![](https://indexadhu.hit.gemius.pl/redot.gif?id=nSCbubuYpDWJZLZs0TssLrbt33Lk5kbipuiZrkg89G3.g7/stparam=skrjjshgja/fastid=eeorncrnbsilkneetelidigetojp/nc=0)
![Párizs minket is várt: az Index helyszíni stábja is rácsatlakozott az olimpiára](https://kep.cdn.indexvas.hu/1/0/5747/57478/574785/57478563_4251271_8faf1cbc1b9d98fe8cf5c41d22bcb69e_wm.jpg)
Ennek állati jó a dinamikája, az a másik nem szól annyira ütősen, de olyan térélményt ad, hogy valósággal rajzolja a zenét - magyarázza a különbséget két hangfal között vendéglátóm a magyar hifisták egyik szentélyének számító belvárosi bemutatóteremben. A hangfalak egyébként úgy néznek ki, mintha a nemzetközi űrállomás napelemtáblái lennének másfél méteresre kicsinyítve, és nagyjából ugyanannyiba is kerülnek. Pár centis, tűhegyes tüskéken állnak (ez azért kell, hogy a lehető legkevesebb rezgést vegyék át a környezetüktől), és karvastagságú kábelek vezetnek belőlük a tápegység, meg a végerősítők felé, onnan ez előerősítőkbe, onnan a digitális-analóg átalakítóba, onnan a cédélejátszóba. És van még pár doboz rejtélyes funkciókkal, az egyik pont úgy néz ki, mint a régi albérletemben a villanyradiátor, és majdnem annyira fújja is a meleget kifelé - mint kiderül, az egy csöves erősítő, ami most nincs éppen bekötve a rendszerbe, mert még bejáratás alatt áll.
Az egész cucc, ami mindjárt megszólal, úgy harmincmillió forint lehet, én meg ülök vele szemben a kanapén, a centire pontosan kiszámolt, akusztikailag optimális helyen, azzal a meggyőződéssel, hogy a zenében a zene a lényeg, nem az, hogy hogyan szól.
Santana belekezd a Black Magic Womanbe. Azt várnám, hogy az évek óta mp3-on, meg ócska iPod-fülhallgatón tartott füleim már teljesen immunisak a zenei finomságokra, de nem. Kicsit úgy érzem magam, mint egy jó borral, amiről a szakértők megmondják, hogy a csersavai mozgékonyak, banán íze vegyül benne fehérborssal, a textúrája stabil, az utóhatása meg virágporos. Én meg csak azt érzem, hogy jó.
Santana kristálytisztán szól, külön-külön érezni minden hangszert, becsukom a szemem, és mintha ott ülnék a zenészek között - de hát mi mást is várjunk egy ilyen rendszertől. Próbálkozzunk inkább egy vakteszttel, vetem fel az ötletet. Ugyanaz a cédé három különböző rendszerben: egy jazz koncertfelvétel spéci, audiofileknek készült xrcd lemezen. Az első egy itteni mércével mérve low-end cucc, persze a sznob Bang & Olufseneket meg Marantzokat leveri, de itt belépő szintnek számít. És persze jól szól, ennyit sikerül megállapítanom, és már vigyorgok is magamban, hogy tehetik bármibe ezt a cédét, ugyanezt fogom hallani.
Jön a második menet, és a meglepetés: a laikus füleim elkezdik hallani a háttérből a közönség duruzsolását, az énekesnő lélegzetvételét a refrén előtt, a hátsó sorokból a szórványos tapsot. A középkategóriás rendszerből átkerül a cédé a már előbb is meghallgatott csúcscuccba, és újabb apró részletek jönnek elő, koccintás egy asztalnál valahol balra hátul, kinyitom a szemem, de persze nincs ott semmi, hacsak nem másztak fel ipari alpinisták az emeletre pezsgőspoharakkal, hogy jól átverjenek. Az apró tökéletlenségektől lesz tökéletes a zene, ahogy a 3D-grafikában is külön munkafázis lett az objektumok összekoszolása az élethűség érdekében.
