Amikor másfél éve bemutatták az első verziót, azt mondtam, baromság. Rendben, akkora mint egy csomag rágógumi, fehér is, iPod is, de mégiscsak egy baromság. Mp3-lejátsszó kijelző nélkül olyan, mint Torgyán József a szerszáma nélkül, és bár Steve Jobs minden alkalommal elmondta, hogy a véletlenszerűen lejátszott zenék kalandot meg kihívást jelentenek, tele voltam gyanakvással. Aztán teszteltem, és vettem magamnak egyet. Azóta van egy iPod nanóm is, de az ötvenezres presztízslejátszót sosem tudtam annyira megszeretni, mint a harmincezres kis szegény rokont. Mert egyszerű, kényelmes, és tényleg nem hiányzik a kijelző. Sok felhasználó gondolkozott hasonlóan. Az Apple csak poénból dobta piacra a modellt, ez volt a cég első bizonytalan lépése a flashmemóriás lejátszók piacán, ezzel szemben már több mint tízmilliót sikerült eladni a készülékből, szóval igazi kövér siker lett.

Apró

A legutóbbi frissítéskor a shuffle is elvesztette szüzességét, a másfél évig kitartó forma megváltozott. Sosem volt egy böszmeség, most viszont olyan kicsi lett a készülék, hogy épp csak elférnek rajta a gombok, Steve Jobs szerint ez a legkisebb lejátszó a világon. A mérete 4x2,7x1 centiméter, pont, mint egy nagyon nagy katicabogár.

A gombok ugyanazok, lejátszás, szünet középen, hangerőállítás alul és felül, léptetés előre-hátra jobb és baloldalt. Több nem is kell. Van még két pöcök a készülék alján, egyikkel bekapcsoljuk a shuffle-t, a másikkal meg választani lehet a kevert vagy a sorrendben történő lejátszás között. Az előző modellen a két pöcök egyetlen háromállású gombon volt (kikapcs - véletlen lejátszás - playlist lejátszás), ez a beosztás balesetekhez vezetett: ritkán sikerült pont azt az állást eltalálni, amelyiket épp akartuk, időnként túlszaladt a kapcsoló. Most ezt a problémát megoldották, egy kétállású pöcköt elég nehéz nem az akaratunknak megfelelően állítgatni.

Régi fehér

A kis készülék új borítást kapott, pont azt az alumíniumházat, amivel a második generációs nanót is bevonták. Azon nem tetszett, a shuffle-nek viszont kimondottan jól áll a fémesszürke bevonat. A borítás mellett van még egy újdonság is, a beépített csipesz. Nem mintha a zsebben nagyon sok helyet foglalt volna az első generáció, de tényleg praktikus, hogy bármelyik testrészünkre vagy ruhadarabunkra ráakaszthatjuk a lejátszót. Vagy akár az orrunkra, és akkor úgy nézünk majd ki, mint az igazi Trebitsch. Főleg, ha lelógatjuk a fülhallgatót.

A füles egyébként ugyanaz, mint a korábbi modellnél, ami azért furcsa, mert a legutóbbi frissítéskor a nano és a merevlemezes iPod is új fülhallgatót kapott. De hát érthető, biztos maradt pármillió régi modell raktáron, majd ha kisöprik az utolsó készletet is, új fülhallgatót kap a shuffle. A hangminőséggel persze így sincs gond, a szűk keresztmetszetet az mp3-formátum, és nem a lejátszó jelenti. Az már nagyobb baj, hogy a tapasztalatok szerint ez a fülhallgató hajlamos a kipusztulásra, egy-két hónap használat után többségük idegesítő recsegésbe kezd. Persze ha az előírásoknak megfelelően tároljuk, nem hibásodik meg, de ki a fene tárolja az előírásoknak megfelelően?

Az új generáció bemutatásakor az iPodhoz tartozó zenelejátszó szoftver, az iTunes is frissült, megjelent a hetes verzió. Ez a sok újítás ellenére is elég bénára sikeredett, sokaknál jelentkeztek problémák, zenehallgatás közben sokszor beszaggatott a számítógép, úgyhogy gyorsan kiadták a 7.0.1-es javított verziót. Ez már valamivel jobb volt, bár nem tökéletes, a shuffle viszont még újabb iTunest követel, a 7.0.2-est. Mivel cd-t nem adnak a lejátszóhoz, ezt a netről kell letölteni, a szoftvercsomag nagyjából 50 megabájtos.

Hülye dokkoló

Egy baj van az új shuffle-lel, ez viszont elég nagy: nem lehet többé bedugni a számítógépbe. Az első verzióban sok egyéb mellett épp az volt a legjobb, hogy ha akartam, használhattam pendrive-ként is. Lekaptam a kupakot, aztán beszúrtam a gép fenekébe. Ennek most vége, a második generáció olyan pici lett, hogy nem fért rá a szabványos kimenet, úgyhogy külön dokkoló kell hozzá. Értem én, hogy a jack-kimenetbe applikált csatornával sok helyet sikerült megspórolni (hiszen ugyanott megy a fülhallgatóba a hang, ahol az adat folyik a lejátszó és a számítógép között), de ez akkor sem túl praktikus megoldás. Ha engem kérdeztek volna, legalább egy mini-usb-kimenetet tettem volna valahova, ilyen adatkábel a legtöbb háztartásban van, így az esetek többségében nem jelentett volna problémát, hogy csatlakoztassuk a lejátszót az ismerősök számítógépéhez. De engem nem kérdeztek.

Az új készülék egyetlen verzióban érkezik, szürke színben, egy gigabájtos kapacitással, bruttó 25 ezer forintért.