Szuiszui e szarkeni
További Hardver cikkek
Az Apple 2005-ben mutatta be az iPod shuffle első generációját. Sokan azt állították, hogy óriási baklövést követett el a cég: ugyan kinek kéne egy olyan mp3-lejátszó, amin még kijelző sincs? Aztán alig egy évvel később kiderült, hogy legalább tízmillió embernek.
A shuffle sikeres lett, talán nem is a kijelzőhiány ellenére, hanem éppen azért. A legtöbben ugyanis éppen a készülék egyszerűségét szerették: esély sem volt rá, hogy kikeressük rajta valamelyik dalt, nem bóklásztunk a menüben, nem kerestünk előadóra, nem bénáztunk a billentyűzárral, egyszerűen csak továbbléptünk, ha valami nem tetszett. Ráadásul ehhez még csak elő sem kellett venni a shuffle-t a zsebünkből.
Megvalósul a vicc
Nem sokkal azután, hogy a készülék piacra került, megjelent egy paródia a YouTube-on, amin egy ál-Steve Jobs egyre kisebb lejátszókat húzott elő a zsebéből. A poén természetesen az volt, hogy a végén már nem is látszott a készülék. Felvettek akkoriban egy kamu Apple-hirdetést is, abban egy Tic Tac-méretű iPod, a Flea képességeit mutatták be: a készülék csak egyetlen dalt tudott lejátszani, irányításához külön nagyító- és tűkészlet kellett, viszont csak akkora volt, mint egy cukorka.
Jelentem, a harmadik generációval majdnem sikerült megvalósítani a 2005-ös paródiát és álhirdetést, azzal a különbséggel, hogy az új shuffle még éppen látható, miközben elég sok adat fér rá. Szerintem a készüléknek lehet még két-három generációnyi ideje, aztán már tényleg csak egy atom lesz a fülünkben, semmi több. Ja, és persze ráfér majd az egész mostani internet.
Az új készülék, amit az XMS-től kaptam tesztelésre, az elsőhöz hasonlóan hosszúkás, de míg az közel 8 centi magas és 22 grammos volt, addig az új csak 4,5 centi magas és alig 10 grammot nyom: ez a legkisebb mp3-lejátszó a világon. Pedig a tárolókapacitás a sokszorosára nőtt, az első generációra még csak fél gigabájt adat fért, erre meg négy.
Dizájnja elképesztően minimalista, egy lapos alumínium téglatest az egész, külső oldalán még egy logó, még egy felirat sincs, az almajel is csak a hátoldalon, a rozsdamentes acél csíptetőn látható.
Beszél az iPod
Az összes irányítógomb a fülhallgató zsinórjára került, de arra is csak három jutott: halkítás, hangosítás meg egy multifunkciós gomb. Ha utóbbit egyszer megnyomjuk, elindul a lejátszás, még egy gombnyomásra megáll. Két nyomásra a következő dalra ugrik a készülék, hosszút nyomva meg – a VoiceOver technológia jóvoltából – bemondja a dal címét és az előadó nevét.
A szöveges információt az iTunes pakolja a dalok mellé, az operációs rendszerek beépített hangszintetizátora segíti a munkát, ennek megfelelően a berendezés a windowsos shuffle-júzerekkel nagyon béna, a Mac OS X-esekkel kicsit béna géphangon kommunikál.
Külön öröm, hogy van kínai, cseh, holland, angol, francia, német, görög, olasz, japán, lengyel, spanyol, svéd és török nyelvtámogatás, magyar azonban nincs, a shuffle szerint a Kispál és a borz valójában Kiszpál iez a borz, Lajkó Félix Lájdzsékó Fiúiksz, a Ghymes a Gájmsz, Süsü a sárkány meg maga Szuiszui e szarkeni.
A lejátszóról, a hardverről azonban nem lehet sokat elmondani, hiszen a csíptető mellett csak egy háromállású gomb van rajta. A legszélső állásban a shuffle ki van kapcsolva, a középsőben a másoláskor beállított sorrendben játssza le a dalokat, a harmadik fokozatban véletlenszerű lejátszásba kezd.
Utóbbi nem egy nagy funkció, mindegyik mp3-lejátszó tudja, de mivel a shuffle csak ezt tudja, gyakrabban is használjuk a véletlenszerű sorrendet. Szükség is van rá, mert hiába fér rá körülbelül ezer dal, az élvezet halála, amikor már tudjuk, melyik előadó következik. A shuffle azonban megóv minket az unalomtól.
Találd meg
Csak egy baj van: túl nagy a tárolókapacitás. Az első modellre még csak fél gigabájt adat fért, az nagyjából 125 dal, de kijelző, használható navigáció nélkül is hamar előkerült az a szám, amelyiket meg szerettünk volna hallgatni. Ezer szám közül viszont már valóban nehéz bármit előásni, kijelző meg ezen sincs. Megjelentek viszont a playlistek, amik enyhíthetnek valamennyit a helyzeten. Sőt csak ezek enyhíthetnek.
Eddig nem lehetett kategóriákba rendezni a dalokat, hiszen nem létezett menü, mert képtelenség lett volna kijelző nélkül mozogni benne. Az új shuffle azonban megszólal, így segíti a tájékozódást. A fülhallgató zsinórjára szerelt gomb hosszú nyomására, ugye, elmondja a készülék az adott dal adatait. Ha tovább tartjuk nyomva a gombot, újabb menübe kerülünk, és a playlisteket kezdi el sorolni. Ha a megfelelőhöz érkezünk, csak megnyomjuk még egyszer, és már játssza is.
A shuffle első generációja remek koncepciót valósított meg, a harmadik úgy lett egyszerűbb, hogy közben mégis bonyolultabb lett. Sokszorosra hízott a tárolókapacitás, viszont kaptunk playlisteket, amik valamennyire segíthetik a tájékozódást. Egyetlen probléma van csak, az ára. 79 dollár a 4 gigabájtos háttértárral szerelt iPodért, a világ legkisebb lejátszójáért egyáltalán nem sok. Kár, hogy ez mai árfolyamon, áfával, adókkal együtt 26 ezer forint.
Persze a helyzet akkor sem lesz sokkal jobb, ha erősödik valamennyit a forint, hiszen az Artisjusnak akkor is 3200 forintot kell majd kifizetni jogdíjként a kis készülék után, szóval nálunk ennyibe kerül a shuffle, óriási enyhülés nem lesz. Akinek viszont mindene az egyszerűség és a kényelem, az valószínűleg kifizeti majd érte ezt a pénzt, mert a kütyü a maga kategóriájában valóban egyedülálló.