Lézerrel rohanni a falnak

További Hardver cikkek

Nemrég kipróbáltuk a Tagmasterz nevű élő lövöldözős csapatjátékot, amit még azok is élveztek, akik soha nem szenvedhették a Quake-et. A kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében ezúttal a konkurenciának számító a Laserforce arénájában lövettük szét magunkat. A tesztet egy szemüveg bánta és mindenki nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szerzett, de igazán csak egy apróság zavart bennünket: a saját bénaságunk.

A Laserforce-ot egy ausztrál cég, a Laserforce Inc. találta ki a nyolcvanas évek közepén, azóta is folyamatosan fejleszti a játékhoz szükséges eszközöket. Most tartanak a hetedik generációnál, és valószínűleg jól megy a szekerük, mert a honlapjukon levő figyelmeztetés szerint hamisítják a termékeiket.

A Tagmasterzzel szemben a játékos itt nemcsak fegyvert, hanem egy főleg ütésálló plexiből készített, mellényszerű páncélt is kap. Ebben világító érzékelők találhatók a vállaknál és a háton (ezeket kell eltalálnia az ellenfélnek), a mellkason pedig további ledek szolgálnak az ellenfél megtévesztésére (itt ugyanis nincs érzékelő). A fegyver is komoly darab: bár a rádióhullámokkal működik, az irányt a kommandós filmekből ismert vörös lézer jelzi (vendéglátóink szerint "ártalmatlan a szemre, de azért ne villantsatok vele egymás arcába"). Ha elég ügyesen szedegetjük vele az ellenfelet, rövid ideig tartó sorozatlövő funkció lesz a jutalmunk, viszont csak akkor tudjuk egyáltalán elsütni a lézerpisztolyra emlékeztető kütyüt, ha mindkét kézzel lenyomunk rajta egy-egy gombot. A két gombra állítólag azért volt szükség, mert egykezes fegyverrel olykor elfeledkeztek magukról a játékosok: a szabad kezükkel lökdösődtek, lefogták a másik fegyverét, és egyéb sportszerűtlen módokon engedték ki magukból az ösztönlényt.

A sunnyogó megszívja

Budapesten 2006 óta játszható a Laserforce, de mint a vállalkozás vezetője, Méth Gábor elmondja, csak tavaly márciusban indult be az üzlet. A 700 négyzetméteres pálya a Közraktár utcában található, a pincehelyiségben több mint egy tucat különböző játékmódban legfeljebb húsz ember mészárolhatja egymást. Mi ennél valamivel kevesebben érkeztünk a IX. kerületi arénába, és rögtön láttuk, hogy a Tagmasterz fegyver alakú távirányítóinál jóval profibb felszereléssel van dolgunk. Méth szerint a rendszer több tízmillió forintos beruházást igényel, ezért drágább is, mint a konkurencia: létszámtól függetlenül harmincezer forint a pályabérlés egy órára, szóval érdemes kitölteni a húszfős limitet. Törzsvendégeket beleszámítva havonta 200-250 ember leli halálát a pesti pályán, ez már elég nagy tömeg ahhoz, hogy a vállalkozó azt tervezze, idén Szombathelyen is nyit egy arénát.

A pálya egyébként nagyon pöpec: nejlonakadályok helyett igazi falak és autógumikból épített fedezékek között bujkálhat az egyszeri kommandós. Látszik, hogy ésszel és csapatjátékra tervezték az arénát: nincsenek tuti fedezékek, a sunnyogó camper (védett helyről tüzelő lesipuskás a videojátékszlengben) itt hamar megszívja. A pálya legfontosabb pozíciói a terep két végén levő megvédendő bázis, ezen kívül félúton található egy semleges bázis, aminek kilövéséért plusz pontokat lehet szerezni. Ehhez viszont el kell haladni egy magasból lövő, Szergej becenevű robot előtt – ha azonban valaki hatszor egymás után kilövi Szergejt, ő átáll a játékos csapatához, és onnantól csak az ellenséget ritkítja. A taktika sokkal fontosabb elem itt, mint a nyers erő: ezen a pályán nem a Quake-es, hanem a Counter Strike-os reflexek jönnek jól. Vagy ahogy Stallone mondja a Tango & Cashben: "Rambo? Az egy buzi."

