Pandora, Gabriella
-1 °C
4 °C

A gyűlölet a legolcsóbb drog

464553109
2015.10.02. 17:51
Nyilván ön is észrevette: mostanában a magyar nyelvű internet kommentszekcióiban nagyjából olyan a hangulat, mintha az Agymanók című Pixar-rajzfilm Bayer Zsolt elméjében játszódna, miután éppen kipróbálta a Flakka nevű hírhedt dizájnerdrogot. Valójában a jelenség nem magyar; nézzen csak be bátran egy tetszőleges YouTube-videó alá a kommentfolyamba: pillanatok alatt elszabaduló szélsőséges indulatokkal, egymás sértegetésével, nyers agresszióval, az értelmes párbeszéd szinte teljes hiányával fog találkozni.

A riasztóan alacsony színvonalú kommentek, a trollkodás, az online gyűlölködés nem mai találmány, igazából azóta léteznek, amióta az internetre lehetősége van a felhasználóknak is írni. Logikus volt feltételezni, hogy emögött a fórumok, blogmotorok adta anonimitás áll, és amikor jött a közösségi média és átformálta az internet, mindenki azt hitte, hogy valódi névvel-arccal senki nem fogja vállalni a gyűlölködő kommenteket.

Nem így lett, sőt.

A Facebookon, ahol a véresszájú kommentelők nem bújnak anonimitásba, bárki, aki kíváncsi rájuk, két kattintással megnézheti, kik ők. Itt szokott jönni a megdöbbenés, amikor a trágár anyázás vagy a népirtásra buzdítás mögül egy nem egy lepusztult kocsmatöltelék, hanem egy kisgyerekes anyuka, egy fürdőszobatükörben szelfiző tinilány, vagy egy öltöny-nyakkendős hivatalnok néz vissza. Felmerül a kérdés:

Az online gyűlölködő az igazi énünk (akit a való életben elnyomunk, mert civilizáltnak akarunk tűnni), vagy ez csak egy szelep a feszültség levezetésére, és nem feltétlenül szörnyeteg a Facebookon a szíriai menekültek legéppuskázásáról ábrándozó nagymama?

“A gyűlölködő sorok írói a valódi életükben nyugodt, barátságos, kulturált emberek is lehetnek. Élnek egy lehetőséggel, és ez az online tér tudattalan érzelmeket kivetítő tulajdonsága. Bármit le lehet írni, nincsenek fékek” – mondja Tari Annamária pszichológus, amikor a kommentelés lelki hátteréről kérdezzük.

„A gép előtt az online személyiségünkkel ülünk, ami ugyan nagy vonalakban hasonlíthat az offline-ra, de jóval impulzívabb, türelmetlenebb, indulatosabb. Az önkontroll oldódik, és az érzelmi élményre vágyó ember szabadon írja le válogatás és impulzuskontroll nélkül, ami eszébe jut. Lehet egy cuki nagymama is, aki így vezeti le felgyülemlett feszültségét, vagy egy magas pozíciót betöltő fiatalabb ember, akit a „nehogy már ne tehessem meg!” gondolata vezet.

Hihetetlen mennyiségű az az érzelmi motiváció, amiben az „én is leszek valaki”, „megmutatom magam mindenkinek” a vezérelv, vagyis a kommentelés leplezetlenül az exhibicionizmusról szól. Sokszor nincs színvonalelvárás, korrekció, de vannak durva helyesírási hibák, és közönséges mondatok, olykor izzó gyűlölet.”

