Boglárka
19 °C
35 °C

A legjobb hifit süketeknek készítik

2008.07.09. 18:25
Mi kerül két méter tápkábelben félmillió forintba? Hogyan szól egy 36 ezer eurós cédélejátszó? Tényleg csak bakelitet hallgatnak az igazi vájtfülűek? A zene mindenkié, vagy csak azé, aki meg tudja fizetni? Kipróbáltuk az igazi csúcskategóriás hifit.

Ennek állati jó a dinamikája, az a másik nem szól annyira ütősen, de olyan térélményt ad, hogy valósággal rajzolja a zenét - magyarázza a különbséget két hangfal között vendéglátóm a magyar hifisták egyik szentélyének számító belvárosi bemutatóteremben. A hangfalak egyébként úgy néznek ki, mintha a nemzetközi űrállomás napelemtáblái lennének másfél méteresre kicsinyítve, és nagyjából ugyanannyiba is kerülnek. Pár centis, tűhegyes tüskéken állnak (ez azért kell, hogy a lehető legkevesebb rezgést vegyék át a környezetüktől), és karvastagságú kábelek vezetnek belőlük a tápegység, meg a végerősítők felé, onnan ez előerősítőkbe, onnan a digitális-analóg átalakítóba, onnan a cédélejátszóba. És van még pár doboz rejtélyes funkciókkal, az egyik pont úgy néz ki, mint a régi albérletemben a villanyradiátor, és majdnem annyira fújja is a meleget kifelé - mint kiderül, az egy csöves erősítő, ami most nincs éppen bekötve a rendszerbe, mert még bejáratás alatt áll.

Az egész cucc, ami mindjárt megszólal, úgy harmincmillió forint lehet, én meg ülök vele szemben a kanapén, a centire pontosan kiszámolt, akusztikailag optimális helyen, azzal a meggyőződéssel, hogy a zenében a zene a lényeg, nem az, hogy hogyan szól.

Vakteszt meglepetésekkel

Santana belekezd a Black Magic Womanbe. Azt várnám, hogy az évek óta mp3-on, meg ócska iPod-fülhallgatón tartott füleim már teljesen immunisak a zenei finomságokra, de nem. Kicsit úgy érzem magam, mint egy jó borral, amiről a szakértők megmondják, hogy a csersavai mozgékonyak, banán íze vegyül benne fehérborssal, a textúrája stabil, az utóhatása meg virágporos. Én meg csak azt érzem, hogy jó.

Santana kristálytisztán szól, külön-külön érezni minden hangszert, becsukom a szemem, és mintha ott ülnék a zenészek között - de hát mi mást is várjunk egy ilyen rendszertől. Próbálkozzunk inkább egy vakteszttel, vetem fel az ötletet. Ugyanaz a cédé három különböző rendszerben: egy jazz koncertfelvétel spéci, audiofileknek készült xrcd lemezen. Az első egy itteni mércével mérve low-end cucc, persze a sznob Bang & Olufseneket meg Marantzokat leveri, de itt belépő szintnek számít. És persze jól szól, ennyit sikerül megállapítanom, és már vigyorgok is magamban, hogy tehetik bármibe ezt a cédét, ugyanezt fogom hallani.

Nézegessen nagyon drága és nagyon jó hificuccokat!

Jön a második menet, és a meglepetés: a laikus füleim elkezdik hallani a háttérből a közönség duruzsolását, az énekesnő lélegzetvételét a refrén előtt, a hátsó sorokból a szórványos tapsot. A középkategóriás rendszerből átkerül a cédé a már előbb is meghallgatott csúcscuccba, és újabb apró részletek jönnek elő, koccintás egy asztalnál valahol balra hátul, kinyitom a szemem, de persze nincs ott semmi, hacsak nem másztak fel ipari alpinisták az emeletre pezsgőspoharakkal, hogy jól átverjenek. Az apró tökéletlenségektől lesz tökéletes a zene, ahogy a 3D-grafikában is külön munkafázis lett az objektumok összekoszolása az élethűség érdekében.

A zene mindenkié, a hifi a süketeké

Éppen azért hallom meg ezeket a különbségeket, mert laikus vagyok - tudom meg a titkot. Aztán kiderül az is, hogy a csúcshifit nekünk, süketeknek készítik, az igazi zenészeket a maguk abszolút hallásával nem lelkesítik ezek a cuccok, ők egy Szokol rádióból is kihallják a zenének azokat a finomságait, amiket mi akkor sem, ha az orrunk előtt játszik a zenekar.

