A harmadik kultúra és az új humanisták

E mozgások eredményeként művészetek és tudományok ismét egyetlen globális, "harmadik" kultúrában fonódnak egybe. Az egybefonódáson munkálkodó, napjaink szellemi mozgásainak középpontjában álló tudósok, egzakt diszciplínákból kiinduló kutatók, írók a jelen "új humanistái". Visszatérnek a holisztikus reneszánsz világszemlélethez: az átlagos tizenötödik századi firenzei értelmiségi Dante munkásságát, és a kor tudományos vívmányait egyaránt ismerte. (Leonardo, vagy Michelangelo nemcsak művészként, de tervező mérnökként is egyetemes érvényűt alkottak.)

A harmadik kultúra

John Brockman

Brockman meghatározása C. P. Snow kultúra-felosztásából eredeztethető: a hagyományos literátus entellektüel, illetve a tudományos attitűdből. Egy, a kilencvenes évek első felére teljesen idejétmúlttá vált kettősségből. A (például) Freudon, Marxon, modernizmuson nevelkedett "klasszikus" intellektuális réteg ugyanis - tudomást sem véve, elutasítóan nyilatkozva a permanens tudományos-technológiai forradalomról - egyre inkább a maga által épített elefántcsonttornyokba menekül. Kommentárok kommentárjain, belső használatú zsargonon nyugvó kultúrájukat fényévek választják el az empirikus módszerektől, a valós világtól.

Brockman ugyan nem tesz említést róluk, de nemcsak a reakciós literátusokra, hanem Alan Sokal és Jean Bricmont posztmodern intellektuális imposztoraira is asszociálunk. Igaz, szemben az "első kultúra" bajnokaival, ők nem marginalizálódtak. Még nem.

Az új kultúra zászlóvivői, munkáikban a tapasztalati úton megfigyelt valóságra alapozó tudósok, írók az utóbbi tíz év során fokozatosan vették át az Egyesült Államok hagyományos műveltség- és közízlésformálóinak a szerepét. Megváltozott a fődiskurzus iránya, legtrendibb jelenségeknek manapság (többek között) a molekuláris biológia, a genetikus tervezés, a virtuális valóság, a cybertér, a mesterséges intelligencia és élet, a komplex rendszerek számítanak.

Csupa olyan diszciplína, melyek ugyan nem léteztek korábban, de ha léteztek volna, nyilvánvalóan periférikus agymenésekként, speciális technikai termékekként, és nem a szellemi élet központi megnyilvánulásaiként könyvelték volna el őket. Sajnos, a legtöbb oktatási intézményben ma is a hagyományos képzés dominál: mi mással magyaráznánk, hogy művészettörténészek a vizuálisérzékelés minimális ismerete nélkül elmélkednek képekről, "társadalmi konstrukcionista" irodalmárok az antropológiai megfigyelések teljes mellőzésével merengenek bölcseket, bősz természetvédők az evolúciós biológia létezéséről sem tudva száműznék a genetikusan módosított táplálékokat? Írásaik a valóságra történő reflektálás helyett korábbi szaktekintélyek szövegeit magyarázzák, értelmezik újra.

Kulturális pesszimizmus

Közben észre se veszik, hogy az igazi tudomány - s nem a divatos, normaként elfogadott pesszimizmusból táplálkozó álságok (például a hermeneutika) - elszáguld felettük. A nemes vadember mítoszából, Nietzschéből, Spenglerből merítve a Nyugat alkonyáról, beteg társadalmainkról szenvelgenek. "Ha Schopenhauer Prozacot szedett volna, talán más filozófiai rendszert dolgozott volna ki" - fűzi hozzá mindehhez Oliver Bennett, a Warwick Egyetem professzora. A szinte vallásos áhítattal tisztelt mesterek szemével ugyancsak nehéz napjaink valóságát tanulmányozni. A kulturális pesszimizmus önmagára referáló, zárt rendszer.

"Ellen-narratívája" a tudomány kettős optimizmusa: egyrészt, (mint a Moore-törvény) minél több az eredmény, annál több a tennivaló. Másrészt, a tudomány tartalma: a felfedezések nem véleményeken, hanem a valóságon alapulnak.

Szerencsére a természettudományos (megfigyelés-központú, statisztikai és egyéb) módszerek egyre inkább teret hódítanak a "klasszikus" társadalomtudományokban és a művészetekben is.

Új humanisták

Brockman több könyvét (így a cyberelitet bemutató Digeratit is) az új humanistáknak szentelte.
Az evolucionista szemlélet bajnokainak (Stephen Jay Gould, Richard Dawkins, Lynn Margulis), az agy és a számítógép közötti kapcsolat legjelesebb vizsgálóinak (Marvin Minsky, Daniel C. Dennett, Francisco Varela, Roger Penrose), az eredet-kutatóknak (Martin Rees, Paul Davies), a komplexitás-elméletek kidolgozóinak (Stuart Kaufman, Christopher G. Langton), a szingularitásról elmélkedőknek (W. Daniel Hillis), média-teoretikusoknak (Douglas Rushkoff). Többek között...
Zömük a Brockman által alapított Reality Club tagja.