Na de miért éppen a gyűlölködés az a forma, amiben a nárcisztikus, exhibicionista jellemvonások kiélését segítő kommentelés megjelenik? Az a szomorú helyzet, hogy:

Gyűlölni egyszerűen jó érzés

Ezt pedig nem én mondom, hanem kísérletekkel bizonyított tudományos tény. A gyűlölet és harag érzése az agyunkban noradrenalint, oxitocint és dopamint szabadít fel, nagyjából ugyanazokat a vegyületeket, mint a szex, a kokain, vagy akár a romantikus szerelem. Ennek valószínűleg evolúciós okai vannak, de amíg őseinknek kimondottan jól jött a harci lázban a fájdalmat és a félelmet elnyomó hormonkoktél, a közösségi médiában a beszélgetések színvonalának ugyanez határozottan nem tesz jót. A gyűlölet biológiai szinten nézve egy olyan agyi funkció, amivel drogot termelünk saját magunknak. Erre a drogra természetesen rá is lehet szokni, és ha más forrásból nem kapjuk meg, akkor beszerzési módnak marad a gyűlölködés. Ez megmagyarázza azt az elsőre érthetetlen jelenséget is, hogy miért olvasnak és kommentelnek emberek rendszeresen olyan lapokat, amiknek nem értenek egyet a mondanivalójával.

“Lélektani szempontból az indulat ilyen levezetése habituálódni tud, vagyis szokássá válik. Mint egy reggeli kávé. Valahol ki kell önteni az érzelmeket, és a közösségi média pont megfelelő hely, mert nincs szankció, legfeljebb egy moderálás. Az a személyiség azonban, akinek jók az érzelmi fékjei, nem fog rászokni arra, hogy gyűlölködhessen, mert nincs rá igénye. A szankció nélküliség, az impulzuskontroll oldódásának lehetősége annak vonzó, akinek az online felület adta szabadságra van szüksége ahhoz, hogy ezeket a mondatokat leírhassa. Az agyi jutalmazás itt nyilván meglesz, vagyis kifejezetten jó érzéseket fog az illető átélni, megelégedettséget, hogy most aztán jól odavágott” – mondja a pszichológus. Mindez magyarázatot nyújt arra a jelenségre is, amit ebben a kísérletben a saját bőrömön tapasztaltam: hogy a kezdő internetezőt hogyan nyelik le az ezoterikus szélhámosok és a gyűlöletcsoportok. “Amikor valaki odacsapódik olyan csoporthoz, melynek hangadói kifejezetten agresszívek, a csoporthoz tartozás vágya erősebb lehet a személyes érzelmeknél. Megjelenik a kognitív torzítás: az ember a többi taghoz igazítja a saját észlelését, a gondolkodását aláveti a csoport mentalitásának.”

Amikor a kommentelő feláll az internet elől

Hogy az online személyiség mennyire nem azonos a való életbelivel, azt mi sem illusztrálja jobban, mint az a videó, amiben menekültellenes kommentelők találkoznak igazi menekültekkel, és mondják el nekik, mi a bajuk velük. Harminc keménykedő kommentelőből mindössze kettő vállalta, hogy előben is találkozzon a gyűlölete tárgyával. A kettőből az egyik alig tudott két mondatot kinyögni, a másik nagyon küzdött, hogy jól megmondja a magáét, de így is ég és föld volt a különbség az online és az offline mondatai között.

A közösségi média sok szempontból fura hely, és az egyik legfurább jellegzetessége, hogy beszélgetésnyi távolságra közel hoz egymáshoz olyan embereket, akik egyébként nem állnának szóba egymással, sőt, valójában nagyon jól elvoltak addig egymás létezésének a tudomásul vétele nélkül is. Az ember a való életben olyanokkal veszi körül magát, akik nagyjából hasonlóan gondolkodnak, mint ő. Ez az interneten is folytatódik, amíg egy-egy érdeklődési kör köré szerveződő csoportokról van szó, de előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor – tipikusan egy cikk kommentjei között – az illető szembesül azzal, hogy itt olyanok vannak a társaságban, akik az ő koordinátarendszerében az “őrült”, a “hazaáruló”, vagy a “gonosz” címkék alá férnek csak be. Ez pedig igazi sokkhatás, és komoly frusztrációt okoz. A közösségi média dühössé tesz – és a ezért közösségi média világában a dühös tartalmak terjednek a legjobban.

