Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Hardver cikkek
Több kísérletet tettek már arra, hogy a lövöldözős videojátékokat élő csapatjátékban szimulálják, a kilencvenes évek elején a Ferenciek terénél is volt egy emlékezetes próbálkozás Quasar néven. A legújabb őrületet Tagmasterznek hívják, és bár sok hiányossággal megvert szórakozásról van szó, az indexesek többsége élvezettel lőtte halomra egymást egy kőbányai műbarlangban.
Nem lenne szerencsés összehasonlítani ezt a mókát a paintball-lal vagy az airsofttal: itt nincs fizikai lövedék, így az érzékenyebb testrészekre bekapott találatok után nem jelentkezik az a kellemes, velőig hatoló kín, amire még napokig emlékszünk, már csak a véraláfutások miatt is. "Semmi köze az erőszakhoz, nincs fájdalom" – ígéri a Tagmasterz honlapja. Ezen azért utólag jót röhögtek a két Index-csapat harctéri sérültjei.
Párbajok távirányítóval
A Tagmasterz tulajdonképpen egy amerikai gyerekjátékra épülő vállalkozás. Odakint Lazer Tagnek nevezik, a nyolcvanas évek óta létezik és 8 éves kortól ajánlják. Az ára sem borsos, egy kétpuskás rendszer 60 dollár, az Amazonról bárki megrendelheti. A játék fegyvere technikailag úgy működik, mint a tévé távirányítója, azzal a különbséggel, hogy a csövébe helyezett lézerdiódák párhuzamosítják az infravörös fényt. Némi szórása így is van a futurisztikus lézerpuska és pisztoly alakú kütyüknek, legalábbis a célpont közvetlen közelébe lőtt találatok is érvényesnek bizonyultak. Meg kell említeni még a pajzs funkciót is, ami pár másodpercre sebezhetetlenséget biztosít (viszont ezalatt a fegyverrel nem lehet lőni), illetve a fegyver szimulált túlmelegedését, ami többeket kimondottan idegesített.
Az igazi férfi ezzel lő
Az ellenséges célpontokat – és ez lenne a csavar a Tagmasterzben – a rivális csapat katonáinak fegyverei jelentik. Minden puska és pisztoly tetején megfelelő érzékelő diódák figyelnek, és ha ezek találatot kapnak, a fegyver ledje felvillan, a játékos pedig veszít egy életet. Ezt a rendszert a csapatunkból szinte mindenki baromságnak találta, de legalábbis erősen megosztotta portálunk imaginárius vérre éhes kommandósait. "Teljesen másképp viselkedik az ember, mint a harctéren, a fedezékből bátran kinéz, kilép, csak a fegyvert rejtegeti" – fogalmazta meg a lényeget Mesterházi kolléga, aki a két első meccsen azért a legjobb eredménnyel végzett a túlélők között. Mivel az érzékelő nem a testen van (mint például anno a Quasarban), könnyebb eldugni és rejtegetni is, urambocsá' kézzel letakarni, ami szigorúan tilos (de a csaló zöld csapat azért rendszeresen élt ezzel a piszkos trükkel).
Vegyes érzelmeket váltott ki az is, hogy a pisztolyosok komoly előnyben voltak, mivel az egykezes, igen mozgékony fegyvert magasban tartva viszonylag jól védve és könnyen lőhették a nehezebb, lent tartott puskák érzékelőit, ami ráadásul még elég hülyén is nézett ki akcióban. Ezeket a fegyvereket egyébként a női játékosoknak rendszeresítették, szóval az "úgy küzdesz, mint egy lány" frázis egészen új értelmet kapott a két órányi deathmatch végére.
Fedezékek nejlonfetisisztáknak
Az ilyen játékok másik kritikus pontja a pálya, amit sokféle módon el lehet rontani, például úgy, hogy túl kicsire tervezik. Ilyen gond nincs a Tagmasterz helyszínével: a Kőbánya szívében levő műbarlangrendszer alapterülete brutális, hosszú percekig tart, mire a játék üzemeltetőivel (akik SzabóZ kolléga szerint "kedves, diszkós fiúk") egyáltalán bejárjuk. A berendezés már problémásabb: hosszú, fekete nejlonfalak lógnak minden lépésnél, csak mutatóban akad néhány igazi tereptárgy, masszív fedezék. Ezen kívül az éles sarkok és a hirtelen szintkülönbségek sötétben eléggé veszélyesek, ezeket legalább le kellett volna fújni valamilyen foszforeszkáló festékkel. Ez talán a legnagyobb és legfájóbb hiányosság, bár ahogy a techrovat fent említett gyilkológépezete mondja: "Egy koccanásom volt, de a fal meglepő módon nem visszaütött, inkább elporladt. Meglepve vettem észre még a meccs után is, hogy komoly mennyiségű törmelék van a vállamon. Lehet, hogy a fal helyenként direkt puha az ilyen helyzetekre, vagy a fegyver kölcsönöz szuperhősi tulajdonságokat kezelőjének."
