Blanka, Bianka
-2 °C
14 °C

A szovjet technika segít F–16-ost fogni Pápán

DSC 1120
2016.07.28. 18:21

Amikor az ember a honvédség rendezvényére megy, igazából nem mindig tudja, mi is történik majd a meghirdetett kezdési időpont után. A program általában előre nem ismert, és még ehhez képest is rendszeres a változtatás, a csúszás, néha pozitívan csalódik az újságíró, néha meg igazából csalódik. De az van, hogy panaszkodni nem nagyon lehet, egyrészt mert el kell fogadni, hogy a honvédség egy ilyen fura hely, másrészt meg hol máshol láthat az ember harckocsit célba lőni vagy repülőt bombát vetni.

Oké, ezt a két dolgot mondjuk pont a honvédségnél sem lehet látni, de úgy általában jó show-kat szoktak összerakni. Szerdán például egy több országon átívelő, a különböző haderőnemek közti együttműködést elősegítő, Panther Strike 2016 nevű hadgyakorlat és kiképzés sajtónapjára hívtak meg egy nagy halom embert Pápára. Ahogy mondtam, ilyenkor az ember legfeljebb csak sejti, hogy mit mutatnak meg, de értik, NATO-országok hadgyakorlata, repülők, több ország, F–16-osok, Gripenek, A-10-esek, ráadásul olyan névvel, hogy Panther Strike, ez kábé a felekezetfüggetlen karácsony nyár közepén.

Szóval reménykedve megérkeztünk, aztán kiderült, hogy Colleen Bell USA-nagykövet és Simicskó István honvédelmi miniszter is részt vesz az eseményen, hát akkor csak mutatnak már valamit, fejjel lefelé leszálló C–17-est, például. Sajnos nem így történt, gyorsan rendezzük is le, mire toltunk el laza két órát a pápai bázison.

Dobpergés

Bell és Simicskó kezet fogtak A–10-es pilótákkal. Ez a rész mondjuk érdekes volt, mert ha a marcona testőrök ellenére az ember elég közel merészkedett, hallhatta, hogy az A–10-es pilótája elmondja Bellnek, hogy nem, nagykövetasszony, már nincs vita arról, hogy kivonják-e a csatarepülőket, 2020-ig tuti hadrendben maradnak. Ez egyrészt szép dolog, mert az A–10-es komoly hagyományokkal rendelkezik, másrészt szükségszerű, mert lopakodókat megkívánó ellenség még nincs, csatarepülővel kiválóan bombázható ISIS meg egyre inkább van.

Bell és Simicskó beültek a 44-es oldalszámú Gripenbe. Ez is érdekes volt, egyrészt mert a pilótákon és a műszakiakon kívül legfeljebb a kecskeméti bázisparancsnokot szokták a vadászgépek közelébe engedni, civilt szinte soha, másrészt meg mert ez a magyar légierő legújabb gépe, az a kétüléses, ami a másik kétüléses helyett jött. Ha az ember elég közel merészkedett, azt is megtudta, hogy a pilóták testmagassága igazából nem számít, mert a pilótaülés magassága állítható.

Őszinte leszek, itt volt az a pillanat, mikor két amerikai katona a fülem hallatára kezdte dicsérni a büfében adott almás pitét, és mivel még hátra volt a Bell és Simicskó kezet fognak pilótákkal harmadik és negyedik része, úgy döntöttem, hogy kipróbálom az almás pitét, ami az amerikai katonák szerint is finom. És tényleg az volt, méghozzá úgy, hogy nem volt rajta porcukor, ráadásul hős nők és férfiak hessegették el a szintén a pitére gyűlő darazsakat jöttöm láttán.

Mikor visszaértem, Bell és Simicskó épp az egy amerikai, egy magyar, egy amerikai, egy magyar sormintában felállított katonákkal paroláztak, szóval kerestem inkább egy, a váll-lapja alapján sokat tudó embert, és megkérdeztem tőle, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Mármint nem a protokollnak, hanem a hadgyakorlatnak. Kiderült, hogy oké, ez most nem látszik, de amúgy tényleg tök sok értelme van, mert csehekkel, szlovákokkal, amerikaiakkal lehet egy sor fontos, egy esetleges háborúban fontos dolgot gyakorolni. Például a földön harcolók gyakorolhatják a közvetlen légi támogatás lehívását, ami a játékokban olyan egyszerű, a valóságban viszont szokni kell, hogy a repülők nagyságrendekkel gyorsabbak, mint a földiek, és csúnya hibák lehetnek, ha a katonák nem gyakorolják az eljárásrendeket.

Kicsit később az amerikai dandártábornok azt is elmondta, hogy

  • mi, dehogyis, a hadgyakorlat nem az oroszok elrettentésére van,
  • hanem például arra, hogy ők gyakorolják azt a logisztikát, amivel hipp-hopp ott tudnak teremni abban az európai szövetséges országban, ahol baj van. (Szóval ha valaki legközelebb kérdezi, hogy persze, a NATO ugyan hogy érne ide időben, ha megtámadnának minket az akárkik, válaszolhatja neki, hogy a fene tudja, de az tuti, hogy nagyon gyakorolják.)

Jött a következő programpont, a Bell és Simicskó csatázik a tolmáccsal elmondja a beszédét, ahol a szokásos dolgok hangzottak el, (a kedvemért váltsanak a mondat végéig a régi filmhíradók orrhangú rikkancsára) hazánk mindent megtesz ezekben a vészterhes időkben, a nagykövetasszony pedig büszke, hogy láthatja, hogy az amerikai csapatok mindent megtesznek ezekben a vészterhes időkben. Ne értsenek félre, ez a hadgyakorlat, ahogy a hadgyakorlatok általában, egyáltalán nem felesleges, a katonák tényleg fontos tapasztalatokra tehetnek szert, és bár ide most azt kéne írnom, hogy amelyekre reméljük, hogy sosem lesz szükség, ne felejtsük el, hogy az egyik szomszédos országban épp háború van.

