Gellért, Mercédesz
11 °C
22 °C

Váltott társakkal, megállás nélkül

2006.12.06. 09:19
Komoly izomlázzal küzdve írom ezt a cikket. A Wii tényleg megmozgat, de erre Norbi is képes; a Nintendo játékgépe viszont a legszórakoztatóbb dolog, amit nyomtatott áramkörökből ki lehet hozni. Még akkor is, ha béna a grafikája. Még akkor is, ha semmit sem tud a nagyfelbontású filmekről.

Egy normális kapcsolatban örök problémát jelent, hogy a férfi elektronikai berendezéseket akar vásárolni, a nő meg inkább ruhákra költené a pénzt. Ehhez képest a csajom másfél órája ugrál a szoba közepén, és nem bírom a kezéből kicsavarni a Wii távirányítóját. Pedig elszánt vagyok. Az enyém. Én kaptam tesztelésre, komoly munkát kell végeznem, cikket kell írnom belőle. Kérem vissza. Nem is foglalkozik velem, épp teniszezik, itt, a ház kilencedik emeletén, egy 20 négyzetméteres szobában.

Kibékíthetetlen ellentétek

Szomorúan kikönyökölök az ablakon, nézem a várat, meg a budai hegyeket, rágyújtok egy cigarettára. Közben a csajom megőrült, bokszol, épp egy szemüvegest üt, közben egyszer hátba, egyszer meg fülön vágta magát a távirányítóval, és majdnem lekaszabolt engem is, amikor megpróbáltam elmenni mögötte. Most már tényleg hagyd abba, különben.


Klikk a galériára!

Védekező állás, kitérés jobbra, kitérés balra, anyád, kinyírlak, mondja, meg még olyanokat is kiabál két lihegés között, hogy vegyünk egyet. Na persze. Azt bezzeg hiába magyarázom hónapok óta, hogy mekkora nagy szükségünk lenne egy négymagos processzorra meg egy Quad-SLI grafikuskártya-rendszerre. Nem értetted meg azt sem, hogy a férfi nem férfi 800 megahertzes (tunningolható) DDR2-es memóriamodulok nélkül, neked semmit sem jelent az anizotropikus filtering. Ebből meg vegyünk egyet.

Csöngetnek. Megérkezett a futár. Elhozta a második számú távirányítót. Sátáni kacaj.

Apró kis doboz

A Wii-hez csak egy kontroller jár, amit tudtam, de csak akkor fogtam fel, amikor kinyitottam a dobozt. Két rekeszben vannak az alkatrészek, a legnagyobb, a Wii sem nagy: pont akkora, mint három egymásra pakolt dvd-tok. Nem túl mutatós a ház, de elmegy, a szürke tartótálca feldobja, bár jobb lenne, ha az optikai lemez bejárata körüli kék csík folyamatosan világítana, nem csak akkor, ha épp letölt valamit a gép a netről.

A konzol összeállítása, a kábelek összedugdosása nagyjából tíz percet vett igénybe. Ehhez jött még az a harminc másodperc, amíg elhelyeztem a szenzort a tévé tetején, ez lövi be, hogy a kontrollerrel épp merre garázdálkodunk a szobában. A beállítás is egyszerű volt, csak céloznom kellett a távirányítóval az egyes menüpontokra, megnyomni a gombot, aztán már kész is volt. Jöhetett a játék.

Magyarországon a Wii Sports jár a konzol mellé, ezzel teniszezhetünk, golfozhatunk, bokszolhatunk, baseballozhatunk meg tekézhetünk. Gyorsan kipróbáltam mindet.

Mondták. Hirdették. Igazolták. Akkor sem hittem el, hogy pontosan működik a távirányító. Mint a Nike+iPod Sport Kit: akkor is elégedett lettem volna, ha az Apple kütyüje nagyjából megmondja, hogy mennyit futottam, erre kiderült, hogy 98 százalékos pontosságú. Ugyanez van a Wii távirányítójával: olyan finoman követi le a mozdulatainkat, ahogy az éjszakák másznak a nappalok után.

