Lcd, plazma vagy hagyományos?

Régebben olyan egyszerű volt. Orion vagy Videoton? Aztán ránk tört a szabadság, és hirtelen tucatnyi márka közül kellett kiválasztani a nekünk tetszőt. De még valahogy ezt is sikerült feldolgozni. Aztán a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején megjelent a plazma, meg az lcd, hogy teljes legyen a káosz. Melyik jobb? Melyik szebb? Melyik nagyobb? Melyik mi egyáltalán? Mi is tudni szerettük volna a válaszokat, ezért bekértünk három készüléket a Panasonictól, a 180 ezer forintos TX-32PX20P hagyományos, az 550 ezer forintos TX-32LX50 lcd- és a 800 ezer forintos TH37PV500E plazmatévét. Egymás mellé tettük őket, aztán mindenféle aljas húzással a legkülönbözőbb filmek megjelenítésére kényszerítettük a kijelzőket.

Dinoszaurusz

A három technológia közül a legellentmondásosabb a crt: egyrészt ősrégi, közel százéves, tehát adná magát a következtetés, hogy elavult, szemétre való, másrészt száz év alatt még a Discoveryt is tökéletesre lehetne csiszolni. A működési elv változatlan: végy egy elektródát, tedd légüres térbe, a pozitív töltésű végről (katód) küldd az elektronnyalábot a fluoreszkáló festékrétegre, és már ott is a kép. A lényeg, hogy az elektronnyaláb elég gyorsan pásztázza végig a felületet, így rendes mozgóképet kaphatunk.

A technológiából fakadó probléma, hogy a képernyő méretét nem lehet akármeddig növelni (a felső határ 90 centi körül mozog) valamint hogy minél nagyobb a képernyő, annál behemótabb a puttony hátul. A helyzeten az utóbbi időkben megjelent karcsúbb crt-k javítottak valamit, ezeknek mindössze 30-40 centi a mélységük.

Gázok, plazmák

A folyadékkristályos kijelzőkben (lcd) kristályként viselkedő vegyületet találunk, ami elektromosság hatására megtöri a fényt, de van még benne fluoreszkáló gáz is. Az lcd-k korántsem vastagok, viszont hátrányukként képfrissítési problémákat szokták emlegetni, ami gyorsan mozgó objektumok (például focisták) esetében okozhat szellemképet.

A plazma meg majdnem crt: elektronokkal bombáznak egy foszforral bevont felületet, a felvillanó pontok alkotják a képet. Vagy ott a másik fajtája a plazmáknak, ezekben nem egy üvegbúra, hanem több apró cella van, melyek xenon- és neongázokat tartalmaznak. Helyezzük feszültség alá a cellákat, és azok elkezdenek világítani. A plazmák legnagyobb problémájaként a beégést szokták emlegetni, ami akkor jelentkezik, ha sokáig változatlan képet kell a plazmának megjelenítenie: például egy 12-es korhatárkarikát valamelyik alsó sarokban.

Első benyomások

Hogy egyenlő esélyekkel küzdjön a három technológia, a dvd-ből kimenő jelet egy készülék segítségével háromfelé osztottuk, majd egyenlő hosszúságú s-video kábelekkel küldtük tovább a képeket a tévékig. A teszteléshez használtunk normál dvd-ket, illegalitásban élő, másolt dvd-ket, olyan filmet, amit digitális technológiával rögzítettek, majd tévéből felvett híradókkal, sportműsorokkal és intimbetétekkel sokkoltuk a három bajnokot.

Az első benyomás mindenképpen szubjektív, de mint ilyen, alapvetően meghatározza későbbi kapcsolatunkat a készülékekkel. A plazma a legszebb – böködtük egymást oldalba az izzadságos összeszerelés után, még csavarhúzóval meg folyamatábrával a kezünkben. Ráadásul nem csak szép, de nagy is, a legnagyobb a három közül. Ugyanakkorákat akartunk, de meg volt kötve a kezünk: a legkisebb plazma is nagyobb mint a legnagyobb lcd vagy crt. Persze az lcd-vel sincs semmi baj, csak az olyan monitoros. A crt meg, nos a crt olyan amilyen, mindenki tudja, bármennyire pofás is szemből, falat kell vájni hozzá, hogy ne nyúljon be a szoba közepéig.

Miután sikerült megtalálnunk a tökéletes beállításokat, felszerelkeztünk kólával, élelemmel meg hozzáértő arckifejezéssel, és a kartondobozokkal elbarikádoztuk a tárgyalóba betörő fényt.

Meglepődtünk

Legnagyobb meglepetésünkre elsőre messze a crt képe tűnt a legjobbnak, de azon még jobban elcsodálkoztunk, hogy később sem változott, mindössze szofisztikáltabb lett a véleményünk. Az ősrégi technológiának volt ideje kiforrnia magát, ennek megfelelően ennek a legélesebb a képe, nem maszatos, viszonylag kevés szemetet láthatunk rajta, a kontraszt rendben van, és a színek is itt a legjobbak. Ez utóbbi kijelentésünk azonban nem biztos, hogy igaz.

A problémát az okozza, hogy mindhárom készülék máshogy jeleníti meg a képet. A plazma meleg színei olyanok, mint amilyeneket a crt-n látunk, a hidegek viszont láthatóan különböznek. Ugyanez a helyzet az lcd-vel csak pont fordítva: hideg oké, a meleg meg furcsa. Az lcd és a plazma színei tehát egészen másmilyenek, amiből a logika törvényei szerint az következik, hogy a közös metszetben álló crt a valósághű. További szubjektív érv, hogy a katódsugárcsöves tévé képét szoktuk meg, így ennek a színei tűntek a legvalóságosabbnak, de lehetséges persze az is, hogy évtizedek óta át vagyunk verve. Próbáltunk ismerős, jellegzetes felszíneket keresni, hogy kiderítsük, melyikük mond igazat, de még a fejbelőtt hulla bőrszíne sem vezetett eredményre, úgyhogy a crt győzött, és kész.