Lefejelt falak

Nem tagadjuk a kedves olvasó előtt: botrányosan szerepeltünk a Laserforce-teszten. A legegyszerűbb játékmódban – két csapat, semmi extra nehezítés – is szinte azonnal széthullottak a csapataink, miközben a helyiek a fejüket fogták az indexesek szertelenségét látva. Minden menetben voltak azonban tíz-húsz másodperces csodák, amikor valahogy összeálltunk, trófeagyűjtés helyett elkezdtük védeni a bázisunkat, és abban a néhány boldog pillanatban ráéreztünk arra, milyen lehet ez a játék, ha hozzáértők játsszák. Én például csak addig örültem az eredményemnek (ötből ötször lettem első a csapatomban), amíg Valuska kolléga meg nem jegyezte egy szövetségi kapitány bölcsességével, hogy "támadással meccseket és szurkolókat lehet nyerni, míg védekezéssel bajnokságot". Szóval az idő legnagyobb részében nem figyeltünk csapattársakra, csak az ellenfelet kerestük és szecskáztuk. Persze, ezt is baromira élveztük (lásd a cikk végén harctéri naplónkat). Kodiak, a hazai Counter Strike-diaszpóra vallásos áhítattal tisztelt ikonja, például egyenesen azt mondta, hogy "ez jobb, mint a CS".

Mentségünkre szolgáljon, hogy kellett egy-két óra, amíg normálisan tudtunk tájékozódni a Laserforce arénájában. A labirintusszerűen elhelyezett falak ugyanis nemcsak szövevényesek, de feketék is, úgyhogy mind átéreztük, milyen az, amikor a rajzfilmek prérifarkasa izomból nekirohan a festett alagútnak, amit a szemét gyalogkakukk festett a kanyon oldalára. Gyakorlatilag mindenki szerzett így kisebb-nagyobb zúzódásokat, nekem a szemüvegem is elgörbült, amikor egyszer fejjel vettem le a pincét. A tájékozódást zavarták még a hangulati elemek: a füst – amiben persze marha jól nézett ki a vörös célzófény – és a hangos háttérzene, ami elnyomta a páncélok tájékoztató hangüzeneteit (amúgy azt figyeltem meg, hogy Rammsteinra jobban ment a bázisvédés, mint technóra).

Egyébként hiába is szoknánk meg a pályát, mert a helyi instruktorok folyamatosan fejlesztik és pár havonta átrendezik az arénát. Hamarosan a felszerelést is cserélik a legújabb kütyükre: ezekben már nem a mellény anyagának színe alapján lehet megkülönböztetni a játékosokat, hanem a ledek színe változtatható. Az erősebb technikai háttér és az árképzés is mutatja, hogy a Laserforce más ligában játszik, mint a Tagmasterz. Az utóbbira azt mondtuk, hogy ha film lenne, az volna az Amerikai nindzsa – hát akkor ez a Black Hawk Down. Mindkettő szórakoztató a maga módján.

Harctéri napló

Kodiak
Nekem nagyon tetszett. Kicsit nehéz volt megszokni, hogy a célzófény csak jelzésre szolgál és hogy a haslövés nem számít találatnak, de a hely nagyon jó volt, a hangeffektek tetszettek és a sorozatlövő funkció is ütött. Nekem jobban bejött, mint a paintball, bár azt nem játszottam még profi szereléssel.

Szily
Éltemben sporttól nem sérültem meg ennyire, de élvezettel viselem. Kétszer teli svungból nekiszaladtam a fekete falnak, egyszer 4 g-s gyorsulással a Csabának. Ilyen frontális ütközéseknél derül ki, hogy a kéttenyérnyi mellpáncél is remek szolgálatot tesz – ha az nincs, Csabával több lézerpisztolyunk lenne, mint fogunk. És nagyon szívós anyagból van, kutya baja se lett a pajzsnak. Viszont kaptam egy olyan medvepuszit közben a Csabától, hogy azóta is merev a jobb lábam, mint a két napja lelőtt Counter Strike-játékosnak. A sorozatlövés majdnem olyan jó, mint a sorozatorgazmus, ráadásul a nőm se kaparja ki a szemem miatta. Két partit játszottam úgy végig, hogy nem tudtam a sorozatlövő opcióról, a harmadikban így 40 százalékkal több pontom lett.

