Sok pixelt olcsón

Stan Glasgow, a Sony Eletronics amerikai üzletágának vezetője egy interjúban arról beszélt, hogy a bluray sosem lesz olyan sikeres, mint a dvd. Nem lehet, mert nehézkesebb kihasználni az előnyeit, és nem is jelent akkora előrelépést. A dvd-lejátszót csak meg kellett venni, és máris élvezhettük a Precision 2000-en a tisztább, zajmentesebb képet, a válogatást a nyelvek között, meg hogy nem kellett visszatekerni a szalagot, mielőtt levittük a videótékába. Ehhez képest a bluray csak akkor mutatja meg előnyösebb oldalát, ha veszünk hozzá egy nagy felbontású tévét meg valami spéci hangcuccot, ami felfedi, mire képes a tömörítetlen hangsáv. Ja, és persze a hazai keresetekhez képest drága is.

Javuló helyzet

Az IDC elemzője, Fauszt Gábor szerint itthon pont ezért nem terjedt el eddig a formátum: nemcsak a technológiát kell kifizetni, a filmek nyolc-kilencezer forintba kerülnek, miközben a dvd-ket már 990 forintért meg lehet vásárolni. A szakember szerint kevés a hazai tartalom, alig 60-70 filmről beszélünk, míg a régi lemezre több ezer szinkronos mozi közül lehet válogatni. Igaz, az újra sokkal több adat fér, így sokkal jobb minőséget ígér.

Az utóbbi időkben a hazai helyzet is sokat javult. Feliratos, sőt szinkronos bluray-filmekből is egyre több jelenik meg, és a lejátszók is olcsóbbak lettek. Két éve, amikor piacra kerültek az első készülékek, még 400 ezer forint körül volt az induló ár, ehhez képest ma már fillérekből meg lehet úszni a vásárlást. A legelterjedtebb bluray-lejátszó, a Sony PlayStation 3 például már százezerből beszerezhető (igaz, a játékgép a megjelenésekor is csak 165 ezerbe került). Biztos a nagy kereslettel magyarázható, hogy a hazai forgalmazó nem tudott tesztgépet adni, így azt az XMS-től kellett elkérnünk.

Szerencsére már asztali készüléket is kapunk elfogadható áron. Méghozzá márkás modellt, például a Panasonic BD30-ast, ami 110 ezer forintból elhozható.

De van egy harmadik lehetőségünk is: veszünk valamilyen spéci számítógépet, és azon nézzük a filmeket. Így tettünk mi is, ezért a PS3 és a Pana mellé bekértük a QWERTY bluray-lejátszásra alkalmas konfigurációját, aminek az ára nagyjából 150 ezer forint körül mozog.

Fontos tudni, hogy hdmi-kábelt egyikhez sem adnak. Előkerül a dobozokból RCA, vagy valami hasonló, ötvenéves vacak, de ha egyszer 1920x1080-as felbontású filmeket akarunk nézni, akkor kénytelenek vagyunk beszerezni egy hdmi-kábelt négy-ötezer forintért. Anélkül ugyanis olyan képet kapunk, mintha sima dvd-t néznénk, akkor meg nem éri meg lejátszóba, meg tévébe ölni a pénzünket. Szerencsére a Panasonictól kaptunk a teszthez kábelt is, a Samsungtól meg egy 52 colos full-hd lcd-tévét, az LE52M87BD-t, hogy az összes minőségkülönbséget észrevegyük.

Az első fordulóban a felszereltséget vizsgáltuk meg. Kimenetből mindegyik készülékre jutott elég, ráadásul memóriakártya-olvasó is került a résztvevőkbe. Kommunikációs portból a pc kapott a legtöbbet, ennyi usb-bemenetet én még nem láttam, de volt a grafikus kártyán antennabemenet, s-videó-kimenet, a gépen firewire, optikai hangkimenet persze a kötelező hdmi-n kívül, szóval, minden, ami kell. Ehhez képest a PS3 és a Panasonic csak a kötelezőt hozza, a már említett kártyaolvasón és hdmi-n kívül főleg a szokásos hang- és képportokkal találkozunk.

Mielőtt beraktunk volna a buray-filmeket, kíváncsiak voltunk arra is, mi történik, ha csak sima DivX-et akarunk megnézni. A Panasonic esetében semmi, az ugyanis ismeretlen formátumra hivatkozva kiköpte a lemezt. A PS3 már sokkal többre ment, gond nélkül beolvasta a mozit, de nem tudott mit kezdeni a mellé rakott felirattal, szóval csak fél sikert arattunk. A pc viszont hiszti nélkül megette a Hősök akárhányadik epizódját, volt kép, volt felirat, volt hang, szóval minden, ami kellett, és ahogy arra számítani lehetett.

