Egymillió forinttal a fejemen átsétáltam Budapesten

Egy véletlen elszólás a nagy felbontású zenéről azt eredményezte, hogy egyszer csak a szerkesztőségben landolt egy Sony MDR-Z1R fejhallgató a hozzá tartozó NW-WM1A walkmannel. Ehhez csak annyi megjegyzést fűzött a termékmenedzser, hogy próbáljuk ki, aztán szóljunk, hogyan tetszett. Esetleg írhatunk is róla, de nem muszáj.

Csak hallgassuk meg.

Ez a páros újonnan nagyjából egymillió forintba kerül, a Sony 70. születésnapjára kerültek a boltokba, azzal az egyetlen céllal

A legtöbben arra is rácsodálkoznak, hogy egyáltalán léteznek még walkmanek, hiszen mindenki mobilon hallgat zenét. Ez alól kivételt képeznek a nagy felbontás félőrült fanatikus rajongói (beleértve önmagamat), akiknek már FLAC is kommersz, és úgy vetik rá magukat egy super audio cd-re, mint gyöngytyúk a friss croissant morzsáira.

Őrülten magas ára ellenére az MDR-Z1R nem látványos luxustermék, nincs rajta semmi hivalkodó. Helyette van egy újonnan kifejlesztett, szokatlanul nagy méretű – 70 milliméteres – diafragma, magnézium dómmal és folyadékkristályos polimer peremmel, és mindez állítólag 4 Hz és 120 kHz közötti frekvenciaválaszt biztosít, ebben a széles tartományban tud hangokat megszólaltatni. A legtöbb kommersz füles nagyjából 20 Hz és 20 kHz között működik.

Kényelmes, 385 grammos súlyával nehéznek egyáltalán nem mondanánk a Z1R-t, és amikor a finom puha bőrpárnáival körbeveszi a fület, szinte észre sem vesszük, hogy rajtunk van, hiába lesz tőle a fejünk nagyjából kétszer szélesebb. A hangszórókat bőrrel bevont titán fejpántra szerelték fel, kifinomult és tartós szerkezet.

Egészen különlegesek a Z1R csatlakozói, és az is szokatlan, hogy a két hangszóróházhoz külön kell egy-egy jackdugós csatlakozót becsavarozni. Ilyen hangminőségnél csakis szimmetrikus bekötés jöhet szóba. Kétféle kábelt adnak hozzá, az egyik szabványos 3,5 milliméteres jackben, a másik 4,4 milliméteresben végződik. A szabványos dugó értelemszerűen bármibe bedugható, az utóbbihoz viszont a Sony walkmanjein találunk megfelelő aljzatot. Ezt kell használni a kiegyensúlyozott (balanced) módú lejátszáshoz. 

A zenéinkbe nemcsak a már említett Sony  NW-WM1A lejátszóval hallgattunk bele, hanem egy Huawei P20-at is rákötöttünk egy RCA fejhallgató-erősítővel, és a SaCD dalokat az Androidra telepíthető Onkyo HF Player appban játszottuk le. 

A zárt rendszerű fejhallgatóból nem sok hang szűrődik ki és be, de a buszon való használat, amit csak az ütős cím kedvéért próbáltunk ki, egyáltalán nem javasolt, nem erre találták ki, a járművek mély motorzúgása elrontja az élményt. Inkább egy kényelmes fotelben ülve érdemes elmerülni a hangorgiában.

A basszusok erősek, energikusak, mégsem túl tolakodók, és nem kell attól tartani, hogy a környezetünkben mások is a mi zenénket hallgatják. Nagy hangerőn - amihez már erősítővel kell meghajtani a méretes hangszórót - nem folynak össze a hangok, könnyedén szólnak és lenyűgözően részletesek a felvételek. Finom hangokat lehet kicsikarni belőle, de a populárisabb rap is elég ütős tud lenni.

Legkönnyebben azzal lehet lenyűgözni másokat, hogy a fülesnek hála a több százszor meghallgatott dalokban is észrevehetünk olyan hangszereket, amiket korábban, béna hétköznapi fülesekkel sohasem hallottunk. Az összetettebb zenékben is elkalandozhatunk csak a vokálra vagy egy adott hangszerre fókuszálva. Egyedül szellőzés hiányára panaszkodhatunk, a nyár és a több órán át tartó zenehallgatás nem kedvez a fül hőmérsékletének.

Hogy megéri-e egy ilyen fejhallgatót venni? Mint a cikk elején is írtam, félőrült fanatizmus kell ahhoz, hogy az ember ilyen minőségben akarjon zenét hallgatni, főleg hogy alig találni hozzá alapanyagot, SaCD tartalmakat. Tesztünkben sem a kedvenceinket szólaltattuk meg, hanem olyan albumokat, amiket egyáltalán be lehetett szerezni. Egyetlen hátránya a csúcsminőségnek, hogy a teszt után búcsút mondhatunk dalokban frissen felfedezett hangoknak, amint visszatérünk a Spotify kommersz kínálatához.