Kultikus tisztelettel övezett filozófusok sarlatánságairól, divatos tudományterületekről (relativitáselmélet, kvantummechanika, káoszelmélet, stb.) kölcsönzött szakkifejezésekkel történő felelőtlen dobálózásaikról írták meg az igazat. Nem munkásságuk egészét támadják, hanem azt a módszert, ahogy a neves szerzők visszaélnek az eredeti környezetükből kiragadott fogalmakkal.
Pedig nem akárkikről esik szó, hiszen a francia posztmodern (és "posztstrukturalista", "posztfeminista") filozófia sztárjai kerültek terítékre. Például a freudi pszichoanalízist továbbgondoló, azt sajátos "matematikai logikával" megfejelő Jacques Lacan. (Tőle származik, többek között, a férfi nemi szerv √-1-gyel történő azonosítása.) Vagy "az irodalomelmélettől a pszichoanalízisen keresztül a politika-filozófiáig" egyaránt termékeny Julia Kristeva, a hasonlóan polivalens Luce Irigaray, a tudomány-szociológus Bruno Latour, az egyébként (nyelvi zsonglőrködései ellenére) valóban jelentőset alkotó Jean Baudrillard, aztán a Gilles Deleuze, Félix Guattari páros, végül Paul Virilio, a sebesség-filozófus. És néhány oldal erejéig a dekonstruktivista Jacques Derrida, valamint a posztmodern tudomány elméleti alapjairól oly sokat elmélkedő Jean-Francois Lyotard is.
Az olvasó megnyugodhat: Sokal és Bricmont tényszerűen, pontos szövegelemzéssel bizonyítja, hogy amikor olyan érzés vesz erőt rajtunk, hogy a fentebbi alkotók passzusaiból egy kukkot se értünk, nem feltétlenül bennünk van a hiba, sokkal inkább az okfejtések homályos, a matematikai-fizikai utalások nem odavágó vagy annyira általános, hogy bármire igaz jellegével, rosszabbik esetben az adott természettudományos téma félreértésével, üres és nagyképű handabandázással. (Például a "nagy kedvenc" Gödel-tétel esetében).
És mindez nemcsak a jeles filoszokra, hanem más szakterületekre (filmszemiotika á la Christian Metz, amerikai kvantitatív szociológia, a káoszelmélet irodalomelméleti alkalmazása, stb.) szintén érvényes. Az érvelések általában analógiákból indulnak ki. "Itt azonban az a helyzet, hogy az analógiák egy jól megalapozott (természettudományos) elmélet és egy gyönge, empirikusan tesztelhetetlen elmélet (pl. Lacan pszichoanalízise) között állnak fenn" - így Sokal és Bricmont. "Ezért sajnos gyanakodnunk kell, hogy ezen analógiák szerepe nem más, mint a homályosabb elmélet gyengeségének elrejtése."
Nem egyedi esetekről van szó, sőt, az egész "posztmodern tudomány" jól illik a huszadik század végére standarbbá vált ismeretelméleti relativizmusba. ("Minden igaz, csak nézőpont kérdése", "a valóság csak illúzió", stb.) Egy, a részigazságokat abszolutizáló, az adatokkal (és mérésekkel) alátámasztott érvekkel szemben a szubjektivizmust előnyben részesítő trendbe. Sokal és Bricmont bemutatja e trend tudományfilozófiai (Karl Poppertől eredeztethető, Quine-on és Kuhn-on keresztül Paul Feyerabendig ívelő) hátterét, az előzménynek tekinthető Bergson-Einstein vitát, végül történelmi, szociológiai és politikai következményeit.
|
Alan Sokal
|
A könyv közvetlen előzménye Alan Sokal 1996-os (a kötetben olvasható) vicce, "A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció hermeneutikája felé" címmel a tekintélyes New York-i Social Text folyóiratban publikált, szándékosan nonszensz esszéje. Az idézetektől, hivatkozásoktól, terminológia-pufogtatásoktól hemzsegő munkát változtatás (és alighanem szakmai lektorálás) nélkül közölték le.
A szerző elméletének (paródiájának) nincs értelme, viszont a posztmodern sztárokhoz hasonló stílusban, logikával íródott. Leleplező dolgozat, az önleleplezés azonban már nem jelenhetett meg a Social Textnél. Sokal túl sokak elé tartott görbe tükröt. És sokan azóta se tanultak belőle.
