További Cyberia cikkek
A húszas évek technikai feltételei mellett Bernal elképzelései álmodozásnak tűntek. Négy évtizeddel később - már a holdra szállás után -, gyökeresen megváltozott tudományos-műszaki körülmények között lépett színre a (Werner von Braun űrállomásterveit továbbgondoló) fizikus Gerard K. O'Neill. Űrállomások helyett hatalmas, a Földhöz hasonló környezetű űrtelepekről elmélkedett, melyek mesterséges gravitációját a rotáció idézné elő. Arra a következtetésre jutott, hogy egy telep, zéró gravitáció mellett, maximum harminc kilométer hosszú és hat kilométer széles lehet, s mintegy tízmillión férnének el benne. (Benne, azaz a belső, és nem a külső felületén!)
Földi környezet, de mégis teljesen más, mint a Föld: tervezett, tehát nem a véletlen műve - szabályozott a természet, nincs légszennyeződés. Élhetőbb, lakhatóbb, technológiaközpontú civilizációnk követelményeinek jobban megfelel. Ekkora szerkezetet viszont célszerűbb az aszteroidákból, vagy a Holdon bányászott anyagokból felépíteni, a földi gravitációs erő ugyanis rendkívül megnövelné a szállítási költségeket.
A technikai részleteket O'Neill 1969 és 1974 között dolgozta ki. Melyek az ideális térbeli koordináták? Elsősorban az L-4 és az L-5 librációs pontok, azaz a Hold keringési pályáján a Holdtól és a Földtől azonos távolságra lévő, gravitációs egyensúlyi pontok. Az L-4 és az L-5 rövidítések L betűje Joseph-Louis Lagrange, XVIII. századi francia csillagászra utal. Ő állapította meg, hogy léteznek olyan területek, szám szerint öt, ahol a Föld és a Hold gravitációs vonzása kiegyenlíti egymást. Ha valamely tárgyat, tárgyak sokaságát (adott esetben űrtelepet) e pontok egyikébe helyezünk, fix állapotban marad.
A Föld-Hold tengelyre merőleges, de a két égitesttől nem azonos távolságra lévő L-1, L-2, L-3 pontok esetében ugyan fennáll a gravitációs kiegyenlítődés, az oda telepített objektumok azonban mégsem tekinthetők stabilnak, azaz bizonytalan egyensúlyról beszélhetünk csupán. Ezzel szemben, az L-4 és az L-5 pontok egyensúlya állandó. (Pont, lokáció helyett amúgy szerencsésebb a "régió" elnevezés, hiszen jelentős területű, vese alakú terekről van szó.)
Tulajdonképpen nincs jelentősége, hogy L-4, vagy L-5, annyira elenyészők a különbségek. O'Neill valami oknál fogva mégis az utóbbit választotta. Elképzeléseit "Az űr kolonizációja" címmel a Physics Today 1974. szeptemberi számában publikálta, néhány hónappal a Princeton Egyetem azonos témájú konferenciája után. A második konferenciára 1975. májusban került sor. Az előadók közül kitűnt egy, az űrtelepek mezőgazdasági tevékenységéről (többek között nyúl- és kecsketenyésztésről) elmélkedő arizonai fizikus házaspár, Carolyn és Keith Henson, a Tucson székhelyű L-5 Társaság alapítói. Az 1987-ben a Nemzeti Űrintézettel fuzionáló, azóta Nemzeti Űrtársaság néven működő szervezet hírleveleiben a legújabb kutatási eredményekről, a vonatkozó technológiák fejlődéséről tájékoztatta az érdeklődőket. Célként az L-5 kolónián létrejövő találkozót tűzték ki!
Az évek múlásával a társaság tagjainak létszáma tízezer fölé nőtt. A legelsők között K. Eric Drexler, Hans Moravec, Marvin Minsky, Timothy Leary, Freeman Dyson, Robert Heinlein és Isaac Asimov nevét is felleljük. Leary már korábban több írásában felvázolta a "kirajzást", Drexler pedig (tizenkilenc évesen) az aszteroidákból nyert nyersanyagok hasznosításáról tartott előadást az 1974-es princetoni konferencián. Eredetileg a Szaturnusz jeges gyűrűinek kiaknázására gondolt, végül azonban a sokkal közelebbi (vasban, nikkelben, kobaltban, platinában, aranyban gazdag) aszteroidák mellett döntött. 1976-tól pedig a nanotechnológiába mélyedt (nanobotok a világűrben)...
Keith Henson viszont a nyolcvanas évek elején otthagyta az L-5 Társaság vezetői posztját, az űrkutatás eredménytelensége egyre jobban elkeserítette, s előbb az Alcor holdudvarában, majd az extrópiánusok között kötött ki.
|