Lassú, lassabb

A tesztet sebességméréssel folytattuk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a gép elindítása után milyen gyorsan jutunk el a filmig. Akinek még nem volt dolga bluray-lejátszóval, az nem is tudja, miért fontos ez a versenyszám, pedig elhihetik, borzasztóan lassú tud lenni egy ilyen készülék. A dvd-hez szokott közönséget például biztosan meglepi majd a Panasonic bootolási ideje, a fene se tudja, mi történik a lejátszóra emlékeztető burkolat alatt, de a 45 másodpercig tartó agyhalottállapot és az, hogy 1 perc 20 másodperc alatt jutunk el a menüig, valamilyen operációs rendszer betöltődését sejti. Már úgy értem, valami rendes, asztali rendszerét, amire egyébként volt már példa, a Toshiba HD A1 például egy Pentium 4-es volt, egy gigabájt memóriával meg Linuxszal. Igaz, az hddvd-lejátszó volt, ami elbukott a formátumháborúban.

A PS3-nál olajozottabban mennek a dolgok, olyan gyorsan összekapja magát, hogy alig van időnk felfogni az eseményeket. Másodpercben nincs nagy különbség, mert a Sony játékgépének is kell 15 másodperc, amíg feláll, és 50 másodperc, amíg a film menüjében találjuk magunkat, de ez akkor is fél perc előny (ami a halálos ágyon jól jön majd), ráadásul ez az idő nem idegesítő kattogással telik, hanem a konzol pofás menüjének a betöltésével.

A pc meg hát pc: annak tényleg bootolnia kell. Ráadásul a Vista lassabban töltődik be, mint linuxos konkurensei, de azért menti a helyzetet, hogy közben legalább látunk valamit, még ha csak a Windows intróját is. A kétmagos, 2,2 gigahertzes Athlon X2-es processzor, a 2 gigabájt memória, a bluray lejátszását hardveresen támogató 3200-as Radeon és a 250 gigabájtos merevlemez aztán gyorsan összekapja magát. A rendszer feltápászkodás után már csak az volt hátra, hogy elindítsuk a filmet.

Meg is tettük volna, de nem sikerült. A dedikált lejátszóprogram ugyanis nem tudta kezelni a blurayt. Pontosabban rajta sem volt a gépen a szoftver, de egy gyors telefonos segítség után kiderült, hogy ha rajta lenne, akkor sem tudna segíteni, mert nem kompatibilis a bluray formátummal. Némi tanakodás után aztán elküldte a QWERTY a Premier Prót a géphez (a fent említett árban ennek a szoftvernek a költsége is benne van), ami már felismerte a Pókember 3-at, és betöltötte a lemez menüjét.

A következő fordulóban a versenyzők a minőségi teszt elé néztek. Először a Panasonicot vizsgáltuk meg, és örültünk, mert a Pókember városi portyái elképesztő minőségben tárultak elénk, a kép éles volt, bár néhol kissé zajos, ami persze főleg az 1,32 méteres tévé miatt látszott, egy kisebb, kevésbé drága készüléken észre sem vettük volna a tömörítési problémákat. Hasonló volt az élményünk Az Amazonas kincse nézése közben. A film egyik jelenetében a Trainspottingban bélsaras kalandba keveredő Ewen Bremner skótdudázni kezd. Dvd-n ennyi az élmény, bluray-en viszont látszik minden nyálcsepp, ami elhagyja a száját, és a jó Ewen nem spórol a mikroszkopikus köpetekkel. Az viszont igazi meglepetés, hogy a hagyományos adathordozókon csodás arcú és hibátlan bőrű Rosario Dawson akkor is csodás arcú és hibátlan bőrű, amikor épp 1920x1080 pixel akarja megmutatni a mitesszereit.

Nagyítóval kerestük

A rövid csodálkozás után gyorsan kipróbáltuk a PS3-at is, mert azt ugye sejteni lehetett, hogy a bluray jó minőségű, a kérdés az volt, hogy egymáshoz képest mire jutnak a készülékek. Ugyanazt a hdmi-kábelt használtuk, a beállítások sem változtak, nem is nagyon láttunk különbséget a minőségben. Talán mintha a Panasonic képfeldolgozója finomabb lenne, ugyanez az érzésünk volt már akkor is, amikor az egyik első lejátszót, a most tesztelt BD30-as nagyapját, az akkor még 400 ezer forintos BD-10-est hasonlítottuk össze a PS3-mal. Kis eltérés az élességben, valamivel jobb színek, de ezt is csak nagyon óvatosan mondjuk, miután másfél órán keresztül kerestük a különbségeket egy 132 centis tévén. Nem csoda, hogy a Home Entertainment Industry felmérése szerint a PS3-tulajdonosok 87 százaléka rakott be már bluray-mozit a lejátszóba, mert az teljességgel alkalmas a filmek nézésére.

Már csak az volt a kérdés, mire képes ezekkel szemben a pc. A Vista csodásan festett az óriási kijelzőn, a film menüje is ígéretes volt, a háttérben futó mozgóképek erőteljesek, nem is nagyon lehetett látni különbséget a két másik géphez képest. Persze igazából arra voltunk kíváncsiak, hogyan teljesít a gép a mozi nézése közben, ez viszont nem derült ki. A menünél tovább ugyanis nem jutottunk.

