Eddig három iPodom volt, egy shuffle, meg két nano. A kijelző nélküli kis dögöt szerettem a legjobban, az első generációs, hófehér, gyönyörű nanómat ellopta valami görény, miközben a János kórházban voltam látogatóban, a második generációs szürkét meg képes voltam alig egy hónappal a harmadik generáció megérkezése előtt megvenni. Romló tendencia, de nem is ez a lényeg.
Hanem hogy eddig mindegyiknek elromlott a fülhallgatója. Kivétel nélkül.
A shuffle-t sokat használtam, nem csoda, ugyanez igaz volt az első nanóra: folyton a zsebembe gyűrtem, gondoltam megrepedt valami a kábelben, belehalt az életbe. A jelenség minden esetben ugyanaz volt: a bal oldali füles már közepes basszusoktól is élvezhetetlen recsegésbe kezdett, ha nem minimális hangerőn használtuk a cuccot, elveszett a dallam.
Nade. A második generációs nanót nyár végén vettem, néha eljártam vele futni, amikor nagy ritkán tömegközlekedtem, magammal vittem. Máskülönben az asztalomon pihent, az utóbbi pár hónapban szinte mozdulatlanul. A napokban újra elővettem, rátöltöttem pár dalt, bekapcsoltam, ééééééés: recseg a bal füles.
Hozzá se nyúltam. Senki nem sértegette. Nem volt rossz a gyerekkora. Kesztyűs kézzel bánt vele az élet.
Még csak nem is merek arra gondolni, hogy önmegsemmisítő van a készülékben, csak azért, hogy félévente új fülhallgatót kelljen vennem tízezer forintért. De ha nincs is: miért nem lehet 141 millió eladott készülék után egy olyan fülest tervezni, ami nem döglik bele pusztán abba, hogy telik a idő? Ha már tízezer forintért a normális hangminőség elérhetetlen álom csupán.
Hanem hogy eddig mindegyiknek elromlott a fülhallgatója. Kivétel nélkül.
A shuffle-t sokat használtam, nem csoda, ugyanez igaz volt az első nanóra: folyton a zsebembe gyűrtem, gondoltam megrepedt valami a kábelben, belehalt az életbe. A jelenség minden esetben ugyanaz volt: a bal oldali füles már közepes basszusoktól is élvezhetetlen recsegésbe kezdett, ha nem minimális hangerőn használtuk a cuccot, elveszett a dallam.
Nade. A második generációs nanót nyár végén vettem, néha eljártam vele futni, amikor nagy ritkán tömegközlekedtem, magammal vittem. Máskülönben az asztalomon pihent, az utóbbi pár hónapban szinte mozdulatlanul. A napokban újra elővettem, rátöltöttem pár dalt, bekapcsoltam, ééééééés: recseg a bal füles.
Hozzá se nyúltam. Senki nem sértegette. Nem volt rossz a gyerekkora. Kesztyűs kézzel bánt vele az élet.
Még csak nem is merek arra gondolni, hogy önmegsemmisítő van a készülékben, csak azért, hogy félévente új fülhallgatót kelljen vennem tízezer forintért. De ha nincs is: miért nem lehet 141 millió eladott készülék után egy olyan fülest tervezni, ami nem döglik bele pusztán abba, hogy telik a idő? Ha már tízezer forintért a normális hangminőség elérhetetlen álom csupán.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