Haters gonna hate

Az online gyűlölködést sok esetben az ember saját, offline élete feletti elégedetlenség fűti, az elismerés, a pozitív elfogadás iránti sóvárgás. A kommentekben a haragnak és a gyűlöletnek valójában nagyon sokszor nem is az adott téma a forrása, egyszerűen csak az internet tökéletes felületet ad a lecsapódásának. Jellemző forrás a rivalizációs harag is, az „ilyet én is tudnék írni”, és az „ezért még pénzt is kapsz?” jellegű mondatok egyértelműen a féltékenységről szólnak a pszichológus szerint. “Az embert a közösségi médiában a megosztás élményének öröme vezeti. A „mi egyet gondolunk” érzése elég erős ilyenkor, felülírhatja a józan ítélőképességet – vagyis vagyis megfontolás és kritika nélkül azonosul egy véleménnyel.”

Vagyok valaki, mert van véleményem – üzeni minden egyes poszt, komment és megosztás a közösségi médiában, az emberek pedig ösztönösen arra kezdik használni ezt a lehetőséget, hogy a segítségével jobbnak érezzék a saját életük érzelmi élményét. Kétségbeesetten igyekszünk magunkról olyan képet közvetíteni, amilyennek szeretnénk, ha látnának minket az emberek. Műveltnek, okosnak, jól értesültnek, viccesnek, boldognak. Ha nem is tudatosan, de a Facebook-posztok meglepően nagy része ezt a célt szolgálja a naplementére írt Coelho-idézetektől a kiscicás videókon át a nyaralási fotókig és buli-szelfikig.

A világ egy csodálatos hely lenne, ha mindenkinek tényleg olyan lenne az élete, mint amilyennek a Facebookon mutatja.

De hogyan illik bele ebbe a keretbe az online gyűlölködés? A pszichológus szerint ezt is ugyanaz az érzelem jellemzi: a nárcisztikus közlés vágya, amiben fontos az online közönség számára továbbított tartalom, de nem feltétlenül az a minősége.

A gyűlölet erőt és célt ad az embernek, és a gyűlölet célpontjára könnyen rátolja a felelősséget minden rosszért. És ezzel megint ott tartunk, hogy akinek hiányzik a sikerélmény, a saját sorsa feletti irányítás érzése, akinek üres és kilátástalan az élete, az fogékonyabb a gyűlölködésre. És akinek szüksége van rá, az mindig talál magának gyűlölnivalót – ezt az igényt pedig felfedezte magának a mainstream média is, és ki is használja. A politikáról nem is beszélve.

Jó, de hová álljanak a belgák?

Ezen a ponton viszont felvetődik a kérdés: hogy lehet az, hogy a gyűlölködő kommentek nem vesznek el a kulturált emberek okos hozzászólásainak tengerében? Azért, mert itt tökéletesen működik a hangos kisebbség uralmának elve. “A szelídebb emberek általában nem bocsátkoznak kommentcunamiba, mert gyorsan eszköztelenné válnának, az eltérő szóhasználat és érzelmek miatt. Általában is ez a helyzet, hogy ez a csoport elzárkózik az online kommunikációs harctól, egyrészt mert nincs rá igénye, másrészt, mert ez valójában itt lehetetlen győzni, csak csapódni lehet ahhoz a véleményvezérhez, aki uralja a terepet. Ezt a kommunikációs helyzetet pedig jobb elkerülni, mert igen kiábrándító érzelmileg” – mondja Tari Annamária.