A gép kompatibilis volt a bluray-jel, ahogy a szoftver is. A távirányító kompatibilis volt a géppel, viszont nem volt az a szoftverrel: hiába nyomkodtuk, nem történt semmi. Ugyanez volt a helyzet, amikor a gép billentyűzetével és egerével próbáltunk tovább lépni, semmi. Felhívtuk a QWERTY-t, kaptunk egy jolly joker távirányítót, egy iMont, ami "azonnal kapcsolatba lép minden szoftverrel". A kijelentés majdnem teljesen igaznak bizonyult, mert onnantól kezdve képnézéstől kezdve a rendszerbeállításokig szinte bármit el tudtunk intézni a kanapéról, csak a bluray-menüből nem sikerült tovább lépnünk. Az tehát nem derült ki, hogy filmlejátszónak milyen a készülék. De pc-nek biztos nagyon jó.

A következő fordulóba tehát csak két lejátszó jutott be. Ekkor már a filmnézés közbeni használhatóságra voltunk kíváncsiak, és úgy gondoltuk, a Panasonic előnye behozhatatlan, hála a hagyományos távirányítónak. Ami meg is felel a valóságnak, abban az esetben, amikor átlagos vásárlóról beszélünk, akinek nincsen tapasztalata a konzolokkal: ő ugyanazt kapja, mint a dvd-knél, sőt a videóknál, sőt a magnóknál. Az indítás, pörgetés, leállítás, ki- és bekapcsolás piktogramjai évtizedek óta nem változtak, szóval aki ezekhez szokott, az nem téved el most sem.

A PS3 távirányítója csak egy gombnyomással nehezebb. Mivel a kontroller úgy lett megalkotva, hogy játék közben vakon is használhassuk, némi tanulás után a filmet nézve is tudunk majd tekerni, megállítani a dedikált gombokkal, de a képernyőn előhozható egy virtuális billentyűgyűjtemény is, aminek a segítségével aztán olyasmik is kiderülnek a filmről, amikről nem is akartunk tudni. A képernyő bal felső sarkában előugró menüben persze ott van a kis háromszög, a jobbra és balra figyelő dupla háromszög, a négyzet, de be lehet állítani a hangsávokat, sőt még a feliratok stílusát is. Szóval mindent, amit a Panasonickal. Sőt többet is, például meg tudjuk nézni a tömörítés minőségét, így például kiderült, hogy a Pókember 3 videójele 28-30 megabit másodpercenként, a hagyományos, 5.1-es hangsáv 640 kilobit másodpercenként, míg a sokkal szebben szóló tömörítetlen hangsáv hétszer ennyit, 4,6 megabitet tölt ki.

Ha én lennék az egyetlen vásárló, tudnám, melyik készüléket ajánlanám magamnak: egyértelműen a PS3-at. Ez a legolcsóbb modell, miközben képminőségben alig marad el a Panasonictól, de használhatóságban sokkal többet tud annál: nemcsak lejátszó, konzol is, pofás menüvel, ingyen letölthető programokkal, ráadásul gyors és viszonylag csöndes. Nem csoda, hogy az Entertainment Merchants Association szerint a konzolon múlik a bluray sikere. Ezt erősíti meg az ABI Research elemzője, Steve Wilson, aki azt állítja, a 2008-ban eladott lejátszók 85 százaléka PS3 volt, a bluray-piac maradék része jut az összes többi gyártó összes modelljének. Csak arra kell vigyázni, hogy használat után kikapcsoljuk, mert egy vizsgálat szerint készenléti állapotban is 250 dollárnyi villanyszámlát csinál egy év alatt a konzol.

Mivel nemcsak én vagyok a célcsoport, a Panasonic lejátszójának is meg lehet a maga bázisa: azok, akik csak filmeket akarnak nézni, és idegenkednek attól, hogy egy lövésre meg autóversenyre tervezett kontrollerrel váltsanak a hangsávok között (mondjuk 6-7 ezer forintért a PS3-hoz is vásárolható hagyományos távirányító). Mivel a BD-30-as már megfizethető árú, érdemes elgondolkozni rajta, de nem árt felkészülni rá, hogy elég lassú, nehézkes lejátszóról van szó, amit két év múlva valószínűleg harmincezer forintért is megvásárolhatunk majd.

A QWERTY számítógépe biztos jó bluray-lejátszó lesz majd akkor, amikor lejátssza a bluray filmeket, egyelőre azonban csak a hardver adott, a többin még dolgozni kell. 150 ezer forintos ár nem magas ahhoz képest, hogy ezt lehet a legsokoldalúbban használni, mert egy teljes értékű számítógépet is kapunk is a lejátszó mellé, vagy egyelőre inkább helyette.

Egy biztos, én a PS3-at választanám.