Teszünk egy újabb próbát: bakelit kontra cédé. Az igazi audiofilek szerint a bakelit az igazi, és a cédé kommersz tömegtermék. Ez technikailag tökéletesen megindokolható: a cédé ugye digitális, egyesekké és nullákká alakítja a hanghullámot, és eközben óhatatlanul kerekít, azzal meg elvesznek apró részletek (hasonlóan a digitális erősítők, és az elektroncsövesek közötti különbséghez). Ezzel együtt itt már teljesen összezavarodom: csak azt hallom, hogy másképp szól a kettő, de azt már nem tudom eldönteni, hogy melyik tetszik jobban, melyik a részletgazdagabb.

És még egy próba, minden eddiginél zavarba ejtőbb eredménnyel: egy AD/DC cédé kerül elő (rögtön cáfolva is az előítéletet, hogy a hifisták kizárólag komolyzenét, esetleg jazzt hallgatnak; van itt rock is bőven), betesszük a laptopba, lemásoljuk, aztán meghallgatjuk a kettőt. Elvileg ugyanazok az egyesek és nullák vannak mind a két lemezen, és mégis, óriási a különbség a két hangzás között, a másolat szánalmasan tompán, erőtlenül szól. Egy órája hallgatok csúcskategóriás zenecuccokat, és máris sznobbá változtam?

Nem ufó, csöves erősítő

Kutatás-fejlesztés és házibarkács

Oké, tényleg jól szól, de mi kerül nyolcmillió forintba egy cédélejátszón, amihez még külön kell négymillióért egy digitális-analóg átalakító, meg ugyanennyiért egy tápegység? (És felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mi van benne - hát a mechanika, ami forgatja a cédét, és leolvassa róla az adatokat, halálos precizitással.) A titok a kézzel, egyesével válogatott alkatrészekben, meg nagyon kis szériákban gyártott készülékekben van. Az ufószerű kinézetű csoda, amit éppen tapogatok, a 47-es gyártási számot viseli, és négy év kutatás-fejlesztésének költsége van benne; így már kicsit érthetőbb a 36 ezer eurós árcédula.

Magyarországon pár ezer embert érdekel a high end hifi, de aki tényleg meg is engedheti magának, az ennek csak a töredéke. És a házimozik elterjedésével ez a réteg is fokozatosan csökken. Ott vannak köztük a tízmilliós számlákat szemrebbenés nélkül, "mindegy mi az, csak jobb legyen, mint a szomszédomé" jelszóval kifizető sznobok, és a minden százezer forintos alkatrészre hónapokig-évekig spóroló, házibarkácsoló fanatikusok egyaránt. A barkácshifinek elképesztő legendáriuma van az elektromos zajt elnyelő speciális kristályoktól a meghallgatás előtt a hűtőbe tett, feketére festett és 45 fokos szögben lecsiszolt peremű cédékig, meg a cable cookerig: állítólag jobban szól a zene, ha ez a gép dolgozza meg a kábelt, ami áramot viszi a konnektorból a hifibe.

Fejben dől el

Hogy ezek a sufnituning megoldások valóban működnek-e, vagy csak a placebohatás dolgozik a barkácsolóknál, nem tudni. Elvileg ott a fizikai magyarázat minden trükk mögött, de valójában nem ez számít, a zenehallgatás ugyanis sokkal inkább pszichológia, mint technika kérdése. Az alapvető minőségi különbségeket mindenki meghallja (más kérdés, hogy számít-e neki), de amúgy egyéntől függ, hogy melyik lejátszó, erősítő vagy hangfal jön be neki. A hifi olyan mint a nők, nem tudod megmagyarázni, hogy miért tetszik az egyik, és miért nem a másik - kapok még egy bölcsességet búcsúzóul.

Kilépek a körútra, és reflexből belövöm az iPodot. Nem kellett volna, másfél percig bírom, olyan gyászosan szól, torzít, összefolynak a hangszerek. Aztán pár nap alatt lassan elmúlik a hatás, és újra megbékélek a jó öreg mp3-mal, mint amikor nyaralás után az ember leszokik a reggeli mellé kapott, frissen facsart narancsléről.