Képzeljük el, ahogy betérünk egy kellemes étterembe, az asztalokon bézs terítő, a háttérben a zongorista mellett egy fekete ruhába öltözött nő énekel, a tányérokon apró, de gusztusos fogások sorakoznak, a konyha melletti beugróban egy pincér túrja csöndben az orrát.
Leülünk az egyik asztalhoz, mire kiviharzik a főszakács, nevünkön szólít minket, és felháborodottan közli, hogy semmilyen körülmények között nem tudja teljesíteni a kérésünket, egyszerűen nem darál mákot a tejszínes mentaszósszal tálalt lazacra. Döbbenten nézünk rá, most érkeztünk, még nem is beszéltünk senkivel, de ha beszéltünk volna sem rendelünk mákos-tejszínes-mentaszószos lazacot. A szakács félig előre dőlve kivár, szemöldökéről izzadtságcsepp zuhan a szőnyegre, aztán sírva elrohan.
Hívja az igazgatót, aki elő is kerül, és elpanaszolja neki, hogy milyen szörnyűséget kértünk tőle, hogy ő nem ezért tanult 13 éven át a Nagy Levinnél, és inkább meghal, minthogy mákot szórjon a tudjuk mire. Már az igazgató is gyűlölettel néz, ahogy mindenki más az étteremben, akik már megkapták a vacsorát azért, mert nem tudnak békésen enni, akik meg nem, azok meg veszélyben érzik a főfogást a konyha helyett az étteremben parádézó főszakács miatt. Mi mást tehetnénk? Felállunk, az ajtónak háttal elhagyjuk a termet, hazarohanunk, és megfogadjuk, hogy soka többet nem megyünk emberek közé.
Olvasónk megesküdött rá, hogy semmilyen eszközt nem csatlakoztatott a számítógéphez, semmilyen hardvert nem rakott bele, a rendszer mégis talált valamit, csak hogy végigvezesse a júzert ezen a megalázó procedúrán: