb városrész, újabb első sarokkal.

Hogy még rosszabb legyen a helyzet, általában városrészenként egy mentéspont van csak, tehát a „városnegyed megtisztítása + főszörny megöléseˮ túraprogramot egy etapban kellene letudni – ha nem lennének megnyitható egérutak, rövidítések. Így egy hangyasóhajnyival könnyebb a helyzet, és az is segít, hogy ellenfeleinktől egy blood echo nevű esszenciát zsákmányolhatunk, amiből a játék misztikus központi helyén tápolhatjuk magunkat, tárgyakat vehetünk, és más tárgyakkal együtt fegyvereinket tuningolhatjuk. Ezzel két gond van: 1. a szörnyek is egyre erősebbek, a későbbi pályákon is három-négy csapással kifiléznek, ha bénázunk, szóval a tuningolás valójában csak annyit jelent, hogy tartjuk a lépést a szörnyekkel. 2. A blood echo lenullázódik minden egyes elhalálozáskor. Illetve jó esetben következő életünkben felszedhetjük ott, ahol meghaltunk, de ha nem jutunk el odáig, mert már előbb meghalunk, akkor tényleg búcsút mondhatunk neki. Amikor majdnem hatvanezer blood echo veszett el nekem így (az jó pár szintlépés), azt szerintem az alsó szomszédom is meghallotta.

A harcrendszer megint mókás valami: a Dark Souls II-ben még pajzsok kaptak központi szerepet, most a főhős egyik kezében lőfegyver, másikban valamilyen pengés kaszaboló célszerszám van. A védekezés így részben azt jelenti, hogy elugrálunk a minket ért támadások elől, részben azt, hogy ha megfelelő pillanatban sütjük el a pisztolyt, egy-két másodpercre megállítjuk az ellenfelet, és akkor lehet viszonttámadni hevesen (pár erős kombót is rejt a harcrendszer). Ha pedig megsebesülünk, és rögtön a sérülés utáni másodpercekben viszünk be találatokat támadónknak, részben (vagy akár egészben) visszanyerhetjük elvesztett életerőnket. Vagyis a játék erősen támogatja, hogy a komoly sebet kapott, pajzs nélküli játékos még jobban nekirontson az ellenfeleknek.

Szívatást így még nem élveztem

Most kellene megmagyaráznom, hogy ha a Bloodborne készítői (Mijazaki Hidetaka vezetésével, aki ma már korunk egyik sztárfejlesztőjének számít) ilyen lelkesen csatolják fel a játékosra a szopóálarcot, miért játszom egyáltalán a programmal. Erre nincs jobb válaszom annál, mint amit nekem mondtak annak idején a Dark Souls II-nél (aminek még ellenálltam): próbáld ki, ezt érezni kell. Mert tényleg akadnak rettenetes kínszenvedés részek benne, de amikor ezeken végre túljut az ember, az olyan katartikus élmény, amihez foghatót nagyon ritkán tapasztalni játékban. (Pro tipp: család előtt ne játsszunk a Bloodborne-nal. Feleségem nagyon furcsán nézett rám, amikor az első főszörnyet legyőzve állatias üvöltés kíséretében égnek emeltem a kontrollert.)

És nem mellesleg a játék gyönyörű. Nem villant brutál részletes textúrákat és leheletfinom animációt, mint a The Order: 1886 (ami játéknak amúgy közepes volt), viszont Yharnam erősen gótikus beütésű, komor városa az utolsó boltívig nagyon ki van találva, akárcsak az ellenfelek. Az egy csapással leverhető útszéli holló is úgy néz ki benne, hogy bármelyik horrorfilmben megállná a helyét, és a várost benépesítő lények többsége nagyon ötletes mind küllem, mind harcmodor tekintetében. Másfél éve halogatom, hogy belépek az új konzolgenerációba, és a Bloodborne volt az első játék, aminél komolyan elgondolkodtam, hogy veszek egy PlayStation 4-et (mert a cégest nem stoppolhatom időtlen időkig).

A Bloodborne nem mindenki játéka, sőt. Csak PS4-re jelent meg, eleve erősen 16 éven felülieknek való a rémálomszerű környezet és a literszám fröcsögő vér miatt, a nehézsége pedig gyakorlatilag kizárja az alkalmi játékosokat. De akit beszippant, azt nehezen ereszti, mint a játékbeli Yharnam. Én is folyton visszatérek hozzá, pedig nem szokott álmatlan éjszakákat okozni egy játék félbehagyása. De az a pár főszörny, ami még hátravan, mégis zavar. Most már végigjátszom, ha beledöglök is.