Zappe
Izomlázam van, mert punnyadt irodista vagyok. Viszont nem törtem magam össze, és működtek a cuccok. Ha még stratégiánk is lett volna, és nem csak megyünk előre, mint Stallone, akkor sokkal nagyobb lett volna az élmény.

Kati
Ahogy a zene ütemére mentem, az még jó volt, de közben a zöldek közül Valuska, Szily és Vera rendszerint csak rajtam szereztek pontokat, mert az egyébkén győztes csapatom együtt mozgott. És mivel rendszerint hárman lőttek rám, nem tudtam visszalőni. Elfutni még kevésbé. Tanulság: nem szabad magassarkúban menni - sajnos nem ilyen volt rajtam. (Ezentúl kétkedve fogadom a Nikita, az Underwold, a Macskanő vagy az Aeon Flux-szerű filmek hősnőinek sikerét.) Az egyetlen, ami a körülmények között ment: a robothátamat fedezékben nekivetni a téglafalnak és hirtelen kilőni. Vagy a sortűzben feltartott kezekkel jelezni, hogy lőjetek.

Szidor
Nekem így közel a negyvenhez is tetszett, annak ellenére, hogy csak egyfajta játékot próbáltunk ki. Bejött a nagy hely, nem tudom mennyit játszottunk, de a végére rendesen leizzadtunk, és kellemesen elfáradtam. Jól nézett ki, hogy látható volt, hova lőttem, bár amikor vacsora után lefeküdtem, sok színes fény ugrált a szemem előtt.

Vera
Kedvencem a két autógumioszlop mögötti kushadás volt, ahonnan a sugarat egy kis résen keresztül az ellenségre irányíthattam. Az első játékban annyi volt a füst, hogy kétszer teljes erőből nekirohantam a fekete falnak, azt remélve, hogy oltalmat nyújtó folyosó. Le is pattantam, mint egy jóravaló rajzfilmfigura, a térdem be is kékült. Megfigyeltem még, hogy valami ősi ösztönnek köszönhetően folyton az ellenség mellkasát, szívét céloztam, nem túl hatékonyan. Nagyon élveztem, elvileg hétkor le kellett volna lépnem, de ez csak fél kilenckor jutott eszembe.

Hancu
A sötét, labirintusszerű pálya, a füst és a hangos zene általában húsz másodpercen belül kiütötte a tájékozódási érzékemet, bele is térdeltem egy embereset a falba (istenbizony úgy nézett ki, mintha egy folyosó nyílna ott!), de azért jó móka volt ordítva, sántán rohanva halomra lőni az ellent, mint valami megvadult Dr. House. Ettől függetlenül ebben a műfajban maradok a paintballnál meg a Team Fortressnél.

Dávid
A játék sokkal jobb, mint a Tagmasterz, bár azt nem értettem, miért nincs a mellkason érzékelő, én legalábbis (főleg eleinte) folyton oda lőttem. A pálya kicsit komplikált volt, nem voltak biztos pontok: bárhova álltam, mindig mögém kerülhettek (persze ettől mozgalmasabb is a dolog, nem lehet campelni). És majdnem olyan balesetveszélyes is, mint a Tagmasterz, a fekete falakon mindenki át akart menni. Viszont zseniálisan nézett ki, a füstben a lézernyalábok éppen olyanok voltak, mint valami filmben, amikor a kommandósok behatolnak valahova, és cikáznak a célmegjelölők lézernyalábjai. És a mi hibánk, hogy mindig azonnal szétestünk, nem volt szervezett támadás, védekezés.

Stöki
Csapatként nagyjából annyira működtünk, mint a magyar fociválogatott, bár náluk biztosan jobban élveztük a játékot. A bázisokkal botrányos módon nem tudtunk mit kezdeni, de a fedezékeket egész jól használtuk. Tetszett, hogy a célzófény miatt nagyon pontosan lehetett távoli lövéseket leadni, és csak fokozta az élvezetet, hogy az áldozat olyankor riadtan forgolódva próbálta kiszúrni a sötétben, hogy ki lő rá három sarokkal messzebbről. Jó volt még, hogy a meccsek után nem kellett várni, azonnal láttuk az eredményeinket.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.