A baj az volt, hogy mindez baromi unalmas volt, ráadásul a felhős-párás idő miatt még az a kevés látványosság sem volt látványos, amit a szervezők a programba pakoltak. Még akkor is kevés volt ez, ha beszédek alatt kirajzolódott egy Nagy-Magyarország térkép a felhőkből felborult az amerikai zászló, és még akkor is, ha Bell és Simicskó álltak a tűző napon, mi többiek meg hangár hűsében. Én egy idő után elkezdtem játszani a Prismával, szóval ha valaha is érdekelte, hogy nézne ki az amerikai nagykövet és a magyar honvédelmi miniszter, ha szerepet kapnának a Grand Theft Auto következő részében, akkor tessék, így:

Egy katonákat ábrázoló templomi ólomüvegablak meg így:

Próbáltunk kicsit hatni az illetékesekre, hogy legalább felszállás közben hadd nézzük meg majd a gépeket, vagy hadd jöjjünk vissza egyszer máskor, hogy magáról a hadgyakorlatról is készíthessünk anyagot, erre egyszerűen nem volt lehetőség – az egyik hivatalos személy szerint „ez a hadgyakorlat nem azért van, hogy az emberek lássák, mi történik”. Így aztán illedelmesen elköszöntünk, kisétáltunk a parkolóba, ahol, hogy megtudjuk, a reptér melyik végébe kell állni, hogy mégis le tudjuk fotózni a gépeket, amik miatt ilyen sokat utaztunk,

az egyik kolléga bekapcsolta a csomagtartójában tartott régi, orosz katonai rádiót.

Van ugyanis a magyar újságíróknak egy keménymagja, akik nem a pogácsa meg a pite miatt mennek el az ilyen eseményekre, hanem mert a szenvedélyük a katonai repülés. Ezek a fickók elképesztő mennyiségű információt tartanak magukban repülőkről, csapatmozgásokról, katonai szlengről, repülős eseményekről, és ha lehetőségük van rá, lefotóznak mindent, ami katonai és repül (vagy nem repül, de a reptér közelében van). Ha az embernek kedve támad lefényképezni egy F–16-ost, náluk jobb vezető nincs is, és itt érünk vissza a csomagtartóban kuksoló, régi orosz rádióhoz.

A reptér nem nyert, irány a kukoricás

A repterek egy adott frekvencián folyamatosan sugározzák, hogy az oda érkező gépek milyen irányban szállnak fel és le. Ezt bárki meghallgathatja, aki tudja, melyik sávot kell beállítani, és ha ez az infó megvan, már azt is lehet tudni, a (természetesen kerítéssel körbevett) reptér melyik vége alkalmas fotózásra. Szerda délután ez az északi vég volt, pár kilométerre tőlünk, szóval egy, a KRESZ szabályait finoman megcsípkedő autózás, és némi kukoricatáblában megejtett futás után már ott is álltunk a leszállópálya tengelyét jelző lámpasor tövében, és hallgattuk, mi búg a távolban.

Rajtam, a nyilvánvalóan csak a csoportra akaszkodott utánfutón kívül volt ott egy halom megszállott, általában legalább egy, karhosszúságú objektívvel felszerelt fotógéppel, akadt egy német, aki az ausztriai nyaralását szakította meg, mert hallotta, hogy itt vannak az F–16-osok, egy másikuknál pedig egy olyan hordozható rádióvevő volt, amellyel hallani lehetett a torony és a repülők közti rádióforgalmazást. A harminc-párezerért megvásárolható eszköz folyamatosan szkennelte a megadott sávokat, és ahol jelet vett, ott megállt.

Így aztán hallottuk a felszálló F–16-osok felszállási engedélyét (el is repült, jó hangosan mindkettő), aztán a 44-es Gripent is, váratlanul bejelentkezett egy leszálló C–17-es (ha láttak már óriási dolgot, az is kisebb, mint egy C–17), aztán visszajöttek az F–16-osok, vagyis nagyjából meg is volt, amiért eredetileg jöttünk, csak a hivatalos programban nem kaptunk meg. Már csak egy dolog maradt: a két A–10-es felszállása.

Megfordul a szél, megfordul a kifutópálya

Erre elég sokat kellett várni, közben a szél is fordult, vagyis a gépek felszállási iránya is megváltozott, így pont az ellenkező irányban hagyták volna el a kifutópályát, mint ahol álltunk, márpedig ez több kilométeres távolságot jelentett légvonalban is. Mivel magára a pályára a kukoricatábla és egy erdősor miatt nem láttunk rá, társaim úgy döntöttek, kockáztatunk: egészen a bázis kerítéséig előremegyünk, ahonnan láthatjuk majd a felszálló gépeket. A másik lehetőség az volt, hogy autóba pattanunk, és Pápát megkerülve átvágtatuk a bázis másik végére, de közben a pilóták gurulási engedélyt kaptak a toronytól, így ennyi időnk nem volt.

Újabb futás jött hát a kukoricák között, a kerítés mentén lévő földsánc ideális helynek bizonyult, fotóztunk A–10-feneket és a felszállást is megörökítettük, a gépek pedig kétszer is áthúztak búcsúzóul a fejünk felett. Kicsit olyan volt elindulni, mint egy jól sikerült horgászat után. Volt zsákmány, kellett némi lelemény is a sikerhez, és közben a jó levegőn, voltunk. Azt azért nem mondanám, hogy a civilizáció zajától messze, mert kevés hangosabb dolog létezik egy vadászrepülőnél.