A női fegyver
A kedves, diszkós fiúk vezetője, Szántó Gábor beismeri, hogy a berendezés problémás pont. "Nagyon sok hely van még dekorációra, elsősorban ezen fogunk apránként fejleszteni. És persze még rengeteg ötletünk van, például infrás kamerarendszer és élő internetes közvetítés" – mondja Szántó, aki a fegyverek fejlesztőivel is folyamatosan tartja a kapcsolatot. Egyébként nyílt terepen is lehet játszani, mivel a fegyverek 200 méterre is simán elvisznek. Sőt, kültéri harcoknál gránátot is lehet használni, ami három méteres körzetben sebez, és akár 10 életpontot is leszív az óvatlan célpontoktól (már ha nem rejtik el az érzékelőt, mint ahogy azt a csaló zöld csapat tette).
A nagy alapterület mellett még hangulati elemekben erős a Tagmasterz. Központilag vezérelt fény- és hangrendszer van a barlangokban, és a kötelező füstgépet is kipipálhatjuk. A játékhoz tartozik egy DJ is, aki elvileg azt kever a gyilkolós bújócskák alá, amit a kedves vendég akar, de a mi igényeink mégsem teljesültek – talán nem vették komolyan, amikor Prodigyt és Csajkovszkijt kértünk. Így valami olyan zene szólt, ami nem látott hangszert, a mi küzdelmeink pedig kicsit olyanok lettek, mintha a Monty Python forgatott volna jelenetet egy peremkerületi diszkóban zajló véres leszámolásról. Igaz, ehhez néhány burleszkelemmel mi is hozzájárultunk (lásd a lenti, Quake 3-as effektekkel felturbózott videót).
Gagyi, de szórakoztató
A meccsekre nagy garral készültünk, Dudás kolléga be is szólt a szerkesztőség kvékeseinek mondván, az igazi embersportot Medal of Honornak hívják. Aztán ő csalódott a legnagyobbat, mert a Tagmasterz inkább a Quake III: Arena malacigáira emlékeztet. Vagyis inkább arra, amikor a kocakvékesek űzik ezt. A zöld és piros világító kapásjelzőkkel megjelölt két indexes csapatban is megvoltak a sarokban sunnyogó, távoli lövésekben bízó beszariak (szakszóval: camperek), az agyatlanul a tűzvonalba rontó tankok és az egy célpont mellett halálig kitartó vadászok.
A nagyjából 15 perces menetek során kiderült még néhány hiányosság. A fegyvereken LCD kijelzők mutatják a legfontosabb értékeket: a maradék lőszert (már ha nem végtelen), a megmaradt életek és pajzsok számát és a hátralevő időt. Ezeket sötétben lehetetlen leolvasni, a világító kijelző lett volna a minimum, vagy legalább az, hogy a fegyverek a nagy zajban teljesen elvesző hangüzenetei hangosabbak legyenek. Maga a játékmenet pedig nem eléggé változatos: nincsenek bázislétesítmények saját életpontokkal, és hiányoznak az elfoglalható stratégiai állások és az elrabolható zászló rendszerbe épített megfelelői. A meccseket így az alapjellemzők állítgatásán kívül csak néhány olyan aprósággal lehet fűszerezni, mint a baráti tűz bekapcsolása (vagyis a saját csapattárs kilövésének lehetősége), a kettőnél több csapat vagy a sötét játék, amiben csak négy másodpercenként mutatja meg egy felvillanó fény a környezetet, és ami így a terep miatt tökéletesen alkalmas egy bokaficam beszerzésére.
A honlap "játékőrülteknek, családoknak és persze a partyarcoknak" ajánlja a Tagmasterzt (az első óra 960 forint per kopf, minden további óra 840). Mi fanyalgó újságírók lennénk, minden hiányosság ellenére a többségünk mégis remekül érezte magát ebben az élő kvékben. A két óránk végére meglepően elfáradtunk, és a közös lövöldözés évtizedeket fiatalított rajtunk. De tényleg: a végére néhányan már majdnem úgy veszekedtek, mint a gyerekek, szóval érheti meglepetés mondjuk azt a középvezetőt, aki csapatépítés gyanánt fizeti be ide a beosztottjait (bár mindig kéjes öröm, ha az ember lelőheti a főnökét). Ha film lenne, ez volna az Amerikai nindzsa: sokat kellene még javítani rajta, de azért így is jól szórakoztunk.