Szinkronizálunk

Játszottam vagy húsz percet, aztán egy óvatlan pillanatban a csajom megszerezte a távirányítót, és azóta ez van: nézőközönség lettem a saját meccsemen. De most, hogy megjött a második kontroller, megváltozik minden. Megpróbálom szinkronizálni a kis fehér irányítót a Wii-vel, de nem megy. Most először elő kell túrnom a leírást.

Lássuk, minden négyszázadik ember epilepsziás rohamot kaphat, igen, ha kikapcsoljuk, vegyük ki a lemezt, naná, a kisgyermekek lenyelhetik a szenzort, aha, hiszen csak 25 centis, a kontroller 1-3 méteren belül működik, közelítünk, hatodik fejezet: szinkronizálás. Ehhez szét kell kapnom a távirányítót, meg kell nyomnom az elemek mellett a piros gombot, ugyanebben a pillanatban megnyomom a másik piros gombot a Wii-n, és már kész is. Felismeri, ez a második számú távirányító. Hozzárendelünk egy karaktert, egy lány karaktert, mostantól kezdve automatikusan ez a figura jön be ehhez a távirányítóhoz, külön beállítások nélkül.

Legyen akkor a tenisz. Osztott képernyő, a 16:9-es, 82 centis tévé épp elég neki. A képminőség elfogadható, bár látszik, hogy a Wii csak 50 hertzes képet küld, viszont a színek gyönyörűek, a karakterek meg viccesek. A grafika elvileg épp hogy csak tolerálható 2006-ban, gyakorlatilag viszont annyira ötletesek a karakterek és a mozgásuk, hogy egyikünket sem érdekli az élsimítás minősége. A csajomat mondjuk máskor se.

Játszani pont úgy kell, mint a valóságban: a távirányító az ütő, a mozdulatok megegyeznek. A játék alatt egyetlen gombot sem kell megnyomni, elég suhintgatni. Feldobom a labdát (felfele suhintok a kontrollerrel), aztán gyorsan leütöm: szép szerva, de visszajön. Kemény meccs veszi kezdetét.

Vetkőzés

A játékélmény jelentős. Nem kell foglalkozni a gombokkal. A házimozi hangrendszeréből és a távirányító apró kis hangszórójából pont akkor csattan fel az ütés hangja, amikor a suhintás alapján úgy gondoljuk, hogy most kellett találkoznia az ütőnek a labdával. Ilyenkor még a kontroller is berezeg. Ennyi valóság meg már külön-külön is sok, nemhogy együtt: kezdem úgy érezni magamat, mint egy igazi teniszmeccsen. Persze a figuráink úgy néznek ki, mintha véletlenszerűen összegányolt gyurmákat egymásra pakoltak volna. Tudom, a kilencedik emeleten vagyok. De a játék öröme, és a percekkel egyre érezhetőbb fáradtság meg az izzadság pont olyan, mint a valóságban.

Negyedórával később hőguta környékez. Ledobjuk a hosszúnadrágokat meg pulóvereket, rövidebb ruhadarabok kerülnek elő. Ha valaki ágyba akarja cipelni embertársát, vegyen egy Wii-t, perceken belül garantált a vetkőzés. Tenisz újra, csapások, ugrások, sikolyok, leütések, majd újabb negyedórával később hullafáradtan zuhanunk a kanapéra. Nyertem. Kis elégtétel azokért az időkért, amikor az ablakban könyökölve figyeltem, ahogyan ő játszik a Wii-vel.

Életemben nem jutott még eszembe konzolt vásárolni. Nem éreztem, hogy többet nyújtana, mint egy számítógép. Persze, arányosan olcsóbb a játékgép, de kevesebb mindenre jó, miközben semmi pluszt nem nyújt. Nem sokat. Ez viszont más. Ez valami egészen más. Még mindig lihegve nézünk egymásra, és tudjuk, hogy nemsokára itt lesz a nappaliban a saját Wii-nk.

Elegánsan

A csajom fél óra múlva elmegy itthonról, de nem sokkal később megérkezik egy régi haverom. Az a fajta, aki képes a gépre költeni egy közepes afrikai állam éves költségvetését, csakhogy a legújabb játékok mindig tökéletes minőségben, a legnagyobb felbontásban jelenjenek meg. Szóval belép az ajtón a nem célközönség. Leül a kanapéra, meglátja a fehér kis dobozt a tévé mellett. Felcsillan a szeme. Wii? Az. Milyen? Kurva jó.