Ebből viszont egyenesen következik, hogy megindul a klikkesedés. Van a gyűlölködők csoportja, és van mindenki más, aki önkéntelenül is átsorolja magát egy másik csoportba. Mindenki szépen felállítja a sztereotípiáit a másik csoportról (konkrétan azt, hogy a túloldal nem normális), és onnantól nincs esély se közeledésre, se párbeszédre, se úgy egyáltalán racionális gondolkodásra. A helyzet abszurditását jól mutatja, amikor a gyűlölködők vádolják a gyűlöletük célpontját gyűlölködéssel (ugye ismerős a "magyargyűlölő" bélyeg, amit hamar megkap bárki egy kommentfolyamban, ha nem utálja elég hangosan a világ nem magyar részét?). Ennek már-már művészi szintre jutott példája, amikor néhány hete egy írónőt azzal fenyegettek meg egy műve kapcsán, hogy ha nem írja le, hogy a pitbull egy szelíd állat, akkor széttépetik pitbullokkal.

Ez a jelenség mutatkozik meg mostanában minden eddiginél látványosabban a menekültválság miatt csúcsra járatott indulatok fűtötte közösségi médiában.

Apropó, menekültválság

Azt most inkább hagyjuk, hogy kinek az érdeke a menekültválság kapcsán a gyűlölethullámok minél magasabbra korbácsolása, vizsgáljuk meg inkább azt, hogy miért volt ez a jelenség olyan jó katalizátora az indulatok elszabadulásának. Tari Annamária itt bevezet egy új fogalmat, a tömegkommunikáció igazi fogyasztóját, aki nagyon közel áll ahhoz a figurához, akit az online szleng egységsugarú kommentelő néven ismer. Ő az, akinek az érdeklődési köre az extrém események (halál, bűnesetek, katasztrófák, orvosi bravúrok és hibák, nagy bukások és nagy felemelkedések) követésével jellemezhető – nem véletlen, hogy ez elég jól körülírja a tipikus bulvárlapok tematikáját.

“A saját vélemény formálásához szükség van higgadt értékelésre, ami hiányzik a tömegkommunikáció igazi fogyasztóinál. Az ő véleményüket általában kívülről diktálják. A menekültügy ráadásul olyan kérdés, amiről korrekt véleményt csak akkor lehet alkotni, ha valaki minden oldalról körüljárja a valódi tényeket – amiket ebben az esetben sokszor nem is lehet tudni. Ilyen szituációkban önkéntelenül is beindul az azonosulás tudattalan érzelmi folyamata. Nem mindegy azonban, hogy kivel azonosulunk, az adott vélemény átment-e bármilyen kritikai szűrőn, vagy valójában a jelenséget saját nárcisztikus igényeink szerint használjuk arra, hogy végre felrobbanhassunk” – mondja a pszichológus.

A menekültügy tökéletes ellenségképet nyújt azoknak, akiknek szükségük van erre. Ilyesmivel az ember általában kamaszkorban találkozik először: az egyik focicsapat drukkerei utálják az ellenfél csapatéit, az egyik zenei stílus vagy akár videojáték rajongói a másikéit. Csakhogy míg ez egy tinédzsernek leginkább ahhoz kell, hogy kialakuljanak a személyiség és az identitás határai, egy lelkileg egészséges felnőtt embernek már nincs szüksége ellenségképre.

„Az, hogy valakiről negatív a véleményem, még nem gyűlölködés. Az ellenségkép ezzel szemben azt jelenti, hogy fenn kell tartanom valakinek/valaminek a képét, akivel harcban állhatok és akire haragudhatok. Ez mindenképpen annak a jele, hogy az illetőben nagymértékű agresszió van, ami állandóan kiutat és felületet keres. Alapvetően egy kiegyensúlyozott embernek nagyobb igénye van a kölcsönös jó érzésekre, mint a haragjának állandó csatornázási lehetőségére. Ugyanez érvényes társadalmi méretekben is. Egy-egy társadalmi csoport egymással szembeni gyűlölete nem arról szól, hogy az a társadalom egészséges” – mondja a szakember.

És nagyon szomorú arra gondolni, hogy ebből a szempontból mit mutat most magáról Magyarország.