Amíg a zöld csapat el nem kezdett csalni.
Harctéri napló
Zoltán (orvlövész)
Menekülés közben ért a baleset. Rohanás közben megbotlottam egy térdmagasságban ügyesen elrejtett betonszarságban, és nagy lendülettel beesettem egy műanyag hordó mögé. SzabóZ csak annyit mondott, aztakurva, majd odajött, és Dáviddal együtt durván agyonlőtt. Többször.
Dávid (mészáros)
Tizedmásodpercek alatt történt az egész. Láttuk, hogy Zoli hatalmasat tanyál, így három reflex ütközött bennünk: a sajnálat, a röhögés és a tüzelés. Ezek kavarogtak bennünk, amikor elsütöttük a fegyvereket, majd észbe kaptunk, hogy mekkora szemetek vagyunk, és szégyenkezve elrohantunk. Egyébként kétszer egymás után győztem az elején, amikor még tiszta, nyíltsisakos volt a küzdelem, később már mindenki rejtegette a fegyverét, befogta az érzékelőt, sunyított, ne is beszéljünk róla.
Melinda (bozótharcos)
A fekete zacskók között rohangáltam áldozatra vadászva, amikor frontálisan ütköztem méretes ellenfelemmel, aki egy zacskó túloldalán szaladgált, valószínűleg az enyémhez hasonló stratégiával. Valuska kolléga teste előtt tartotta fegyverét, ami az arcomon csattant. Felrepedt száj és bekékült, feldagadt orrnyereg lett az eredmény. Az ellenfél korrekt volt, állja a plasztikai műtét költségeit, úgyhogy nem részletezem inkább, hány darabra szakadt a szám.
Valuska (berzerker)
Joe-val hatalmas tűzharcba kerültem, majd leugorva egy jobb fedezék mögé, összeütköztem a méltán népszerű gyalogkakukk-stratégiát követő Melindával. Megijedtem, le se lőttem, pedig. Elolvasva még rosszabb az egész, iszonyú, mit művel az emberrel a háború. Később Zappét üldöztem, megvadult, igazságát vesztett Rambóként lőttem, és egy kis szintkülönbségben kurva nagyot estem. A könyököm kicsit bedagadt.
Barbi (felderítő)
Különös, én is a Joe-val való küzdelem közben sérültem meg. Annyira hadakoztunk, hogy amellett, hogy folyamatosan lőttünk, fegyvereinket kardként csapkodtuk egymáshoz. Ekkor történt, hogy kétszer végighúztam a könyökömet és az alkaromat az érdes falfelületen. Természetesen vérzett. Kifinomult, roppant intelligens technikánkról Kati (tömeggyilkos) beszámolójában olvashat többet.
Bodi (kommandós)
Bennem a végére annyira felment az adrenalin, hogy majdnem összeverekedtem SzabóZ-vel, vagyis komolyan gondolkodtam azon, hogy kiprovokálok egy igazi pusztakezes küzdést. De csak addig jutottam, hogy megrángattam hátulról a vállát. Ez akkor történt, amikor a gyáva zöld kapásjelzősök nem mertek támadni a vaksötétben, csak nagy nehezen merészkedtek elő.
Vera (osonó halál)
Úgy éreztem magam, mint GI Jane és Lara Croft keveréke. Egy idő után megfigyeltem, hogy a zenével megegyező ütemben rohanok és vadállati hörgéssel üvöltök, hogy ott vannak. Nem sérültem meg, viszont őszintén és melyen szomorú voltam, amikor két harmadik helyezés után hetedik lettem. Király a játék, a terep kifejezetten állat, viszont a két játék közötti státuszszámítás hosszadalmas, illetve a fegyverek kinézetre és funkcióra is gagyik. Tök jó lett volna több statisztikát tudni, például azt, hogy hány embert öltem meg.
Dani (kamikaze)
A pálya totál életveszélyes, ami persze jó. Nem látható, hogy mennyi életed van, és ha meg akarod nézni, akkor görnyedve bámulod a kijelzőt, na, ezalatt tuti kinyírnak. Nincs meg se a gyilkolás, se a kimúlás élmény, mert nem látod, hogy eltaláltál-e valakit, vagy hogy téged eltaláltak-e.