Éppen azért hallom meg ezeket a különbségeket, mert laikus vagyok - tudom meg a titkot. Aztán kiderül az is, hogy a csúcshifit nekünk, süketeknek készítik, az igazi zenészeket a maguk abszolút hallásával nem lelkesítik ezek a cuccok, ők egy Szokol rádióból is kihallják a zenének azokat a finomságait, amiket mi akkor sem, ha az orrunk előtt játszik a zenekar.
Teszünk egy újabb próbát: bakelit kontra cédé. Az igazi audiofilek szerint a bakelit az igazi, és a cédé kommersz tömegtermék. Ez technikailag tökéletesen megindokolható: a cédé ugye digitális, egyesekké és nullákká alakítja a hanghullámot, és eközben óhatatlanul kerekít, azzal meg elvesznek apró részletek (hasonlóan a digitális erősítők, és az elektroncsövesek közötti különbséghez). Ezzel együtt itt már teljesen összezavarodom: csak azt hallom, hogy másképp szól a kettő, de azt már nem tudom eldönteni, hogy melyik tetszik jobban, melyik a részletgazdagabb.
És még egy próba, minden eddiginél zavarba ejtőbb eredménnyel: egy AD/DC cédé kerül elő (rögtön cáfolva is az előítéletet, hogy a hifisták kizárólag komolyzenét, esetleg jazzt hallgatnak; van itt rock is bőven), betesszük a laptopba, lemásoljuk, aztán meghallgatjuk a kettőt. Elvileg ugyanazok az egyesek és nullák vannak mind a két lemezen, és mégis, óriási a különbség a két hangzás között, a másolat szánalmasan tompán, erőtlenül szól. Egy órája hallgatok csúcskategóriás zenecuccokat, és máris sznobbá változtam?
Oké, tényleg jól szól, de mi kerül nyolcmillió forintba egy cédélejátszón, amihez még külön kell négymillióért egy digitális-analóg átalakító, meg ugyanennyiért egy tápegység? (És felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mi van benne - hát a mechanika, ami forgatja a cédét, és leolvassa róla az adatokat, halálos precizitással.) A titok a kézzel, egyesével válogatott alkatrészekben, meg nagyon kis szériákban gyártott készülékekben van. Az ufószerű kinézetű csoda, amit éppen tapogatok, a 47-es gyártási számot viseli, és négy év kutatás-fejlesztésének költsége van benne; így már kicsit érthetőbb a 36 ezer eurós árcédula.
Magyarországon pár ezer embert érdekel a high end hifi, de aki tényleg meg is engedheti magának, az ennek csak a töredéke. És a házimozik elterjedésével ez a réteg is fokozatosan csökken. Ott vannak köztük a tízmilliós számlákat szemrebbenés nélkül, "mindegy mi az, csak jobb legyen, mint a szomszédomé" jelszóval kifizető sznobok, és a minden százezer forintos alkatrészre hónapokig-évekig spóroló, házibarkácsoló fanatikusok egyaránt. A barkácshifinek elképesztő legendáriuma van az elektromos zajt elnyelő speciális kristályoktól a meghallgatás előtt a hűtőbe tett, feketére festett és 45 fokos szögben lecsiszolt peremű cédékig, meg a cable cookerig: állítólag jobban szól a zene, ha ez a gép dolgozza meg a kábelt, ami áramot viszi a konnektorból a hifibe.
Hogy ezek a sufnituning megoldások valóban működnek-e, vagy csak a placebohatás dolgozik a barkácsolóknál, nem tudni. Elvileg ott a fizikai magyarázat minden trükk mögött, de valójában nem ez számít, a zenehallgatás ugyanis sokkal inkább pszichológia, mint technika kérdése. Az alapvető minőségi különbségeket mindenki meghallja (más kérdés, hogy számít-e neki), de amúgy egyéntől függ, hogy melyik lejátszó, erősítő vagy hangfal jön be neki. A hifi olyan mint a nők, nem tudod megmagyarázni, hogy miért tetszik az egyik, és miért nem a másik - kapok még egy bölcsességet búcsúzóul.
Kilépek a körútra, és reflexből belövöm az iPodot. Nem kellett volna, másfél percig bírom, olyan gyászosan szól, torzít, összefolynak a hangszerek. Aztán pár nap alatt lassan elmúlik a hatás, és újra megbékélek a jó öreg mp3-mal, mint amikor nyaralás után az ember leszokik a reggeli mellé kapott, frissen facsart narancsléről.