Memetika-könyvek

Szivárványbontás

Tudomány, szemfényvesztés és a csoda igézete - hirdeti Dawkins könyvének alcíme. A cím Keatsre utal, az angol költő ugyanis úgy vélte, hogy Newton - színekre bontva a fehér fényt - a szivárványt az összes szépségétől megfosztotta. Dawkins nem ért egyet Keats-szel, hiszen Newton "szivárványbontása vezetett a színképelemzéshez, és nagyrészt innen származtatható minden, amit ma a kozmoszról tudunk." Rideg, érzéketlen-e a tudomány, ahogy néhány poétikus lélek állítja? Vagy - és Dawkins ezt a véleményt hirdeti - csak a hamis sallangoktól szabadítja meg a valóságot? Például a szemfényvesztéstől, mert sokan, "ha a szivárványt védelmező költőknél kevésbé fennkölten is, örömüket találják a rejtélyekben, és becsapva érzik magukat, ha a rejtély magyarázatot lel." Holott a "tudomány legjobb megnyilvánulásában a költészetnek is jut hely".

Richard Dawkins 1941-ben Nairobiban született, zoológus. Az Oxford Egyetem professzora, leghíresebb műve az először 1976-ban publikált "Az önző gén" (The Selfish Gene), mellyel iskolát, sokak szerint új tudományos diszciplinát teremtett: a máig viták kereszttüzében álló, gyakran megkérdőjelezett memetikát. Számos munkája magyarul is megjelent: Az önző gén, A hódító gén, A vak órásmester, Folyam az Édenkertből. Egyik leghíresebb amerikai tanítványa az evolúció elméletét a mai csúcstudományos gondolkodással "összeházasító" Daniel C. Dennett.

Dawkins amúgy leszedi a keresztvizet a parafenoménekről, posztmodern mágusokról, a "nagy regény ködös jelképeiről". Egyébként rendkívül széles skálán mozog: korunk legfelkapottabb tudományágait elemzi - a többi között (természetesen) a genetikát, a memetikát, az asztrofizikát, a Gaia-elméletet, az evolúciós biológiát, a számítógépes technológiákat, és a virtuális valóságot. Máskülönben a memetika atyja arra a kérdésre keresi (és adja meg) a választ, hogy valójában mi is a tudomány, mi tekinthető annak, s mi nem. Márpedig a tudomány és a költészet egy bizonyos ponton túl ugyanolyan emelkedett régiókba kerül. Azaz, Keats tévedett_ Mint ahogy a Sokal-Bricmont szerzőpáros által "intellektuális imposztoroknak" titulált, a "könnyen hívő lelkekre mély hatást gyakorló" francia posztmodern filoszok is.

Dawkins mindezt kellően, de nem szőrszálhasogatóan tudományos, inkább olvasmányos stílusban bizonyítja.

A könyv egésze pedig John Brockman "harmadik kultúrára" vonatkozó elképzeléseit is igazolja: korunk valódi diskurzusai, intellektuális csemegéi már nem annyira a hagyományos "humán" beállítottságú szerzők tollain, klaviatúráján, hanem sokkal inkább a filozofikus hajlamú természettudósok számítógép-billentyűzetén fogannak_

A mémgépezet

Susan Blackmore 1973-ban, Oxfordban diplomázott pszichológiából és fiziológiából. 1980-ban a Survey Egyetemen ő szerezte az első parapszichológiával foglalkozó angol PhD-t. Több könyve jelent meg, neves folyóiratokban (például az Independent-ben) és tudományos magazinokban publikál. Különböző rádiós és televíziós műsorok gyakori vendége. Jelenleg a Nyugat-Angliai Egyetem (Bristol) pszichológia fakultásán ad elő.

Talán Susan Blackmore Dawkins leglelkesebb, legihletettebb követője. Olyannyira, hogy még a könyv előszavát is a Mester írta. Az Oxford English Dictionary mém-meghatározását adja: "a kultúra eleme, amely feltehetően nem genetikai eszközök révén - elsősorban utánzással - adódik át." Blackmore a másolásból indul ki: az evolúciót, a törzsfejlődést, a legfőbb emlős állatvilágból történő kiemelkedését is a másolásra, az utánzásra vezeti vissza. Kulturális génekre, azaz mémekre. A mémek pedig örökös versenyben állnak egymással. Élik a saját életüket, elmevírusokként terjednek. "Amikor utánzunk valakit, akkor valami átadódik" - véli Blackmore. "Ez a valami aztán újra és újra továbbadódhat, így kel önálló életre. Nevezhetjük ezt a dolgot eszmének, utasításnak, magatartásnak, egy darab információnak_ de ha tanulmányozni akarjuk, nevet kell adnunk neki. Szerencsére van ilyen név. Ez a mém." Az szerző izgalmas és szórakoztató művében szinte mindent - történelmet, földönkívülieket ("a földönkívüliek, mint mémplexek"), emberi magatartásformákat, vallásokat ("a vallások, mint mémplexek") - a memetikából, a mémekből eredeztet. A valódi kulturális replikátorokból, á la gének. De mennyire valódiak a mémek? Mert Blackmore időnként már-már "hús-vér" entitásokként ír róluk. És terjednek, rendületlenül terjednek, ideális terepük a világháló. A mémek újabb és újabb mémeket eredményeznek, "hoznak világra", például szexmémeket is, többek között.

Tény, a kötet számos igazságot, és még több részigazságot tartalmaz, viszont egy kissé leegyszerűsíti a valóságot, olyan érzésünk támad, mintha a földi (és a földön kívüli) élet összessége semmi másból nem állna, csak a mémek (és a gének, de az egy másik történet) csatározásából, térhódításából, a replikátorok kíméletlen túlélési harcából. Egyébként rendkívül tanulságos, szórakoztató olvasmány.