Az iPhone megteremtésének titkos története

Ha valaki az Apple-nél dolgozott a 2000-es évek közepén, furcsa jelenséget figyelhetett meg. Emberek tűntek el egyik napról a másikra. Nem is akármilyen emberek, topfejlesztők, a cég legjobb alkalmazottai. Eleinte lassan tünedeztek el, később egyre többen váltak kámforrá. Az Apple egyik egykori alkalmazottja, Evan Doll úgy emlékszik ezekre az időkre, hogy hallottak ugyan pletykákat valami nagyon titkos fejlesztésről, de senki nem tudta pontosan, hova tűnnek el a legjobbak.

Henri Lamiraux szoftverfejlesztési menedzser és Richard Williamson szoftverekért felelős igazgató toborozta a legjobbakat a szupercsapatba. Odamentek a kiszemelt áldozathoz, bementek az irodájába, becsukták maguk mögött az ajtót. Nem kerteltek, megmondták, hogy egy olyan projekthez szeretnék áthívni, amelyről semmit nem mondhatnak – és persze azonnali választ kértek, nem adtak gondolkodási időt. Alig néhányan voltak, akik nemet mondtak a titokzatos ajánlatra.

A következő két és fél évben semmi mást nem csináltak, csak a nap 24 órájában a mobilozás történetének legfontosabb termékén dolgoztak. Semmi mást nem csinálhattak ebben az időszakban, a magánéletük szinte megszűnt, sokuk házassága tönkrement a projektben – nyilatkozták többen is évekkel később.

A szigor és titkolózás természetesen Steve Jobsnak, az Apple akkori vezérigazgatójának köszönhető. Paranoiásan védte a készülő mobilt, még Scott Forstallnak, a szoftverdivízió vezetőjének is megtiltotta, hogy akárcsak utalást tegyen az iPhone-ra cégen belül vagy kívül. Cégen kívülieket sem vehettek fel, csak az Apple alkalmazottai közül válogathattak, de akárkit felkérhettek a csatlakozásra, nem voltak korlátozások. Az iPhone a legfontosabb terméke volt a cégnek, és ekként is kezelték.

Az iPhone fejlesztése 2004-ben indult, legalábbis a hivatalos projektet ekkor indította el Steve Jobs. De az ötletelés már jóval korábban megkezdődött. Mint minden forradalmi terméknek, az iPhone-nak is több eredettörténete van, valószínűleg egyik sem igaz teljesen, de mindegyikben vannak igaz elemek.

Phil Schiller marketingvezető 2012-ben azt nyilatkozta erről, hogy sok minden vezetett az iPhone kifejlesztéséhez. Először is az Apple híres volt Macjeiről, de nem volt nagy a piaci részesedése. Aztán ott volt az iPod zenelejátszó, ami elég nagyot szólt a maga idejében. Emellett már megvolt az iTunes is az iPod mellett, ez a kettő megváltoztatta az emberek képét az Apple-ről. Azt kezdték kérdezgetni cégen belül és kívül: ha képesek voltak egy olyan népszerű terméket gyártani, mint az iPod, miért nem lépnek új területekre? Csinálhatnának kamerát, autót vagy más őrültséget.

Az iPhone nem létezhetne az iPod nélkül, ezt az a Tony Fadell állítja, aki mindkettő kifejlesztésében részt vett. Az iPodot 2001-ben dobták piacra, de két év kellett ahhoz, hogy igazán sikeres termék legyen. Kezdeti vergődése annak köszönhető, hogy a könyvtár szerkesztése, a zenék feltöltése az iTuneshoz volt kötve, az pedig nem működött Windowson. „Csak a holttestemen át” – állítólag ezt mondta Steve Jobs a felvetésre, hogy tegyék Windows-kompatibilissé az iTunest. Tony Fadell azonban titokban felállított egy csapatot, ami ezen dolgozott. Két évbe telt, mire a katasztrofális számok meggyőzték Steve Jobsot arról, hogy ne csak Macre adja ki az iTunest. Az iPodok eladása megugrott, több százmillió darab fogyott belőle, a cég bevételének hirtelen jókora százalékát ez kezdte hozni. És volt még egy hozadéka: az iPod divatos volt és menő, az egész Apple-nek adott egy alapvető „cool” életérzést.

Fadell értéke az egekig nőtt, nem véletlen, hogy ezek után az új divízióban is fontos szerepet kapott. Az iPod sikere szinte az utolsó pillanatban érkezett, 2004-ben ugyanis nem várt helyről jött a fenyegetés, mégpedig a mobiltelefonok felől, amelyek már mp3-at is le tudtak játszani. És ha a mobil zenét is le tud játszani, akkor minek vásároljon két készüléket a felhasználó?

Ekkor jött a képbe a Motorola Rokr. Ebben az időben a Motorola gyártotta az egyik legnépszerűbb mobilt, a szupervékony Razr flipet. A két cég együttműködésének eredménye az iTunes-telefon lett: a Rokr lett az első telefon, amelybe integrálták az iTunest.

Az együttműködés ellenére Steve Jobs hivatalosan még mindig a mobilok ellen ágált. Még 2005-ben is azt nyilatkozta (ekkor már az iPhone-projekt elindítása után vagyunk): az a legnagyobb baj a telefonokkal, hogy a cég egyszerűen nem tud elég jól tárgyalni a szolgáltatókkal. Túl nagy hatalmúnak gondolta a szolgáltatókat, amelyek konkrétan előírták a gyártóknak, milyennek kellene lenniük a mobiloknak.

