Cserélje le gépét hiába

Egyedül a számítástechnikában lehet jó pénzért eladni olyan fejlesztést, ami semmiféle változást nem hoz a vásárló életében. Próbáljunk elképzelni például egy olyan szituációt, amikor lecseréljük egész házimozi-rendszerünket, csak mert kiadtak egy, a meglévőtől semmiben sem különböző távirányítót. Persze ha a gyártók megoldanák, hogy az új filmek már csak ennek a távirányítónak engedelmeskedjenek, és azt is elintéznék, hogy az új távirányító inkompatibilis legyen elődjével, kénytelenek lennénk cserélni az egész rendszert.

A számítástechnikában gyakran előfordul az ilyesmi, mert a számítástechnika alkatilag más.

Régi szép idők

Ez az iparág születése óta dinamikusan növekszik, a felhasználók gyakrabban frissítették gépparkjukat, mint bármilyen más termékcsoport esetében. Szükség is volt a folyamatos fejlesztésre, hiszen pár évvel ezelőttig általánosan elfogadott volt, hogy a számítógép-alkatrész szinte már megvásárlása pillanatában elavultnak számított.

A gépek gyorsultak, ennek megfelelően a szoftverek hardveréhsége is növekedett, vagy épp fordítva, mindesetre a januári csúcskonfiguráció már csak amatőr kezdőnek tűnt decemberben.

Aztán valami megváltozott. A gyártók addig láthatatlan falakba ütköztek, a teljesítmény megszokott hajszolása már nem volt fenntartható, egyszerűen nem lehetett olyan mértékben növelni például a processzor órajelét, mint az korábban megszokott volt.

Ráadásul a felhasználók motivációja is elhalt: amikor látták, hogy a legfontosabb feladatokra a két-három éves számítógépek is alkalmassá váltak, nem nagyon akaródzott többé évente frissíteni a konfigurációt. A szoftverek hardveréhsége látványosan csökkent az utóbbi években. Régebben egy átlagos géppel nem lehetett filmeket nézni, tömörített zenét lejátszani, képeket vagdosni, három-négy éve azonban a legbutább konfigurációk is alkalmasak ezekre a feladatokra.

Megtorpant a világ

Csökkent a szélsőségek közti szakadék is: tíz éve a boltokban kapható 486 DX2-66 és a Pentium 100-as közt zongorázni lehetett a különbséget, míg manapság átlagos felhasználás mellett ugyanazt a teljesítményt hozzák a gépek: ugyan kit érdekel, hogy internetezés, meg zenehallgatás közben a processzor leterheltsége nyolc vagy harminc százalékos? Videót, meg zenét a felhasználók elhanyagolhatóan kis része vagdos, tömöríteni sem szoktunk, de 3D-s animációkat is ritkán számoltatunk a géppel, így az új kétmagos rendszerek is keveseket hoznak lázba.

Játékosokból annál több akad, ez a szoftverkategória viszont még nem képes kihasználni a második mag nyújtotta erőfölényt. Ilyen körülmények között viszont csak másfélszeres teljesítményt nyújt a csúcsnak számító Athlon FX-57 a belépő szintű Athlon 64 3000+-hoz képest, miközben az árkülönbség hétszeres.

Adott tehát egy helyzet, amiben a vásárló nem nagyon akarja lecserélni a számítógépet, inkább csak apránként fejlesztgetne.

Az állandó pörgéshez szokott gyártóknak nem állt érdekében a kialakult helyzet konzerválása, ezért ellentámadásba lendültek, aminek a végén olyan bűvszavak kerültek elő a varázskalapból, mint DDR2, meg PCI-Express. Kapcsoltak melléjük olyan kifejezéseket, mint innováció, meg kétszeres sebesség, és gondoskodtak arról is, hogy a felhasználóknak mindenképpen cserélniük kelljen az egész konfigurációt, ha hozzá akarnak nyúlni valamihez.

Gyorsabb, de mégse

A PCI-Express (ez az a kis csík az alaplapon, amibe belegyömöszöljük például a videokártyát) már közel két éve forgalomban van, de kiemelkedő adatátviteli sebessége ellenére sem forradalmasította grafikus piacot. A csatoló elvileg kétszer gyorsabb, mint elődje, ráadásul mindkét irányban ugyanolyan sebességre képes, míg az AGP csak a grafikuskártya felé volt viszonylag fürge, visszafele már kevésbé. Mégis, a nagy gyártók még 2006-ban is rendre piacra dobják csúcskártyáik AGP-s verzióját, és ezek semmivel sem bizonyulnak lassabbnak, mint papíron fejlettebb társaik. Csak épp drágábbak lettek, hiszen viszonylag kis tételben kerülnek le a futószalagról.