Klikk a galériára!

Nem a játékgép miatt jött, fontos megbeszélnivalónk van, az élete változás előtt áll, párkapcsolati mérföldkövek, ilyesmi. Beszéljük meg. De ahogy illik. Golfozzunk közben.

Betöltöm a játékot, odaállok a labda mellé. Az idő szép, a fű zöldje zöldebb már nem is lehetne, a nap ragyog, bele is csillan a kamerába, fénye összemossa a látóhatáron túl az eget és az arrafele már sárgásan csillogó tengert. A hátsó hangszórókban madarak csicseregnek.

Fogom az irányítót, koncentrálok. Minden az első ütésen múlik. Felemelem a karom, majd egyetlen, tökéletes mozdulattal suhintok. 250 jardot repült a labda, az 230 méter. És, hogyan ismerkedtetek meg?

Kilenclyukas játékot játszunk, a pályák egyre nehezebbek, de a játék legtechnikásabb része mindig a vége, amikor a labda 30-40 centire van a lyuktól. Ilyenkor nagyon apró, finom mozdulatokra van szükség, gyakorlás nélkül átütjük a labdát a lyuk fölött, az meg valami bokorban köt ki. De negyedikre-ötödikre megtanuljuk, a végén már szinte az ütő fejével toljuk el a labdát a célig. Persze az csalás lenne. A kilencedik lyukhoz érve már tudunk golfozni, ráadásul megismerem a párkapcsolati mérföldkő minden apró alkotóelemét.

Végkimerülés

Bokszolni kezdünk, felváltva, majd csak ő egyedül. Ehhez csatlakoztatni kell a nuncsakut a távirányítóhoz, így már mindkét kezünkben van egy mozgásérzékelős kontroller. Végülis két kézzel bunyózunk. A program külön figyelmeztet, hogy a kis pánttal rögzítsük az irányítót a karunkhoz, bár így sem teljes a védelem: a pánt hajlamos elszakadni, a Wii piacra kerülése óta már több nagyképernyős tévét sikerült bezúzni a repülő kontrollerrel.

Szóval bunyózunk. Vagyis már csak ő. Úgy belemelegszik, hogy nem is tudja abbahagyni. Amióta ismerem, sportol, konditerembe jár, meg fut, mindenféle unalmas, életidegen dolgot művel, de hallom, hogy egyre jobban fárad. A negyedik ellenfélnél már vörös a feje. Csak még egyet. Az ötödiknél verejtékcsík fut végig a nyakán meg a homlokán. Ezt még kinyírom. A hatodiknál fújtat. Amikor legyőzi a hetediket, levegő után kapkodva eldobja magát. A sportcentrumok halálra vannak ítélve. A szőnyegem elcsúszott.

Kipróbálom, erősnek érzem magam. Sorozat bal kézzel, jobb kézzel, aztán magam elé tartom a két távirányítót, védekezem. Próbál megütni, de nem megy vele semmire. Aztán egy pillanatra védtelen marad, beviszek egy tiszta ütést az arcára. Elfelejti védeni a testét, lejjebb ütöm, három-négyszer gyomorszájon vágom. Nem bírja tovább, összeesik. …három, kettő, egy, KO. Győztem. Felemelem a kezem, a karakter a képernyőn ugyanezt csinálja. Kevésszer éreztem még ilyen tisztán a siker ízét. Elcseszett egy generáció a miénk.

Hazaérkezik a csajom, haver el. Ránézek az órára, hét órája tesztelem a Wii-t, nyúzom, próbálom, nem: játszom vele. Megállás nélkül. Váltott társakkal, de megállás nélkül. Lassan este 11 óra, levezetésnek még játszunk egy teniszmeccset. Három parti után erőt veszünk magunkon, kikapcsoljuk a konzolt, de nem megy könnyen. Úgy esünk be az ágyba, mintha egész nap sportoltunk volna.

Mondjuk úgy is történt.