Steve Jobs soha nem tűrte, hogy bárki beleszóljon a munkájába, de állítólag nem is a szolgáltatókkal volt a legnagyobb baja. Egyszerűen nem hitt abban, hogy az okostelefonok el fognak terjedni. Cégen belül tudták azt is, hogy a Motorola Rokr nem a legjobb megoldás, mert valójában nem változtatott semmit a meglévő technológián, lassú volt és nehézkes.

Mindenkinek van mobilja, de nem ismerek senkit, aki szeretné is a saját telefonját.

Ezt Steve Jobs mondta egyszer John Lasseternek, a Pixar kreatív vezetőjének. Úgy tűnik, az iPhone körüli legendákból van egy, amelyben mindenki egyetért, ez pedig az, hogy az Apple-nél mindenki azt gondolta, hogy a mobil szívás. Egy évvel az iPhone-projekt kezdete előtt arról szóltak az értekezletek, hogy összeszedték, mit utálnak a legjobban a telefonokban, legalábbis így emlékszik vissza Nitin Ganatra, aki az iPhone előtt az Apple emailfejlesztő csapatát vezette. Az volt az általános vélekedés cégen belül, hogy rendbe kellene tenniük ezt a piacot is, ahogy tették korábban a digitális zenehallgatással.

2004. november 7.

Nem volt egyszerű kitalálni, milyen legyen az iPhone, nem véletlen, hogy a már meglevő, népszerű termékükből, az iPodból indultak ki. A Fadell vezette csapat készített egy prototípust, wifit tettek az iPodba. A készüléket megmutatták Steve Jobsnak, aki utálta az ötletet, egyszerűen nem tartotta jó élménynek a clickwheel (Emlékszünk még? Kerék formájú vezérlő felületük volt az iPodoknak) segítségével internetezni az apró kijelzőn. De közben már mindenki arról próbálta meggyőzni Steve Jobsot, hogy az Apple-nek telefont kellene gyártania.

Az Apple egyik veteránja, Mike Bell volt az, aki végül meggyőzte a vezérigazgatót, hogy adjon zöld utat. A legendárium szerint 2004. november 7-én késő éjjel írt egy emailt, amelyben az állt, hogy Jony Ive dizájnernek van néhány szupertitkos terve, amiket még senki nem látott, és eköré kellene építeni az Apple telefonját. Órákig vitatkoztak, és végül Jobs rábólintott a tervekre. Három nappal később hivatalosan is elindult az iPhone-projekt.

Nagyon őrizték a titkot, amikor megkezdték a fejlesztést, először csak egy emeletet zártak le egy épületben. Kártyaolvasókat és kamerákat tettek az ajtókra, csak az arra illetékesek léphettek be rajtuk. Lila körzetnek nevezték, és szinte alig jártak haza az itt dolgozók. Később már az egész épületet lezártak a cég cupertinói központjában. Idővel a Fight Club (Harcosok Klubja) felirat is felkerült, hiszen annak is az első szabálya az, hogy nem beszélsz a Harcosok Klubjáról. Hogy miért pont lila lett kód? Erről megint csak legendák vannak, állítólag egy lila játékkenguru után nevezték el így.

Ahhoz, hogy a már ismert készüléket kitalálják, még egy összetevőre volt szükség. Az Apple-nél már régóta dolgoztak egy tableten, amelyet teljes egészében érintéssel lehetett vezérelni, fizikai gombok nélkül, virtuális billentyűzettel. De soha nem valósult meg, mert tablet méretben akkoriban még nagyon drága lett volna. Kisebb kijelzővel azonban nagyot robbanthatott, így ebbe az irányba indultak el az iPhone-nal.

De nem volt egyértelmű ez az irány. Eleinte két típuson dolgoztak párhuzamosan: az egyik az iPod telefonná alakítása volt, a másik a végül győztesnek bizonyult érintőkijelzős változat. Még a fizikai billentyűkön is sokáig gondolkodtak, de szerencsére elvetették. Több mint két év és rengeteg vita, zsákutcának bizonyult ötlet, párhuzamos fejlesztés után végül elkészült a már ismert iPhone. A többi történelem: az iPhone hatalmas siker lett, és alapvetően megváltoztatta azt, ahogy a mobilokról gondolkodunk. Korábban el sem tudtunk képzelni olyan készüléket, amelynek nincsenek fizikai gombjai, kis túlzással ma már, ha akarnánk sem tudnánk billentyűzetes telefont venni.

És ami utána jött

Legalább akkora hatással volt az iparágra, hogy egy évvel az iPhone bemutatója után az Apple elindította az App Store-t. Megnyílt az út a külső fejlesztők előtt, hogy alkalmazásokat készítsenek mobilokra, utat engedve kreativitásuknak, új üzleti modelleket fedezve fel. Ma már elképzelhetetlen lenne az élet alkalmazások nélkül – az iPhone kellett ahhoz, hogy az olyan népszerű appok egyáltalán létezhessenek, mint a Snapchat vagy Whatsapp. Arról nem is beszélve, hogy a Facebook sem lenne az, ami, és nem igazán működhetnének az Uberhez és Airbnb-hez hasonló cégek sem.

Az iPhone az első éveiben szépen menetelt, alig volt konkurense, minden eladott okoskészülék Apple volt. Aztán megjelent a Google egy teljesen más modellel, ami több beleszólást engedett a gyártóknak – illetve egyáltalán engedett beleszólást a gyártóknak is. Megjelent az Android operációs rendszer, amelyet gyakorlatilag bármilyen telefonra rá lehetett tenni. Ma az okostelefonok több mint 85 százaléka androidos – de ettől még a műfaj igazi legendája az iPhone marad.

Cikkünkhöz a The Verge és a Forbes írásait használtuk fel.

(Borítókép: Az első iPhone a MacWorld kiállításon, 2007-ben. Fotó: David Paul Morris/Getty Images Hungary)