Két olyan szegmens létezik, ahol a PCI-Express valós sebességnövekedést nyújt: a legolcsóbb és a legdrágább videokártyák piaca. A belépő szintű kártyákon nincs, vagy csak alig van memória, így a gyors csatolón keresztül a lassú alaplapi ramhoz nyúlnak: a gyengécske grafikus magoknak ez a redukált sebesség is elég. És ott van még a csúcskategória, ahol a PCI-Expressnek köszönhetően végre párba köthetők a grafikuskártyák. Ez azokat érinti, akik képesek negyedmilliót kiadni két csúcskártyáért, hogy aztán a benchmarkok kimutathassák az átlag 25-30 százalékos sebességnövekedést.

Ez a két kategória legfeljebb a felhasználók tíz százalékát érinti, az összes többi vásárlónak azért kell új alaplapot, ehhez új processzort, meg új memóriát vásárolniuk, amikor új grafikus kártyát akarnak venni, mert csak. Mert a piacnak pörögnie kell.

Gyorsabb, de lassabb

Érdemes azt is megvizsgálni, hogy miféle gyorsulást hoztak magukkal a DDR2-es memóriák a DDR-ekhez képest. Tömören: semmilyent. Bár marketingszempontból óriási jelentősége van annak, hogy az újabb termékek 800 megahertzen járnak az előd 400 megahertzével szemben, mégis, a felhasználó leginkább semmilyen, néha pedig negatív előjelű változást kénytelen tapasztalni a beruházás után. Az Intel a kezdet kezdetén lecsapott az újdonságra, de a mai napig nem tudta igazolni ennek szükségességét.

A DDR2-eseknek ugyan valóban nagyobb az órajele, és ennek megfelelően a sávszélessége is, késleltetési értékei azonban lényegesen rosszabbak. A késleltetési idő lényegében azt mutatja meg, hogy a processzornak mennyit kell várnia a memóriából bekért adatokra. A rosszabb késleltetési értékek elveszik a sávszélesség nyújtotta előnyt. Borzasztóan leegyszerűsítve olyan ez, mint egy futóversenyen: a lassabb futó hamarabb beér a célba, ha előbb indulhat a startvonalról.

Tudta ezt az AMD is, így a legutóbbi időkig ellenállt, és processzorai nem támogatták a DDR2-eseket, mostanra azonban a tömegtermelésnek hála olcsóbbá váltak az újabb modulok, mint elődeik, a különbség pedig már csak nőhet. A kisebbik processzorgyártónak tehát nem maradt más választása, minthogy áttérjen a DDR2-esek támogatására, aminek meg is lett az eredménye: az új processzorok az 533 megahertzes és a 667 megahertzes DDR2-esekkel lényegesen rosszabbul teljesítenek, mint a 400 megahertzes modult használó elődjük. A 800 megahertzes modullal is épp hogy csak hozzák az előző generáció sebességét az új Athlon 64-esek.

Cserélni kell

Persze mindjét újdonság igazolható, hiszen hosszútávon akár meg is lehet magyarázni a sávszélesség növelésének szükségességét, előbb utóbb kevés lesz a DDR400-as, meg a 8-szoros AGP-ből is kifogyhat egyszer a szusz. Ráadásul az Intelnél használt FSB folyamatos emelése is megköveteli a DDR2 jelenlétét. Ugyanakkor tény: két év a számítástechnikában óriási idő, és az újdonságok ezalatt sem tudták bizonyítani erőfölényüket. Még ha holnap életbevágóan fontos is lesz az óriási adatátviteli sebesség, akkor is meg lehetett volna kímélni a felhasználókat az elmúlt időszakban a váltás kényszerétől.

A csapda ugyanakkor készen áll: ha valaki új videokártyát akar vásárolni, jó eséllyel csak PCI-expresses verziót talál a kereskedésekben. Így aztán cserélnie kell az alaplapot, a processzort, a memóriát, mindent, miközben az újdonságnak hála jó eséllyel semmilyen gyorsulást nem vesz majd észre.

A hagyományos DDR memóriákból is egyre kevesebb kerül le a gyártószalagról, így egyre drágábbak lesznek, míg a DDR2-esek egyre olcsóbbak, tehát megint is kényszerpályán mozog a felhasználó. Ráadásul gépcsere esetén eldobható az amúgy tökéletesen üzemelő régi memória, hiszen az új alaplapok már csak a DDR2-eseket fogadják, és ugyan kinek kellene egy régi vacak?

A pluszberuházásért cserébe meg lassabb gépet, jobb esetben ugyanolyat kap a vásárló.