Az Intellektuális imposztorok természetesen nem csak francia földön aktuális. Rendkívül szórakoztató, rendkívül tanulságos olvasmány.
(A magyar fordítás a Typotex Kiadó gondozásában jelent meg.)
Gyöngyszemek
| |
"A kiválasztási axióma és az általánosított kontinuum hipotézis kompatibilitása a halmazelmélet axiómáival arra a szintre emel bennünket, ahol érvelhetünk az elméletről, egy metaelméletbe (és ez a szemiotikai érvelés státusza), amelynek metatételeit Gödel tökéletesítette."
(Julia Kristeva a szemiotikáról, 1969.)
"Ezt az ábrát (a Möbiusz-szalagot) tekinthetjük valamiféle lényegi inskripció alapjának az origóban, abban a csomóban, amely a beteget alkotja. Ez sokkal többet jelent, mint amire először gondolnának, hiszen kutathatunk az olyan felület után, amelyik ilyesfajta inskripció hordozója lehet. Talán látják, hogy a gömb, a teljességnek ez a régi szimbóluma, alkalmatlan erre. A tórusz, a Klein-palack, az ún. cross-cut felület viszont kaphatnak ilyen vágást. És ez a diverzitás nagyon lényeges, mert sok mindent megmagyaráz az elmebetegségek struktúrájáról. Ahogyan a beteget ezzel a fundamentális vágással lehet szimbolizálni, ugyanígy azt is meg lehet mutatni, hogy egy vágás a tóruszon megfelel a neurotikus betegségnek, a cross-cut felületen pedig egy másik mentális rendellenességnek."
(Jacques Lacan az elmebetegségekről, 1970.)
"Az einsteini állandó valójában nem állandó, nem centrum. Ez maga a variabilitás fogalma - végeredményben a játék fogalma. Másszóval ez nem valaminek a fogalma - egy olyan centrumnak, melyből kiindulva a megfigyelő úrrá lehetne a tér felett -, hanem magának a játéknak a fogalma."
(Jacques Derrida a tudományos diskurzusról, 1970.)
"A matematikai tudományok az egészek elméletében nyílt és zárt terekkel foglalkoznak, valamit a végtelenül naggyal és a végtelenül kicsivel. Csak nagyon kevéssé törődnek a részlegesen nyílttal, olyan egészekkel, melyek körvonala nem egyértelmű, a szegélyek problémájával, a köztes átmenettel, vagy a jellegzetes egészek küszöbei közötti fluktuációval. Még ha a topológia utal is ezekre a kérdésekre, a zártságot hangsúlyozza, nem pedig a cirkularitással szembeni ellenállást."
(Luce Irigaray a matematika szexista elfogultságáról, 1985.)
"A legmegdöbbentőbb az, hogy a két hipotézis, azaz a puszta háború, s a valós idő apokalipszise, illetve a virtuális diadala a valós felett, egyidőben válik valósággá, ugyanabban a tér-időben, mindegyikük a másikat üldözve szakadatlanul. Ez annak a jele, hogy az esemény tere egy sokszoros törésmutatójú hipertérré változott, és hogy a háború tere egyértelműen nemeuklideszivé vált."
(Jean Baudrillard az Öbölháborúról, 1995.)
"Hallgassuk a fizikust, amint éppen a részecskék logikájáról beszél: "A reprezentációt a felcserélhető mennyiségek teljes halmaza határozza meg." Nincs ennél jobb leírás a váratlan "teletopikus kommunikáció" VALÓS IDEJŰ technológiáinak makroszkopikus logikájáról, és ez teljesíti be, tökéletesíti az Ember Városának eddig alapvetően "topikus" természetét."
(Paul Virilio a teletopikus kommunikációról (?), 1995.)
"Világosan láthatjuk, hogy nem létezik bi-univokális korrespondancia a szerzőtől függő lineáris jelölő kapcsolatok vagy őselv-írás, illetve a multireferenciális, multidimenzionális gépies katalízis között. A skálaszinmetria, a transzverzalitás, terjeszkedésük heves, nem-diszkurzív karaktere: mindezek a dimenziók eltávolítanak minket a kizárt harmadik logikájától, és megerősítenek bennünket abban, hogy elutasítsuk a korábban már kritizált ontológiai binarizmust. (_) A létezés nem dialektikus, nem reprezentálható. Aligha élhető!"
(Félix Guattari lételméleti fejtegetései, 1995.)
|
|
Megint 150 vadonatúj, izgalmas téma ismét meglepő válaszokkal
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!