Gergő (szabotőr)
Nekem óriási csalódás volt. A régi wizardos élményeim alapján arra készültem, hogy a 21. század technikája fogad. Ehhez képest a terep szar, de ráadásul nem is fektettek energiát abba, hogy kicsit megcsinálják. Nem csak balesetvédelmileg gáz, lehetnének hordók vagy bármi rendes fedezék, nem kizárólag a fóliák. A fegyver is rossz, eleve hibás a koncepció, hogy a fegyveren levő érzékelőt kell eltalálni. Én az első játék elején automatikusan a testemet fedeztem, kitettem a fólia mögül a fegyvert és úgy lőttem, ökörség volt. A játékot is fel lehetne dobni valami plusz céllal, bázisos feladattal, nem pusztán az életek elhasználásával.
Kati (tömeggyilkos)
Míg a pasik rendszerezett csapatban mozogtak, vagy bujkáltak a téglák mögött, mi Barbival kamikaze stílusban teljesen kiszámíthatatlanul futkostunk közöttük és lövöldöztünk. A csúcspont az volt, mikor egy ütközetben mindketten egy csapatba kerültünk, és összefogtunk: sakkban tartottuk az egész techrovatos csapatot. (Utána derült ki, hogy közben a lépcsők mögül Bence is fedezett minket. Nem baj, ugráltunk, hogy mi csajok milyen jók vagyunk.) A végén Stöki megunta, az 1,90 méterével nekünk rohant, úgyhogy amikor mellette Csaba is ránk támadt, hirtelen ötletből mellbe akartam rúgni, csak úgy a számítógépes játék fordulataként. Aztán mégse tettem. A második kedvenc jelenetem: az addig lúzernek szólított csapatunk a harmadik menetre megtáltosodott (a csalódott ellenfél máig csalással vádol minket, haha, nehéz veszíteni), vagy heten maradtunk életben, míg a techesek közül csak Stöki. Elrántottuk a fóliát, és ott állt mögötte. Azt mondta: van pajzsom. Mi meg, hogy ja, az 15 másodpercig tart. Erre kifutott. Mindannyian kergettük és azt kiabáltuk: kapjátok el a szemüvegest, ott fut piggy, öljük meg! És megöltük.
Csaba (bosszúálló)
Ősi indulatokat hozott ki ez a játék, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy valamivel hosszabb lövöldözés után sem léptem volna túl a lézerágyús eseményhorizonton. Voltak ugyanis pillanatok, amikor már fájdalmat akartam okozni. Mert ameddig csak üvöltve rohantunk SzabóZ-vel Bence után, bele a sötétbe, bele az ellenség odújába, addig elég volt a játék. Amikor viszont Kati a rendszer hiányosságait kijátszva, könnyű pisztolyát a feje fölé emelve olyan szögből lőtte a puskámat, hogy ő eltalált, de én visszalőni nem tudtam, komolyan elgondolkodtam azon, hogy a lámpák elsötétülése után egyszerűen behúzok neki egyet. Senki sem látta volna, meg sem történt volna.
Bence (mesterhóhér)
Kurva jó volt az egész, bár a játék élvezete nálam egyenesen arányos volt azzal, hogy éppen nyertünk vagy sem. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen tévétávirányítókkal vívott küzdelem volt, egészen hasonlított a Counter Strike-ra: lehetett jól fedezékből lövöldözni, fedezni az előttem lévőket, oldalazni jobbra balra, és a rambózás nem működött. Még a Quake 3 railgunozására is hasonlított: mivel csak egy sugár elől kellett ugrándozni a jobbra-balra lépegetés (ír sztepp) is hatásos védelem volt. Az illúzió akkor szűnik meg (pontosabban: akkor vált át a fürdőgatyóban vízipisztolyozás illúziójába), amikor szemtől szemben állsz valakivel, és lövitek egymást. Nekem a legnagyobb élményem az volt, amikor SzabóZ és Csaba kergetett engem mint a pirosak utolsó harcosát, és végül én jöttem elő a barlangrendszerből győztesen. A hátralévő életet néző, e tevékenység közben meghaló csokkereknek pedgi üzenem: minden esetben fedezékben kell az ilyet csinálni, voltak erre fényes, félreeső helyek. Zoli és Dani persze a folyosó közepén kezdték el nézni, de ez csak I Can Win fokozaton biztonságos.
Stöki (tank)
Kocakvékerhez méltón a sarokban sunnyogva kezdtem, de a második meccsen már az első sorban osztottam az infraskulókat. A legemlékezetesebb élmény egyértelműen az utolsó pár perc volt, amikor egyedül maradtam hét zöldsapkással szemben, és a nejlonok között bujkálva még vagy egy percig kihúztam. A taktikám része volt, hogy azt üvöltöttem, pajzsom van, mire abbahagyták a lövöldözést, én pedig elszaladtam, és csak akkor kapcsoltam be a pajzsot, amikor beértek. Minden másodperc számított, és aki időt nyer, életet nyer. Fél perc múlva már a hullámat rugdosták.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
