Élet a világvége után

Mennyi ideig marad fenn az élet az univerzumban, fejlődhet-e a végtelenig? Hogyan befolyásolhatjuk a kozmikus evolúciót, sőt: befolyásolhatjuk-e egyáltalán? Milyen irányban halad, milyen lehetőségeket kínál fel? Ilyen, s hasonló kérdésekre keresi a választ az elsősorban Freeman Dyson, illetve Frank J. Tipler nevével fémjelzett fizikai eszkatológia (tematikájából fakadóan rendkívül spekulatív) tudománya.

A Dyson-forgatókönyv

Dyson az utóbbi időben elfogadott (például Stephen Hawking által vallott) táguló, nyitott világegyetem elméletből indul ki, igaz, arra is dolgozott ki megoldásokat, miként alakítható át a hagyományosan zártnak, időben és térben behatároltnak vélt univerzum nyitottá. "Már a zártság gondolata klausztrofóbiássá tesz" - ironizált egy interjúban. Javaslata: "elképzelhető, hogy intelligens beavatkozással - az anyag radiációvá alakításával, és kozmikus léptékben is tervszerűen szétáramló energiát előállítva - nyitottá tehetünk egy zárt univerzumot, és úgy módosíthatjuk a tér-idő topológiáját, hogy az univerzumnak csak egy része omlik össze, míg egy másik része az örökkévalóságig terjeszkedik".

A fokozatosan táguló világegyetem teljesen más jellegű (idővel azonban szintén orvosolandó) problémákat vet fel. A végkifejlet nem tűnik annyira tragikusnak, már amennyiben elviselhetőbb a fagyhalál, mint a pecsenyévé sülés! Egy másik pozitív aspektus: több időnk marad, miközben a tágulás egy bizonyos ponton túli terjedését kell megakadályoznunk "csupán", úgy, hogy közben alkalmazkodunk csökkenő hőmérséklethez, kihűlő csillagokhoz. És a végtelen ideig tartó túléléshez véges mennyiségű energia is elégséges, ha azt kellő lassúsággal használjuk. Dyson szerint a legcélszerűbb az lenne, ha a melegvérű emberi testet alakítanánk át valami mássá. Nem feltétlenül szükséges a homo sapiens tudati összetevőit agyszövetekben tárolni, a célnak légiesebb tárgyak, esetleg csillagközi porfelhők, vagy azokhoz hasonló alakzatok is megfelelnek. "Részletekbe menően nehéz elképzelni, hogy az életként ismert dinamikus egyensúlyi állapot miként őrizhető meg egy porfelhőben, de, ha nem láttuk, akkor a protoplazma élő sejtjének a felépítéséről sincs sok fogalmunk" - elmélkedik a tudós. (Távoli párhuzam, de mégiscsak párhuzam: Hans Moravec szintén megszabadulna az organikus testtől, a merevlemezre mentett tudatot eleinte robotfákban képzelte el.) Amennyiben sikerrel járunk, akkor átvészelhetjük a kozmikus jégkorszakot, persze, más kérdés, hogy mi következik utána, ha egyáltalán lesz még valami is azután... Dyson különbséget húz a másodpercekben, percekben, órákban mérhető fizikai idő, és a "tudatosság pillanataiban" definiálható szubjektív idő között. Ez utóbbi (is) teszi lehetővé, hogy a tudat a test halálát követően se pusztuljon el.

Még egy alternatíva: a hibernálás. Ráadásul akkor valóban nincs szükségünk nagy mennyiségű energiára, még a végtelen léthez sem, csupán "annyira, amennyit a Nap nyolc óra alatt kisugároz magából". És nemcsak a végső lehűlést, de a - valamikor a tíz a harmincegyediken év múlva bekövetkező - protonbomlást is túlélhetjük így. Azaz, ha olyan formába rendezzük át magunkat, melynek nincs szüksége atomokra. (Ed Regis az elektronplazmát javasolja. Dyson pedig nem hisz a protonbomlásban: "Nehezen látom be, hogy egy proton miért ne bomlana fel gyorsan, már ha egyáltalán felbomolhat.") Steven Frautschi, a Caltech egyik fizikusa hasonlóan vélekedik: "a jövő számára az egyik kihívás, hogy rátaláljunk az organizáció olyan anyagtalan (porfelhőkön vagy e+, e- plazmán alapuló?) módjaira, melyek képesek lesznek az önreplikációra. És ha az energiatermelés korlátozás nélkül folytatódik, akkor van remény arra, hogy örökké fennmaradjon az azt felhasználó élet."

Természetesen Bob Forward is előrukkolt egy javaslattal: ha más megoldás nem marad, akkor még a nagy ürességből, a csillagközi vákuumból is nyerhetünk energiát.

A Tipler-forgatókönyv

Amennyiben a zárt, térben limitált univerzum elméletet fogadjuk el, nemcsak azt kell belátnunk, hogy melegebb és melegebb lesz, hogy egyre nagyobb mennyiségű energia termelődik, hanem azt is, hogy a világegyetem - véges idő, mintegy százmilliárd év múlva - mindenképpen a fordított ősrobbanásként definiálható Nagy Reccsben (Big Crunch) omlik össze. A végtelen sűrűségbe és végtelen hőmérsékletbe történő összeomlás egyfajta pontszerű, azaz egy pontban történő Szingularitás, amit Tipler Omega-pontnak (teológiát és modern fizikát összeboronálva: Istennek) nevez.

Mihelyst az univerzum elkezd összehúzódni, az élet fejlődéséhez mind több energiára lesz szükségünk. Az élet nemcsak kiterjed az egyre kaotikusabb univerzum egészére, hanem ellenőrzés alatt is tartja azt. Az intelligens létformák képesek lesznek (a túlélésért képesnek is kell lenniük) arra, hogy a bizonytalanságot, a káoszt a fizika törvényeinek megfelelően használva, az anyag mozgását, az evolúciót kozmikus léptékben manipulálják. Az emberi agy információfeldolgozó eszköz, a lélek pedig ezen a számítógépen futó program, mely egyaránt lehetővé teszi a szabad akaratot és a halál utáni életet. A jelen és a végső állapot között feldolgozandó információ mennyisége ugyanúgy végtelen, mint ahogy - az Omega-ponthoz közelítve - a tárolt információmennyiség is az. De mi történik majd az Omega-pont után?

Frank J. Tipler A Tulane Egyetemen (New Orleans) matematikai fizikát tanító tudós a floridai Walton Beach-ben, illetve New Orleansben él. Számos tanulmánya jelent meg, többek között a Nature, a Physical Review, a The Astrophysical Journal, a General Relativity and Gravitation Journal folyóiratokban. Két nagy hatású könyvet publikált: a csillagász John D. Barrow-val közösen írt The Anthropic Cosmological Principle-t (Az Antropikus Kozmológiai Elv, 1988), illetve a The Physics of Immortality: Modern Cosmology, God and the Resurrection of the Dead-et (A halhatatlanság fizikája: modern kozmológia, Isten és a holtak feltámadása, 1994).