Hátul a lényeg

A finom részletek vizsgálatához érdemes a hátteret fürkészni: az Amelie csodálatos életének dobozban heverő zöldségei crt-n szálanként látszanak, lcd-n már csak sejtjük, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik, plazmán meg szinte csak egy zöld paca az egész. Persze filmnézés közben ezek kevésbé szembetűnő problémák, de attól még jelen vannak.

Ha fehér és fekete felület egyszerre jelenik meg a vásznon, akkor a plazmánál beállítástól függően vagy a fekete lesz szürke, vagy a fehér, de ideális beállítást szinte lehetetlen találni. Nem zavaró ez, de mi észrevettük. Crt-n valamivel jobb a helyzet, ott tökéletes fekete mellett csak egy kicsit akartunk fehéríteni a világosabb felületen. Napfény mellett úgy látszott, az lcd képes legjobban megjeleníteni a két színt egymás mellett, aztán sötétben kiderült a turpisság: a fekete valójában sötétkék, beállítástól függetlenül, ami baromira idegesítő. Így aztán ebben a versenyszámban is a crt nyert.

Csíkos fejek

Közelről nézve azonban a crt veszít: képe zizis, a kontúrok mozognak, remegnek, ennél sokkal jobb a plazma, ami épphogy csak vibrál. Legjobb az lcd, a kimerevített kép úgy jelenik meg, mintha fotót néznénk. Persze mindez legyen annak a baja, aki kimerevítve nézi a filmeket. Ha mozgóképet nézünk lcd-n, érdemes minél messzebb sunnyogni, közelről ugyanis erősen pixelesedik a kép, de ez meg legyen azoknak a baja, akik közelről nézik a filmeket. Ugyanakkor a crt meg gyakran idegesítően becsíkoz. A Collateral elején látható jelenetben, amikor közelről mutatják a kamera felé közelítő bérgyilkos arcát, a kép szétesik, csíkossá válik, míg lcd-n vagy plazmán a homlok olyan marad, amilyennek azt Tom Cruise plasztikai sebésze megálmodta.

De máshol is jelentkeznek az crt korlátai: egy furcsa táncot lejtő figura fekete alapon fehér pöttyös ruhája vibrált, remegett, fehér és fekete határa folyamatosan harcolt egymással. A másik két versenyzőnél nem jelentkezett ez a hiba.

A tévéadás képe viszont a crt-n volt a legszebb, a plazma meg az lcd részletgazdag képe túlságosan feltárta a tévéadás hiányosságait, csupa szemét volt a kép, ezért a délutáni sorozatokra ez a két modell nem igazán alkalmas.

Nagyban játszani

Playstationös tesztünkben a crt volt a leggyengébb, túlságosan szemcsés volt a kép. Az lcd meglepő módon épp a túlságosan letisztult felületekkel nyert - a megjelenítő egyik nagy hibája ugyanis éppen az, hogy nála még az élő szereplők is úgy néznek ki, mintha számítógép generálta volna őket. Egy számítógép generálta képnél azonban ez nem jelent problémát. A plazma óriási képernyője azonban tényleg lenyűgöző volt, alig tudtunk elszakadni a játéktól, ennek megfelelően az alapos teszt majdnem elbukott az F1-es versenyen.

Ami a gyakran hangoztatott hibákat illeti, azokat nagyjából már sikerült kijavítani. Lcd-n például nem láttunk szellemképet, még sportműsornál sem, ugyanígy plazmánál sem találtunk beégést, legfeljebb egy másodpercig. Plazmatulajdonosok szerint érdemes bejáratós időszakot tartani, és az első fél évben csínján bánni a fényerővel; ha így teszünk, elkerülhetjük a problémákat. Az üzemidővel sincs gond, normális használat mellett több mint egy évtizedig bírják a készülékek, de ha éjjel-nappal megy a tévé, akkor 6-7 év múlva vásárolhatunk újat.

Mindenhol jó

Összességében a crt minden versenyszámban jól teljesített: dvd-k és tévéműsorok alatt, sötétben és világosban egyaránt. Az lcd világosban jobb (na nem tűző nap mellett, mert akkor nem látszik semmi), de megbízhatóan teljesített PS2-tesztünkben is. A plazma igazi házimozis kijelző, elsötétített szobában az igazi, játékra szintén jó választás. A két konkurens technológia megközelítette a crt-t, és rövidesen nyílván meg is előzik azt. Az elmúlt években óriásit javult a minőség, és ugyanekkorát zuhant az ár. De az lcd és a plazma kora majd akkor jön el igazán, amikor blu-ray esetleg hd-dvd-lemezeken, vagy akár a tévében is megjelennek a hd-minőségű filmek, adások: nagyobb felbontás mellett ugyanis elhúznak a most még győztes crt-től a vetélytársak. Aki tehát előre gondolkozik, az ilyen készülékeket vesz, de csakis hdmi-bemenettel, hogy képes legyen a nagyfelbontású képeket fogadni.

Egy dolgot pedig kénytelenek vagyunk bevallani. Amikor elpakoltuk, dobozoltuk a tévéket, az egyiket bekapcsolva hagytuk, hogy szóljon valami a háttérben, ne legyen olyan csönd a szobában. Ez a készülék azonban nem a crt volt, nem is az lcd, hanem az óriási plazma – győzött a szubjektív első benyomás.